Volt valahol réges-régen egy ócska, kopott
pad, ahol gyakran néztem a kései tájat,
hogy az ?sz a levelekre aranyat lopott,
amíg végigcsókolta pajkosan a fákat;
vagy ahogy a szél h?vös kezével látatlan
is kincsért turkált az avar r?t kupacában,
és én minden kis szell?vel együtt kacagtam,
ha örült, akkor büszkén, ha dúlt, akkor bátran.
Mert nekem ilyen az ?sz: játékos, szertelen,
ha nem vigyázok, talán bel?lem is gúnyt ?z,
mégis minden gondjával együtt szeretem,
mint a folyót az óvón fölé hajló bús f?z.
Így hát csak ültem, fölöttem ökörnyál libbent
a göcsörtös ágakra, mennyegz?i fátyol,
tán férjhez is ad, ha ki nem nevetem: ilyen
rossz pókhálós menyasszonyt nem találni máshol!
Csak úgy prüszkölt a válaszra, mérgesen fújt rám,
de egy volt ? és én, egyek voltunk mi ketten,
hát semmi volt a harag, és tovább járva útját
bordó es?t hozott, s én még jobban szerettem.
El?ttem a tavon sok fürge csónak ringott,
a fákról csente az ?sz sárga keretben,
egyet köztük cinkosan megtolt, aztán titkolt
örömmel figyelte, hogy b?völten merengek.
Hisz minden kis csoda – ha ? adja – nagy nekem,
a hajnali dér, a köd, a halk szófogadás,
könny? ez, hogyha szabad vagyok minden percben,
mikor meglegyint a szemtelen ?szi varázs.
