1.
Ez a hosszúra sikeredett fogalmazás rólunk szól. Fiatalságunkról, hülyeségeinkről, vágyainkról, és az úgymond fontos dolgainkról.
Ebben a könyvben azokról az emberekről mesélek, akikből nem lett államférfi vagy befutott, jól prosperáló Kft ügyvezetője.
Egyszerű emberekké cseperedtek a szó legnemesebb, legtisztább értelmében.
Nekik ajánlom, akikkel futballoztam, gombfociztam és kicikiztek, amikor pattanásos orral készülődtem első randevúmra.
A mai napig örömmel gondolok mindnyájukra, és köszönöm a jó sorsomnak, hogy ismerhettem őket.
A jó Isten éltesse őket, erőben, egészségben…
S. Szabó István
Történik a hetvenes években.
— Géza! — üvölti egy vékony, sipákoló női hang. — Géza, hol vagy?
— Az anyádba! — dörmögi bizonyára Géza. — Mondtam neked, hagyj békén! Utállak! — teszi még hozzá.
Nyerítünk a gyönyörtől.
— Azonnal gyere ide! Megjött anyuka! — visítja megint a nő.
— Pósa! Csukja be az ablakot! — szakítja félbe dög unalmas, monoton okítását Kulunga, a fizikai mittudoménminek a majdnem doktora.
A zsíros hajú, pattanásos Fityere kipattan a padból, homlokáig húzza koszos bársonygatyáját, és becsukja az ablakot. Sosem tudjuk meg, hogy Géza mennyire örül anyukának.
Kulunga beletojokazegészbe hangon folytatja.
Hogy mit folytat? Tudja a franc! Bambulok. Bambulásban én vagyok a legnagyobb, a legtutibb. Nálam már csak a Vanek bambul jobban, de neki erről papírja van, vagyis profi, tehát ő nem számít.
Az viszont tök jó, hogy vége a télnek. Hosszú volt és unalmas, no meg hideg. Persze, az elmúlást igen lassan csinálja. Na de ki szeret elmúlni? Ha rajtam múlna én is lassan múlnék el. Napok óta közelharcot vív a tavasszal. Innen a padomból úgy látom, az utóbbi áll nyerésre. Legalábbis, nappal. A megolvadt hólé rendületlenül csorog kifelé a lukas ereszből, aztán éjjel lefagy, és másnap reggel lehet kezet—lábat törni. Ezt vasárnap a Cövek bebizonyította, mert esett egy akkorát, hogy két mentőt küldtek érte. Az egyik őt vitte el, a másik a muterját, aki egyből dobott egy hátast, amikor meglátta a kölök törött lábát. De az már vitathatatlanul a tavasz jele, hogy a nagy családi balhék és az élet, lassan kiköltöznek az utcára.
Mocskos módon unatkozom. Ennél jobban már csak matekon szoktam unatkozni, meg kémián. Elnyomok egy ásítást, majd még egyet. Tekintetem álmosan körbejáratom az osztályteremben.
Úgy nézelődöm, mintha most látnám először. Pedig!
Az olajzöldre festett falakra frankón ráfér majd a nyári felújítás. Olyan mocskosak, mint a Kurkó Pista tornatrikója. A mennyezetről lelógó neoncsöves lámpatestek hiányosan, porosan vibrálnak a tanulni nagyon rühellő fiatalságra. Talpam alatt fut világgá a maszatos, tintás linóleum. Ez is zöld volt valamikor. Az idegbeteg zöld, ami a hozzáértők szerint nyugtatja a rángatózó betegeket. Na, itt aztán van belőlük éppen elég. Tanár is, diák is! Lehet őket nyugtatgatni, olajzölddel, talp alatt.
Például előttem ül az idegroncs, „hú de erős vagyok, és mindenkinek benyomok egyet” Smasszer. Nem azt mondom, hogy hülye, de hogy nem normális, az, tuti! Persze, nyugodtan nevezhetem őt hülyének, nem sértődik meg. Főleg ha nem tud róla. Most például, azzal szórakozik, hogy vesz egy nagy levegőt, majd hangosan böfög egyet. Aztán persze fenyegetőn néz körül, vajon ki az a tuskó, aki óra közben gusztustalan állat módjára böförész.
Kivételesen hatalmas szerencsém van, mert előfordul, hogy spontán mozdulattal megemelkedik, és sunyin fingik, egyet-kettőt. Általában ötig számolom, aztán, eldőlök! Kiterülök, mint Raszputyin a Kremlben.
Persze, ha szólok neki, akkor hátrafordul és megragadja a torkomat. Bizonyos idő elteltével elengedi ugyan, de addig elég szar a helyzetem.
Ásító unalmamban az asztalomat bámulom. Előttem, naná, hogy lakatra zárva a fizikakönyv, szanaszéjjel tollak, ceruzák, radír. Csendélet a harmadik cében. A padon a szokásos világmegváltó szövegek: „Buta Peti”, „Hajrá Fradi”, na és a szállóige, ami az összes bútordarabra felíródott: „Hülye vagy Fityi!” Ezt egyébként a Takács Feri, vagyis Roma véste fel bosszúból, mert a Fityi egy ködös délelőtt felzabálta az uzsonnáját.
Naná, hogy ezt a szöveget sértőnek találta a baromarcú, és vétót emelt az osztálytitkárságon. Kovács Peti az elnök, akinek lángoló pattanásai teljesen betakarják érdekes arcát, rövid tusakodás után helyt adott a panasznak, és ahol lehetett, vagyis törölhető volt a szöveg, ott átjavították: „Isten barma Fityi”-re. Ez az ítélet felsőfokú, fellebbezésnek helye nincs!
Úgyhogy Imi barátunk — barátja a fenének! — rövid csapkodás és anyázás után kénytelen volt a döntésbe belenyugodni. Viszont apró kis bosszantásokkal megkeserítette a társaság életét.
Ilyen eset volt például, amikor egyik reggel az iskola falára öles betűkkel felírta valaki — vajon ki? —, hogy „Marha Takács”. Aztán mikor már minden tanár, szúrós szemekkel, összerándult homlokkal járkált a folyosón, akkor az állat Fityinek eszébe jutott, hogy valami gáz lehet a firkával, mert az igazgatót is Takácsnak hívják.
Persze, hogy másnapra, seggnyalósra változott a szöveg, ilyenformán: Éljen, éljen a Takács! Csak ne soká! — ezt már a Csutora írta utána két nap múlva, utalva a frissen benyalt igazgatói intőre, amit azért kapott, mert a menzán hashajtót öntött a Hoffman Frici teájába. Furkónak még futva sem sikerült elérnie a folyosó végén lévő klotyót. Elég ciki volt, no meg büdös.
Lejjebb csúszom a padban. Teljesen eltűnök a nagydarab Smasszer költözködésnyi háta mögött. Bámulom combvastagságú nyakát, felnyírt tarkóját, elálló, vörösen izzó, itt-ott maszatos füleit.
Legszívesebben odacsapnék a vonalzóval, de majrézok, mert ez az állat iszonyatosan erős, és ráadásul sprinter a nyomorultja. Úgyhogy még nálam is gyorsabb, elfutni sem nagyon lehet előle.
Mivel semmi sanszom ellene, ésszel oldom meg a dolgot.
Amikor lentebb tolom magam a széken, akkor sunyin belerúgok.
Idegesen mordul hátra. — Mi van? — kérdezi, és megrázza a fejét, mint egy epilepsziás harcimén.
— Semmi, semmi, véletlen volt! — suttogom. — Ne haragudj! — teszem még hozzá, és leheletvékony barna filcemmel egy rakás szart rajzolok, a „zaza” mellé, iskolaköpenyének hátára.
Eközben a mellettem ülő Szendrődi Feri unott arccal, obszcén ábrákkal firkálja tele a fizikakönyvét. Könyököl az asztalon, mintha kocsmában lenne suli után, és rajzol.
A másik padsorban, Várkonyi Gyuszi golyóstollat szerel. Elpattan a toll rugója, egyenesen beleugrik a Pósa Imi retkes nyakú ingébe.
— Mi, mi volt az! — kiált fel Fityi, és suta mozdulatokkal nyúlkál szagos pendelye alá.
— Pósa! Pofa be! — kurjant bele a levegőbe Kulunga.
Feszült csend telepedik a teremre, miközben a tanár úr közönyös arckifejezéssel, paralízises kezével lapozza az osztálynaplót. Közben egészséges keze mutatóujjával agyvelőmagasságban turkálja dudányi orrát.
Olyan undorító az egész jelenség, hogy az embernek kifordulnak a belei.
Ha lehetséges, akkor még lejjebb csúszom, szinte már fekszem padban. De ez a marha Smasszer is elindult lefelé.
Ő van előttem a névsorban: Panyi, Pápai, Réder, Szabó…
Egy izzadságcsepp elindul a nyakamról, végigfolyik a gerincemen, beleugrik a gatyámba. Mire odaér, teljesen kihűl. Szar érzés.
Átnézek ragyás szomszédom könyvébe, ugyanis jó lenne tudni, miről is van szó?
Könyvem még mindig csukva. Még az év elején leegyszerűsítettem a dolgot, úgy döntöttem, nem érdekel a fizika. Én sem őt, legalábbis, remélem.
A szemléltető ábra tetején most fejezi be gyönyörű alkotását a Feri.
Halkan kérdezem. — Miről van szó?
Megsárgult fogait kivillantva, vigyorogva bök az ábrára.
Előttem az erőátviteli csigasor, tetejére pingálva egy hatalmas valag.
— Jó! Majd elmesélem a Kulungának, hogyan kell hat darab csigával felemelni egy sápadt segget — sziszegem, és látom az elégedett pofáján, hogy marha büszke a művére.
— Hét! — feleli.
— Mi hét?
— Hát a csiga, te barom! Még számolni sem tudol? — kérdezi. — Különben is, ez nem segg, hanem a te arcod! — nyugtat meg nyájasan.
Valószínű, hogy megrugdosom őt a szünetben.
Kulunga befejezi a lapozást, kiveszi retkes körmű mutatóujját az orrából, és elegánsan pöcköl egyet.
Megreccsen a hangja. — Pápai! Pápai Zoli! Na jöjjön fiam, és kápráztasson el bennünket fantasztikus tudásával!
Egyetlen megkönnyebbült sóhajtással emelkednek a mellkasok.
A pattanásos orrú, rövidre nyírt hajú, szőke fiú, időhúzó léptekkel ballag a tábla felé.
A második padban ülő Hilt Jóska előrehajol, egészen be a Szögi Zoli háta mögé, és elváltozott hangon megszólal: — Itt jön Makonya, kinek földig lóg a takonya!
Röhögés.
A tanár úr, szerencsétlen Fityerére emeli vastagkeretes tekintetét, és barátságosan integet:
— No Pósa! Jöjjön má maga is! Látom, hogy cudar jó kedve van!
Imi kétségbeesve fogja a fejét.
— De tanár úr! Nem én voltam! Tanár úúúr!
— Na, ne szórakozzon édes fiam! Jöjjön, és segítsen a barátjának! — csalogatja őt mutatóujjával Kulunga.
A közel másfél méter magas Pósa, kék köpenyében, kitérdepelt barna kordgatyájában úgy néz ki, mint az egyik kéjenc törpe, a Hófehérkéből. Pisszegések és suttogások közepette, lúdtalpas cipőjében csoszog a katedrához.
A Gyula mellett ülő, enyhén kopasz Néró felüvölt.
— Fityi! Fityere! Fiiityere! — aztán tele szájjal röhög saját hülyeségén.
Kulunga naná, hogy nem hagyja ki a ziccert.
— Kancsár Péter! Jöjjön már ide, édes fiam! Úgy látszik maga sem bír a testével!
Most ott állnak hárman egymás mellett. Az atléta Makonya, a pojáca Fityere, és a nagypofájú Néró. Ezek hárman majd csak kihúzzák valahogy csengetésig.
Könyvet veszek elő, olvasok. Fél füllel hallom, hogy a hátam mögött előkerült a kártya. Durung, Doktor és a Packa fájeroznak. Hilt Jóska szundikál, Gyula rajzol, a mellettem ülő Szendrődi Feri meg sunyin ereget.
Istentelenül facsarja az orromat.
Tancsik Kati egyujjas kesztyűt kötöget. Jön a nyár, szükség lesz rá.
Roma a fogát piszkálja, gondolom, repetázik. Tyutyu az orrát szívja. Csak az osztály elit figyel, és tesz úgy, mintha érdeklődne a téma iránt.
Idetartozik a cipófejű Csutora, a pattanásos Kovács Peti, a kövér Szögi Zoli és a sánta Böröndi Peti.
Makonya keresztbe tett lábakkal — mint akinek vizelnie kell — makog a táblánál. Fején lángolnak a pattanások. Remélem nem fog bepisálni, mert én vagyok a hetes, és semmi kedvem takarítani utána.
Kulunga megunja. Fáradtan legyint, majd Fityeréhez fordul.
— No Pósa! Segítsen!
Imi megigazítja sűrű olajos haját, csak úgy csicsog a jattosa, utána karba teszi kezeit, és savanyúképpel szabadkozik.
— Nem jut eszembe, tanár úr, nem jut eszembe, pedig készültem! — hadarja egy szuszra. — Isten lássa lelkemet, készültem! — esküdözik, mint egy rossz ripacs a faluszínházból.
Elég az hozzá, hogy hárman nem szólnak két értelmes szót sem. Csengetés előtt néhány perccel Kulunga befejezettnek tekinti a dolgot. Elfordul a lócitrom-barnára mázolt, kopott ablaktól, ahol idáig vakarta korpás fejét.
Szavait az első padban ülő Petihez intézi.
— Böröndi, maga kap egy intőt, mert egész végig súgott!
Röhögés.
— Maguk hárman meg — fordul a nagyokosokhoz —, kapnak egy hármast — gonoszul felkacag. — Egyenlőn megosztva! Na, hozzák ide az ellenőrzőket.
Néró kotorászik a táskájában, aztán odasúg valamit a Várkonyinak. Gyula pár szót firkál egy papírra, és odapöcköli elém.
Kibontom. Kusza betűkkel: „Isti! Adj egy ellenőrzőt!”
Tanácstalanul tárom szét kezeimet, megcsóválom fejemet.
— Nincs! Elfogyott! — suttogom.
Jól menő ellenőrző butikot üzemeltettem eddig, de az utolsót a múlt héten adtam oda a Tyutyunak, amikor három karót sikerült benyelnie egy nap, egy tantárgyból
Kancsár kiviszi a frankó kiskönyvét, és megkapja a karót. Csóri muterja megint idegösszeomlást kap. Magas fejhangon rikoltozik, és egy összecsavart újsággal püföli a gyerek fejét. Hadd legyen még hülyébb! Ráadásul eltiltja mindentől. Mozitól, csajoktól, haveroktól. Lehet, hogy idővel az iskolától is.
Kitör az óraközi szünet.
Persze, hogy bunyó van! A hegedűművész Vanek és a nagyorrú Flambár mocskos módon összevesznek valamin. Ez a valami a Fradi és a Dózsa. Melyik a jobb csapat? Ezek a féleszűek nem tudják, hogy a Honvéd, és most pofozkodnak. Hatalmas sallerek csattannak, anyázzák egymást. A közéjük álló békebíró Csutorát mindketten megrugdossák, leköpik.
Igazuk van, mit ugat bele.
Következik a nagy műsor! Két tornaóra! Lehet lazítani, és ökörködni. Tibi bácsinak aranyos kis kedvencei vannak. Velük foglalkozik, a többiek azt csinálnak amit akarnak. És általában a többiek semmit sem akarnak csinálni. Örömmel jelentem, én is többiek vagyok. Egy lusta, lógós dög!
Az izzadságszagú, penészes öltözőben klott gatyára és gyanúsan fehérszínű trikóra vetkőzünk. A hat lány, undorító, fekete dreszt húz magára. Úgy néznek ki, mint egy vastag combokból álló, temetési menet.
A libafoszöldre festett folyosón elindulunk az alagsorban lévő tornaterembe.
Tibi bácsi sorakozót fúj. Hátulról a negyedik vagyok. Mögöttem vannak a jegenyék. Néró, Fityere és a Tyutyu.
Négyünknél még a partvis is magasabb.
A „ne tegezz” Hege, mint tornafelelős, jelentést tesz.
Aztán futás, körbe-körbe, míg el nem szédülünk. A mai mutatvány szertorna, melynek lényege, szekrényugrás.
A tapsvihart kiváltó, tízpontos gyakorlatot a Roma mutatja be.
Amikor meghallja a nevét, akkor fess léptekkel masírozik a felfestett vonalig. Megáll, hosszasan várakozik.
— Mit bámul fiam? — kérdezi Tibi bá.
— Koncentrálok tanár úr!
— Ja, hogy koncentrál! Értem édes fiam! — suttogja a tanár úr. Majd hirtelen felüvölt, mint akit szíven szúrtak. — Takács, maga ortopéd! Induljon már, mert kinyuvasztom! — rikácsolja.
De a mi Ferink nem egy kapkodós típus. Először is, hosszasan bemelegít. Egyhelyben szökdécsel, majd sebesen forgatja karjait. A tanárurat pszichés idegroham kerülgeti.
— Takács maga ökör! Lóduljon már neki, maga agyvérzéses puputeve! — biztatja őt továbbra is, és, hogy segítséget adjon neki a rajthoz, akkorát fúj abba a rohadt sípba, hogy azt hiszem, kifolyik a fülem.
Na végre!
Roma elindul. Szinte siklik a levegőben, pillanatok alatt odaér a kérdéses bútordarab elé. Elrugaszkodik, és egyenesen belezuhan a szekrény közepébe.
Borul minden.
Roma üvölt, Tibi bácsi üvölt, az osztály fekszik a röhögéstől.
Odarohan a Smasszer, és Makonya segítségével egy száraz, krétás szivaccsal törölgetik a jajveszékelő Takács arcát. A barna fiú egyre fehérebb. A térdig érő tornagatyában és kék dorkó cipőben pompázó Néró túlkiabálja a harminc embert.
— Tibi bá! Kihypózták a Takács Ferit!
Kibicsaklott a krapek lába, a bokája pillanatok alatt a duplájára dagad Elég ronda látvány. Panyi Jutka eltakarja az arcát, halkan sírdogál. A tanár úr képtelen rendet tartani.
Fröcsköl szájából a nyál, harsog a hangja. — Sorakozó! Sorakozó! Szendrődi, álljanak be a sorba, Panyi maga is! Elég a cirkuszból! Panyi, maga miért sír? Szerelmes a Takácsba?
Nyerítünk a röhögéstől. A szatyororrú Flambár hörögve rikoltozik. — Panyi, Takács szerelmespár! De szépek vagytok gyerekeim!
Hátulról tarkón legyintenek. Felemelt ököllel megfordulok. Várkonyi ocsmány pofájába bámulok.
— Isti! Suli után foci! Jössz? — kérdezi, és lábával tesz egy rúgó mozdulatot.
A sietve megforduló Néróval hanyagul közli, hogy nem ő rúgta seggbe.
— Te voltál, te szemét? — fordul felém a Peti, és bokszállásba helyezkedik. Aztán amikor kiszúrja, hogy még mindig fél fejjel magasabb vagyok nála, sietve hozzáteszi. — Nem fájt!
Nem foglalkozom vele, Gyulának válaszolok.
— Ma nem lehet Papikám! Edzésem lesz!
— Na, ne szórakozz! Kötelező! — morogja. — A Totem is ott lesz! — teszi még hozzá nyomatékkal.
— A Totem is? — kérdezem.
— A Totem is!
— Leszarom! Edzésem van! — rántom meg vállaimat.
— Kötelező! — zárja le a vitát, majd sarkon fordul és faképnél hagy.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
