Az utolsó pár óra már csak magáról, az id?r?l szól. Búcsúzunk. Elköszönünk a nyártól, egymástól, a szerelmünkt?l, s mégis örök h?séget fogadunk egymásnak egy egész évre, hogy utána újra kezd?djön minden.
De nem bánom. Ez nem egy egyszer? történet az életemben. Ez maga az életem. Rám mosolyog, er?ltetetten. Érzem, hogy valahol belül már egy ideje ?rülten zokog, sír, ahogyan az a lelkéb?l jön. Érzem, hogy ez van, mert bennem is ez van, de azért visszamosolygok. Borzalmas pillanatok. Csókok. Ki tudja? Talán az utolsók. Vele. De hát kivel, mással? Csak vele. És ha ezek az utolsó csókok vele, akkor ezek az utolsók egész életemben is. Anyukája kijön az erkélyükre, ? felszalad egy DVD-ért. Én állok, illedelmesen köszönök, nem szabad sírni, férfi vagy! És nem utolsó sorban szerelmes is… A gy?r? az ujjamon elkezd szorítani. Érzi, hogy soha nem fogják levenni többé. ? visszatér. A szemembe néz, azokkal a zöld napocskákkal, és látom, hogy már nem csak belül sír. A virágot (pár szál szép rózsa) a kezébe nyomom. Keresztapám ideges, sietne már. Megölelem ?T. Utoljára. Egy csók, amire örökre emlékezni fogok. És beszállok a kocsiba. ? azonnal bement a házba. Én még miután már rég elhagytuk a Szolnok táblát, még mindig hátrafelé nézek. Hiányozni fog, hiányzik.
Csókjaimat ezentúl az éteren keresztül küldöm az ujjaihoz, hátha átadják a szájának.
Hisz tudja, Szeretem.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.23. @ 14:20 :: Pogány Gábor Máté
