Olyan volt, mintha aludna. Az egyetlen jel – ami szétzilálta az idilli képet -, az volt, hogy miután a lélegeztet? készülék telefújta a tüdejét, kilégzésnél a jobb oldalon az áramló leveg? meglebegtette a férfi fels?ajkát, egy-egy pillanatra látni engedve a fogait. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mosolyogjon, vagy vicsorogjon.
Közelebb lépve aztán a kórterem sivársága végképp szertefoszlatott minden illúziót. Az apja haldoklott.
Leült az ágya mellé és valamiféle csodában reménykedve megfogta a kezét. Meleg volt, de teljesen ernyedt. Ült az ágy mellett és elnézte azt az embert, aki az apja volt, most pedig már valahol a Mennyország kapuján kopogtat bebocsátásért. Bármennyire er?s és szenvtelen akart is lenni, megrohanták az emlékei.
– Miért nem ad neki mindjárt húsz forintot, amiért beszart?! – dörrent apja az anyjára, aki egy szót sem szólva mosta le róla a baleset nyomait.
? pedig állt a kiskádban félig lemosdatva és legszívesebben elsüllyedt volna…
***
– Matt, apu! Megvertelek!
– Gratulálok – szólt a kényszeredett válasz.
Azóta nem sakkoztak többet, pedig el?tte gyakran játszottak…
***
– Kérd meg Ottó bácsit, hogy vágjon neked is nyársat! Apád nincs itthon, én meg nem tudok!
– De anyu! Kérd meg te Ottó bácsit! Én… nem akarom…!
A szomszédságból minden gyerek mellett ott ült az apja és segített életük els? szalonnasütésében, csak ? érezte magát iszonyúan magára hagyottnak. Persze szénné égette a szalonnát, meg a hagymát is…
***
– Maga büdös kurva! – apu borg?zös ordítása még a gyerekszobát is betöltötte.
– Csendesebben! Felébrednek a gyerekek!
– Na és?! Hadd tudják csak meg, micsoda az anyjuk!
– Aludjunk, majd holnap megbeszéljük!
A gyerekszoba sötétjében két rémült kisfiú bújt egymáshoz. Ahogy az éjszaka sötétjének bársonyos leple betakarta ?ket, halkan szipogva, lassan újra álomba szenderedtek…
***
– Nincs pénzünk a kirándulásra, kisfiam! – anyja boldogtalanul nézte a keserves képpel maga elé bámuló kamaszt. – Új nadrágra kell a pénz! Próbálj meg apádtól kérni!
– Adjon anyád! Telik neki abból, amit a hátán fekve keres!
– Anyu tanít! Te is jól tudod! Ha nem végzi el az egyetemet, még ma is csak titkárn? lenne.
– Te csak ne védd azt a büdös ringyót! Különben sincs pénzem, itt van bajnak ez a másik két gyerek!
***
Az aula zsúfolásig megtelt a diplomaosztóra váró ötödévesekkel és családtagjaikkal. Anyja hatalmas virágcsokorral érkezett és könnyeivel küszködve nézte végig, amint kisebbik fia is átveszi a diplomáját. Bátyja – mintegy természetesnek tekintve a dolgot – szenvtelenül gratulált.
– Táviratod érkezett! – Ezt már a szobatársa vetette oda futtában, miközben futballcsapatnyi vendége kíséretében elrohant a közeli étterem felé.
„Gratulálok! Apád”
***
A nap nem hét, de legalább harminchét ágra sütött – ?k legalábbis így érezték. Két k?m?ves és négy segédmunkás (persze mind rokonok, barátok) keze alá keverték ketten Péterrel a maltert. Arra sem volt idejük, hogy a homlokukon csorgó verejtéket letöröljék. Péter a kollégája volt, gyakran kijárt segíteni az építkezésen. Ebéd után negyedórára lerogytak az árnyékba.
– Tudod, már mindenkit láttam itt a családodból, csak apádat nem?!
– Újra megn?sült… meg nem is az a malter-kever?s fajta…
– De legalább pénzzel segít?
– Diploma óta nem. De addig is csak félg?zzel, döcögve. Azért árultam újságot.
***
– Gratulálok! Fantasztikus a ház! Bár odakint kicsit csúszik a márvány…! – Gábor, a volt csoporttárs az építkezésb?l kényszer?en „ottfelejtett” deszkalépcs?re célzott.
– Jött a gyerek, sürg?s volt a beköltözés. Kapaszkodj meg a kovácsoltvas korlátba, ha csúszik!
Apjáék következ? vasárnap jöttek – életükben el?ször.
– Szép, de nekem a miénk jobban tetszik. – Ezt Klárika mondta, a „m?n?”. A baráti körben az a néhány haver, aki ismerte, nevezte így. M?köröm, m?haj, m?cicik… azon élcel?dtek, vajon az intim részeken mi a „m?”?!
Aztán egy rosszul értelmezett félmondaton felháborodva elrohantak. Még a kávét sem itták meg.
– Annyi az áttét, hogy gyakorlatilag operálhatatlan – az ügyeletes orvos úgy beszélt apja haláláról, mint egy mosógépszerel? az elromlott mosógépr?l. Ítélete megfellebbezhetetlenségét mintegy kihangsúlyozta az orvosi szoba kanapéja, amely egyik lába helyén téglával volt alátámasztva.
Szótlanul mentek ki az épületb?l. Otthon felbontotta a repi-vendégek számára tartogatott egyetlen francia konyakot. Az üveg egész tartalmát leeresztette a torkán, de mintha csak vizet ivott volna. Nem jött a megváltó részegség, az a rettenetes, ökölbe szoruló érzés a gyomra táján pedig sehogy sem akart enyhülni.
Szótlanul bújtak be az ágyba. Ahogy az éjszaka sötétjének bársonyos leple betakarta ?ket, szeme el?tt újból felrémlett apja mosoly-vicsorgó arca és ebben a pillanatban, mintha egy gát szakadt volna át benne, megállíthatatlanul feltört bel?le a zokogás.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.16. @ 10:20 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
