Andrást huszon-éve ismertem meg, az Egyetemen. Évfolyamtársak voltunk, de ? elektromérnök-palánta, én gépész. Természettudományos érdekl?dés? emberek között gyakori, hogy „humán” hobbit választanak maguknak. A mi esetünkben ez a történelem, azon belül is az ókori Görögország történelme. Az én kedvenc területem Athén, az övé Spárta, abban annyira elmélyült, hogy a kisujja körme is többet tudott róla egy átlagos bölcsészhallgatónál.
Mondhatnánk, hogy hasonlított az élethelyzetünk, csakhogy András már n?s volt, két gyermek apja, felesége pedig éppen szerelmük harmadik gyümölcsét várta.
Korán, már a gimiben összekerültek. Valódi család nélkül n?ttek fel mindketten – András árva gyerek volt, Judit, a felesége pedig tizenhat évesen elköltözött otthonról, miután az anyja részegen el akarta adni egy ivócimborájának. Persze sokszor rákérdeztünk, nem találják-e – velünk együtt – úgy, hogy kicsit korai ez a b? gyermekáldás. Ilyenkor Judit boldogságtól és büszkeségt?l ragyogó arccal válaszolt
– András jó sok gyereket akar és azt mondta, ideje elkezdeni.
– Jó-jó, de mib?l fogjátok eltartani ?ket?
– Egy férfinak becsületbeli kötelessége legjobb tudása szerint gondoskodni a családjáról. – Ezt már András mondta és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja.
Mi megért?en bólogattunk, részint mert magunk is valahogy így gondoltuk, részint pedig mert éreztük, András vissza akar vágni a Sorsnak keser? gyermekkoráért.
Ezzel együtt az éhhaláltól alighanem csak az mentette meg ?ket, hogy Judit nagyanyja – az id?k szavára hallgatva – megvált az árnyékvilágtól, sok-sok értéktelen kacatot és egy soroksári „f?bérleti” szoba-konyhás lakást hagyva maga után, így legalább albérletre nem kellett költeniük.
Ötüknek bizony sz?k volt, nem is kicsit a szoba-konyha -, de milyen a fiatalság, húsz-harminc f?s bulikat is rendeztünk náluk.
– És hol vannak a gyerekek? A nagymamánál? – kérdezte egyszer az egyik kissé tájékozatlan meghívott
– A spájzban – hangzott a válasz.
– A spájzbaaaan?!
Jobb híján a spájzot alakították át gyerekszobának. Amíg kicsik voltak, a lurkók kényelmesen elfértek a polcok helyén kialakított gyerekágyakban és jóíz?en átaludták a legvadabb tivornyákat is.
Andrásék életszínvonala kezd? diplomásként er?sen visszaesett a korábbiakhoz képest. A menzára már nem járhattak be, hogy szinte ingyen ebédeljenek, és a kivételes szociális érzékenységgel megáldott konyhás nénik támogatását sem élvezhették önálló keresettel rendelkez? fiatal diplomásként. A munkahely mellett pedig András sem járhatott már trógerolni a szenesekhez, mint az egyetemi évek alatt – a fizetésük viszont együttvéve is kevesebb volt annál, amit András a szenesek mellett összehozott.
Ez nem volt véletlen, a szenesek egyfajta rejtett arisztokrata kasztot képviseltek a létez? szocializmusban. Két oldalról is szedték a sápot.
Egy oldalról az államot vágták meg különböz? trükkökkel, a TÜZÉP telepre befelé menet a legkövérebb rakodó ült a sof?r mellett a fülkében, kifelé viszont a legsoványabb – Andrásért a maga harminc kilójával valósággal verekedtek a brigádok. Emellett a kevésbé látható helyeket gondosan telepakolták beton darabokkal, amit aztán odabent gondosan eldobtak, amit?l a tüzel?anyag-telep egyre jobban kezdett emlékeztetni egy sitt-lerakóra. Egy-egy rakodásnál három-négy mázsa szenet is elkommunizáltak így, amit aztán a saját zsebükre értékesítettek.
Más oldalról a vev?ket vágták meg, válogatott módszerekkel. Ha egy vev?nek nem volt nyolc szeme és nem létezett legalább öt példányban, esélye sem volt arra, hogy a kifizetett szén felénél-kétharmadánál többet kapjon.
A baráti kör persze változatlan maradt – legfeljebb a szélér?l morzsolódtak le néhányan –, hol egyikünk, hol másikunk állított be egy-egy szatyor kin?tt vagy éppen csak megunt ruhával, vendégségbe menet pedig a kötelez? bor mellé mindig belepottyant a szatyorba egy-két zacskó kakaó, vagy más finomság, amit a gyerekeik enélkül majd csak feln?ttként ízlelhettek volna meg. Az évek teltek, a gyerekek n?ttek –, de más nem változott.
– Apu! Szólj a Klárira, hogy ne szórja rám a babáit! Nem tudok t?le aludni éjszaka! És folyton pukizik is! – visított ki a spájz-gyerekszobából Kisjutka.
Talán ez lehetett az a pillanat, amikor Andrásban tudatosodott: tennie kell valamit.
A küls? szemlél?, s?t maga Judit is csak annyit vett észre, hogy András korábban kel és kés?bben ér haza, mint eddig, viszont addig cammogó karrierje rakétaként indult be.
Szép jutalmakat hozott haza, emelkedett a fizetése és ragyogó kilátásai voltak a Kutató Intézetben.
Lassan megoldódtak az anyagi gondjaik, s?t hamarosan futotta egy olcsó, használt kocsira is. A lakáshoz alig nyúltak, várták a kedvez? csere-alkalmat. Aztán az alkalom el is jött – még ha nem is pont úgy, ahogy elképzelték.
Judit egyik nagynénje meghalt és egy h?vösvölgyi telket hagyott rájuk.
– András! Hagyjuk a fenébe a cserét! Vágjunk bele és építsünk egy házat a telken! Ha eladjuk a lakást, az árából kijön a pénz az induláshoz, a többire meg veszünk fel OTP-t. Tudom, a munkád mellett nem érsz rá az építkezésen dolgozni, de itt vagyok én! Úgyis GYES-en vagyok, ráérek. És ha kész lesz, mindannyian kényelmesen elférünk majd! – Judit szeme valósággal ragyogott, lerítt róla, hogy lelki szemeivel már látja is álmai házát.
András hümmögött, hogy majd meglátja, meg hogy az nagyon sok pénz és sok id?, de ahogy Judit csillogó, ábrándos szemébe nézett, kihúzta magát és az asztalra csapott.
– Igazad van Drágám! Megcsináljuk! Palotát építünk és boldogan élünk benne, amíg meg nem halunk! – utóbbit játékos hunyorítással kísérte.
– Óh, milyen drága vagy! – bújt hozzá Judit. – Mennyire szeretlek!
Beindult az építkezés. András – felível? karrierje ellenére – látástól mikulásig dolgozott kint a telken is. Úgy t?nt, a Jóisten is velük van. Valahányszor elakadtak a dolgok, András a legjobb pillanatban kapott prémiumot vagy jutalmat, amib?l hipp-hopp elhárították az akadályt.
Két év sem telt bele, elkészült a ház. Álmaik otthona. Kényelmes szoba mindenkinek külön-külön, tágas nappali és két fürd?szoba, hogy reggelente ne legyen sorbaállás.
Elektromérnökként András nem bízhatta szerel?re a TV antennát és a parabolát, vasárnap, épp csak pár nappal a beköltözés el?tt maga mászott fel a tet?re.
Ekkor történt a baj. Megcsúszott a meredek tet?n és lezuhant. Kómába esett.
– Asszonyom! Szeretném biztatni, de nem mondanék igazat. A férjén csak a Jóisten segíthet.
Judit könnyekkel a szemében szédelgett haza. Ám az élet megy tovább, másnap els? dolga volt, hogy férje munkahelyén, a Kutató Intézetben bejelentse a balesetet.
– Juditka! Meg vagyok gy?z?dve róla, hogy András felépül! ? nem az a fajta, aki feladja – vigasztalta András f?nöke, aztán hozzátette
– De ami a táppénzt illeti, azt hiszem, beszélnie kellene a munkaügyisekkel.
Judit lement a munkaügyre, hogy bejelentse a betegállományt.
– Jaj, ?szintén sajnálom, Kedves, de András állományilag nem hozzánk tartozik.
– Hanem hová? – Judit szeme majd’ kiesett a meglepetést?l.
– Háááát… nem is tudom, hogy hogy mondjam… már… csaknem öt éve, hogy fizetés nélküli szabadságot vett ki nálunk… úgy tudom, a soroksári TÜZÉP-nél dolgozik… a szeneseknél…, ahol az egyetem alatt is besegített…
András a soroksári temet?ben nyugszik. A sírkövére Judit ezt vésette:
Itt nyugszom, vándor,
vidd hírül mindenkinek,
megcselekedtem, amit
megkövetelt a Becsület.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.22. @ 15:37 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
