Vegyük például az embert –
Szégyen, nem szégyen – ennyire tellett,
Van aki többre vágyik, más többet hinne,
Nem nagy ügy – kerítést hozzá, zárt ajtót-ablakot –
Nevezzük úgy: istenarc, sár fia, hogy ember.
Lehet, hogy sz?köl magában, örül, mennyire kell
Vigyáznia, s ha elmenne, örökösei mit tennének.
Végtelen fájdalmunk nem mutatják, csak metaforák,
Komolyan nem veszi senki sem – élethiány, amit?l
Szomorú minden temetés – több a kerítés, mint amit?l
Érdemes megvédeni az embereket, s bent vagyunk.
Ki játéka volt mindaz, mi velünk vétetett játéknak,
S amiben éppoly kezd?k voltunk, mint más a magáéban,
És tanácsos megannyi, meg nyelvproblémás, amikor
Ugyanazt mondják, de nem érteni, mert egyszerre teszik.
Ennyi volt, mért ragaszkodtál többhöz kamaszként;
Nem tudtad a körülményeket, test elfáradását, az örök
Életet az egésznek porciózzák ki, tied a sejtelem, jut
Több, ha megelégszel a kevéssel – tévedett az álszent,
Ki szent emberek sorsát véli szívvel símogatni,
Az infarktus kézenfekv?bb, és nélkülözi a leépülést.
Mert van az ember, ki elröppenne, mikor lenni kell.
És van az ember, ki el?tt megnyílnak a mások zárjai.
Ember van, ki magát nevezi meg, ha hívnak valakit.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.16. @ 20:38 :: Petz György