9.
Igen, igen, igen! Ezt marhára csípem! Egyszerűen imádom a vasárnapokat! Imádok semmit tenni. Kiterülve heverek az ágyon, fejem alatt a kispárna, fejemen a takaró, és hallgatom a vidám vasárnap reggeli hang kavalkádot.
A rádióban most kezdődik a Miska bácsi levelesládája. A szomszédék TV-jéből Foxi Maxi magyarhangja, Csákányi László köszönti az óvodásokat. Lent az udvaron, ismét rohama van a Gombos Jucinak, és az ószeres mindent vásárol. Keskeny fejű Bélám borízű hangon anyázza Vikit, aki sikítva esküszik arra, hogy a Bélán kívül nincs senkije. Megjegyzem én már azon is csodálkozom, hogy a Béci van neki. A lépcsőházban a Dodó és a Paprika öli egymást. Valószínű, hogy a bikázáson pattantak össze, és most arról folyik a vita, hogy melyikük muterja nagyobb ribanc. Mellesleg édestestvérek, de ez most ebben a felfokozott állapotban nem számít.
Ma, pihenek!
Verseny nincs, edzés nincs, viszont van fantasztikus reggeli.
Az értékéből semmit sem von le, hogy törökülésben eszem a szőnyegen, és közben szájtátva bámulom a Tenkes kapitányát.
Az asztalt jó apám birtokolja. Hatalmas káromkodások hagyják el a száját, miközben rádiót javít. Meglehetősen cirkalmas szitkok közepette most harmadszor emlegeti a hangláda szülőanyját. Valószínű, hogy az egész ORION csuklik, a portástól a főmérnökig. Ennyit nem beszélt az öregem egész héten. Ezek után azt is el tudom képzelni, hogy egy szót sem fog szólni az elkövetkező hónapokban, nehogy azt higgyék a kedves rokonok, hogy szájmenése van, és beszélgetni akarjanak vele.
Anyám a vasárnapi rántanivaló húst veri hülyére.
Röviden, klopfol (a franc tudja, hogy írják helyesen!).
Ha vasárnap, akkor rántott hús! Papírvékonyra püfölve, petrezselymes krumplival, salátával.
Száznégy fokos disznózsírban sütve, egészen halvány, mandula színűre. A már kitálalt burgonyán négyszázhuszonkét felé szabdalt petrezselyem és kevés só legyen. Az asztalon a söröskorsó füle dél-keleti irányban mutasson. Az összehajtott szalvéta középső csücske az asztal melletti falon pompázó, horgolt falvédőre meredjen. A három szelet kenyér a tányérok mellé tizenöt fokos szögben legyen döntve.
Hárman vagyunk.
Pocsékolás nincs, maradék nincs!
Apámnak ez a kedvére való.
Ebéd előtt, ebéd közben, és ebéd után nincs duma.
Éjjel meg alszunk. Úgyhogy, sokat nem tudunk egymásról.
Praktikus, mert így nincs veszekedés.
Valamikor réges-régen, egyszer ebéd közben megszólalt a faterom.
Paprikás krumpli volt, vagyis, szombat.
Ugyanúgy ettünk, mint máskor. Váratlanul, minden előzmény nélkül azt mondta az öregem.
— Sótlan!
A konyhában megállt a levegő!
Én is eltátottam a szájamat, pedig én már akkor sokat tapasztalt emberke voltam. Én kérem tisztelettel, már tízéves koromban igazi szellemet láttam a lépcsőházban. Aztán mikor a muter tisztára mosta a gatyámat, akkor tudtam meg, hogy az csak a Csomorné volt, hálóingben.
Anyám kezeit tördelve magyarázkodni kezdett. Sőt, addig fajult a dolog, hogy só került az asztalra.
De ez már jó régen volt, bár anyám, a múltkor is emlegette.
— Emlékszel arra a szombatra? — kérdezte. — Még ma is borsódzik a hátam!
— Melyikre? — néztem rá hülyén, mert sejtettem, hogy miről lesz szó.
— Mikor apád kritizálta az ételt.
— Ugyan anya! Dehogy kritizálta! Sótlan volt!
— Te az apád fia vagy! — feleli lehangoltan.
Mit tudok ilyenkor csinálni! Átölelem, kap egy puszit, és megeszem az elém rakott vajas kenyeret, só nélkül. Pedig úgy nagyon rossz!
Még mindig a TV-ét nézem. Igaz, előttem hever a nyelvtan, nehogy az őseim belém kössenek.
Elkészül az ebéd, és a fent ecsetelt vidám hangulatban megebédelünk.
Lakmározás után faterom megszólal.
— Lemegyek a Franyóhoz!
És úgy tesz. A Franyó sréh-vizavé lakik alattunk. A Háromszéki Ica néni férje.
Anyám elmosogatja a szennyest, majd elfoglalja szokásos helyét a folyosó végén. Ott szoktak pletyizni Kutinéval és az Irénke nénivel.
Alig vártam már, hogy magamra maradjak. Amikor eltűnnek az őseim, azonnal cihelődni kezdek. Puccparádéba vágom magam, és türelmetlenül toporgok a folyosón. Úgy dumáltuk meg, hogy ma a Gyula jön értem, és együtt húzunk bulizni a Golgotába. Ott van a Bergendy klub.
A többiekkel a kultúrház előtt találkozunk, és együtt megyünk be az épületbe.
Meglehetősen bonyolult mutatvány még tagságival is bejutni, a nélkül pedig, szinte lehetetlen. Egy embert ismerek az egész városban, akinek ez sikerült.
Szerénytelenség nélkül kijelenthetem, hogy én vagyok az.
Először, is át kell jutnunk a különféle ellenőrzési pontokon, ahol azt ellenőrzik, hogy amit az előbbi helyeken leellenőriztek, az megfelel-e a valóságnak. Ellenőrzik a tagsági igazolványokat, az öltözéket, a frizurát, és azt, hogy van-e nálunk fegyver.
Ha van fegyver, az pech, mert megtalálják, és nem engednek be. De ha nincs fegyver, az meg balszerencse, mert fokozott életveszélybe kerülhetünk.
Ez ugyanis a Görög kolónia szórakozóhelye, és a fekete hajú fiúk nem annyira lelkesednek értünk.
Miután bejutunk, felmegyünk a lépcsőn, és rögtön az olcsó büfében találjuk magunkat. A hosszú, vállalati ebédlőre emlékeztető asztalok mellett, a műbőrrel bevont faszékeken terpeszkedik az alkoholizáló sokadalom.
A felettébb ronda, gülüszemű pincércsaj nem győzi a kávéfőző karját huzigálni.
Sört kérünk és vegyülünk a tömegben. Az egyik asztal sarkában kávézik a Bergendy Pista bácsi az öccsével, Péterrel. Odébb, a földig érő, foss barna brokátfüggöny tövében egy vörös csajt fűzöget, a Hajdú Sanyi. Demjén Rózsi és a Debreczeni Csaba egy négyzetméternyi sör társaságában röhögcsél. Oroszlán Gyuri és a Latzin Norbi még nem jöttek.
Bent a színpadon a Horváth Charlie féle Olympia zenekar kápráztatja el a tisztelt nagyérdeműt.
Iszogatunk, dumálgatunk, köszöngetünk jobbra, balra.
Ez most már olyan, mint egy négyszáz fős nagycsalád. Persze, ez nem volt mindig így. A déliek roppant nehezen fogadtak be minket, és van, hogy a mai napig kapjuk tőlük az ívet.
Amikor először megláttak bennünket a felségterületükön, azt meglehetősen nehezen viselték. Kötözködtek, fenyegetőztek, borotvapengéket villogtattak.
Aztán a Tyutyu megunta, hogy állandóan úgy kellett közlekednünk, hogy a fal védje a hátunkat, és félrehívta a főhangadót.
— Idefigyelj Lopolosz! — mondta neki. — Pattoghattok, kötözködhettek, de nekünk első a Bergendy! Mi ide zenét hallgatni járunk, és nem bunyózni. — Itt a zakója ujjával mosolyogva törölte meg a szája szélét, majd folytatta. — De ha bunyózni akartok, legyen. Kimegyünk a Néplidzsóba, és a Görög pengések összeütnek a kőbányai bicskásokkal. Azt nem marad a zenekarnak tábora.
A görög fiú elgondolkozott. Osztott szorzott, mert bunyózni is szeretett, meg zenét is szeretett hallgatni. Aztán elnevette magát. Kezet fogtak, sört rendeltek. Azóta úgy-ahogy béke van.
De azért a biztonság kedvéért a mai napig fedezzük egymás hátát.
A Bergendy a „Tramp-pel” kezdi műsorát. Az első részben külföldi bandák számait játsszák. Osibisa, Deep Purple, Chase, Janis Joplin. Többször tartanak szünetet, ilyenkor kint a büfében isznak a közönséggel.
Semmi sztárallűr, semmi nagyképűség.
Éreztetik velünk, hogy őket is anyaszülte, ők is közénk tartoznak.
Jönnek a saját slágerek: Fázom, Mindig ugyanúgy, Jelszó: Love, szeretet, stb.
Hamar elszalad az este. Jókedvűen, fütyörészve megyünk haza.
Kivételesen villamossal, mert egy fillérünk sem maradt taxira. Amint belépek az ajtón, egyből lepisszegem magam, nehogy zajt csapjak. Természetesen jó anyám a vacsorámon szuszikál.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
