Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 21.

Nyomtatás

Pinocchio futva ment  Dzsandzsó kertész házáig, de a kertész azt kérdezte:

„Mennyi tejet akarsz?”
„Csak egy pohárral a papámnak.”

„Egy pohár tej az egy krajcár. El?bb lássam a krajcárt.”
„Egy árva fillérem sincs.” – dadogta Pinocchio fájdalommal telve.

„Nagy baj, bábocskám, nagy baj! – mondta a kertész. – “Ha nincs krajcár, nincs tej. Hacsak…”

„Hacsak?” – kérdezte reménykedve Pinocchio már indulóban..

„Hacsak meg nem dolgozol érte. Ha fölhúzol száz vödör vizet a kútból, kapsz egy pohár tejet.”

„Rendben van, megpróbálhatom.”
„Tehát: fölhúzol nekem száz vödör vizet, és annak fejében kapsz t?lem egy pohár tejet. Jól van?
„Jól van.”
Dzsandzsó odavezette a bábut a kertbe, és megmutatta néki a vízhúzás módját. Kerekes kút volt, és Pinocchio nyomban nekiállt a munkának. Forgatta körbe a kereket, de még a felénél se tartott, máris csuromvíz volt a teste. Azt hitte, beleszakad, de azért mégis fölhúzta a száz vödröt.

„Nem mondom, nem könny? munka.” – jegyezte meg a kertész. – “Eddig a szamaram hajtotta a kereket, de ma reggel kid?lt, s aligha fogom valaha is hasznát venni már, ha csak a b?réért meg nem veszi valaki.”
 „Megnézhetem azt a szamarat? – kérdezte Pinocchio.

– Hát, ha nincs jobb dolgod…”

A kertész megmutatta, hol az istálló. Bent a szalmán egy jól megtermett szamár feküdt, olyan ernyedten, mintha a végét járná. Pinocchio nézte, nézte, és egyre ismer?sebbnek találta. Letérdelt a szalmára, a füléhez hajolt, és szamárnyelven belesúgta:

„Ki vagy te?”
„Ka-nóc…” – nyögte bágyadtan a szamár.

„Ó, te szerencsétlen!” – suttogta Pinocchio, és gyöngéden megsimogatta a csacsi fejét, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Lehúzott a jászolból egy marék szénát, és odatette az orra elé.
 „Legalább egyél, te szegény.” – mondta, és könnyes szemmel kioldalgott az istállóból.

„No, csak nem azt a hitvány szamarat siratod?” – kérdezte a kertész, amikor Pinocchio visszament hozzá a tejért. – „Mit szóljak akkor én, aki keserves pénzt adtam érte?”

„Nekem a barátom volt.”

„A barátod?”

„Igen. Egy iskolába jártunk.”

– Nem mondom, szép iskola lehetett!” – nevetett Dzsandzsó. – „Szamarakkal jártál egy iskolába? Képzelem, milyen tudományokra okítottak ott titeket.”

Pinocchio erre nem felelt, csak fogta a pohár tejet, és ment vele a kunyhóba Dzsepettóhoz.

Ettõl fogva öt hónapon át minden nap hajnalban kelt, és ment a kertészhez vizet húzni; így kereste meg a pohár tejet, amire az öreg Dzsepettónak nagy szüksége volt. Megtanult azon fölül kosarat fonni; szép kosárkákat font, akadt is a piacon mindig vev? az árujára. Ebb?l a pénzb?l tartotta el a papáját, és még félre is tudott tenni.
Egyszer aztán megtakarított fillérjeib?l vásárolt egy nagy könyvet, melynek ugyan a borítója is, meg a bevezetése is hiányzott, de azért abból esténként megtanulhatott írni, olvasni, számolni.
Dzsepettó a jó koszton napról napra er?södött, de napról napra duzzadt az a kis szüty? is, amiben Pinocchio a pénzét tartotta. Mikor aztán kell?en kövérre dagadt, egy reggel azt mondta papájának a bábu:

„Kiszaladok ide a piacra, veszek valami rendes ruhát magamnak: kis ködmönt, egy jó sapkát meg egy pár cip?t. Mikor visszatérek” – tette hozzá nevetve -, „rám sem fogsz ismerni, olyan uraság leszek.”

Ahogy a piac felé igyekezett jókedv?en és elégedetten, az egyik bokorból valaki a nevén szólította. Odanézett: egy csigabiga ült a füvön egy levél alatt.

„Nem ismersz meg?” – kérdezte a Csiga.

„Úgy rémlik, valahol már láttalak… Nem tudom…”

„Nem emlékszel a szobalányra, aki ott szolgált a kékhajú Tündér házában? Nem emlékszel arra, amikor nem hoztam elég gyorsan ételt neked, és amikor beszorult a lábad az ajtóba?” „Jaj, Csigabigám, hogyne emlékeznék!” – kiáltott föl Pinocchio. – „Hol van most a Tündérem? Mi van vele? Haragszik még rám?”
Ezekre a gyorsan föltett és igen pontos kérdésekre a Csigabiga szomorúan válaszolt ugyan, de a maga flegma hangján.
„ Pinocchio, kedvesem! A Tündér egy kórház mélyén ágyban fekszik.”
„Kórházi ágyban?”
„Sajnos. Beteg, és ráadásul úgy elszegényedett, hogy egy falat kenyérre sincs pénze.”
„Igazán? Édes, kedves anyácskám, drága Tündérem! Megyek, meglátogatlak…”
„Ilyenkor nincs látogatás.” – mondta a Csigabiga.
„Te se mehetsz be hozzá?”
„Én igen…”
„Akkor megkérlek, vidd el neki gyorsan ezt a pár fillért… Ruhát akartam venni rajta, de az ráér; most az a legfontosabb, hogy a Tündér semmiben se lásson szükséget.”
A Csigabiga elvette a pénzt, és futni kezdett vele, olyan gyorsan, mintha nem is csiga lenne, hanem nyúl vagy ?zike.
„Várj még! – kiáltott utána Pinocchio. – „Nem mondtad meg, mikor mehetek be hozzá.”
„Holnap!” – kiáltott vissza futtában a Csigabiga, és egykett?re elt?nt.

– vége következik –