Még nem is mentem el – így t?nik talán,
csak mert rács-szemeim mögött remény dúl,
de játék e lidércfény, álnok csalás,
hisz nem itt vagyok, hanem egy Titkon túl;
a test gyönge, ha börtön akar lenni,
nyers hús – engem nem tarthat fogva ennyi.
Elraboltak rég a suttogó szelek
s csak én hallottam, hogy ki üzen velük;
“Ugye nem kell mindig er?snek lennem? –
kérdeztem.”Dehogy” – rázták szell?-fejük.
Hisz ?k értették, amit érteni kell,
ezért volt minden szavuk isteni jel.
“Ki ígéri meg nekem, hogy könny? lesz?”
Erre súgtak-búgtak: nehezet kérek;
ugyan letörölhetem a könnyüket
s cserébe felszárítják majd az enyémet,
de várni és hinni: ez a két csoda,
a lelkem a Fénynek ?k adják oda.
Még nem is mentem el – így t?nik talán,
de ne keress, hisz én már messze vagyok,
bár láthatsz néha, mikor az ég alján
a nappal és az éjjel együtt ragyog.
Egyszer visszajövök – búcsúzni csupán,
majd elt?nök végleg a Fény kapuján.
