Sánta Zsolt : Mereng? órán…

Nyomtatás

Ó, ti kévék,

holt id?knek

volt tartásai,

marokban er?tök,

s a legy?rhetetlen

ember-kedv bennetek

id?z így, ha emlékeitek

lapjait nézem,

únt s tiszta szemmel:

tartástok a múlt,

s mint szívetek,

köddé lett,

akárcsak az összefogó,

pajkos er?, s a

tiszta lelkek

közös lobogása,

ízetek még

számban id?z,

s hamuszín?

akarat-fény lobog

valahol bennetek,

nekem, s kereszt-rakástok

mint múló fáklya

lobog oly távol, messze,

mintha csillag lenne

az azúr-ködös

id? hátán,

s tudom, jégverés

sem tántorított

szivet, ha

takarni kellett,

s most oly

ingoványos volt

érlel? talajotok,

valami sötét-fénybe

bukó iszapfergeteg,

mely zavarosan

nyújtóz, s

magábazárja lassan,

torz-érlel?n

tartástalan korunk

minden szennyét…

Most sivatag

ásít ostobán a széllel,

s karavánok kutatnak

valami tiszta víz

után, mely egyszeri

kincs a léleknek

kortól, ideáktól

függetlenül,

s keressük a fényt,

mi vak, szegény

éjjelilepkék

üvegkalitkánkban,

s oly medd?

minden röptünk:

a hitek globálisan,

nemzettelen élnek

szerteszéjjel, arctalan,

Krisna-völgy is távol

a hindu létt?l

üzen s tart valamit,

mi t?lünk idegen,

s fénye mégis

a lélekbe ragyog…

Oly szép volt minden,

vak ragaszkodás

ma a lét, a múló,

kih?l? értékveszt?ben

egy er?s szalmaszál

iránt, mely apad,

gyöngül, s lehull

a ködbe fénytelen,

mint kósza, buta

lepkelétünk

oly becsülettelen…

Szív ha ágra hullik,

fényért kiált,

s inogjon mind

a sok csillag:

tán emberként bukik,

ha szólva hív a perc,

istenek komor

hátától elfedve,

tán fényl? magokat

vetve a rút kárhozat

gyenge földjén:

múlni így is szégyen,

de valahol látatlan

hajnal kél lassan,

gyöngén kelve,

s ott parázslik

majd sírunk,

hitünkkel temetve…

2009. aug. 14.

————————————————————————-

Kedves Zsolt! Hat darab helyesírási hibádon túl, a versedben több

 sztereotípiát véltem felfedezni, hogy nem szívesen tennélek ragadozók elé… s?t,  itt-ott ismer?s hangok is átsz?r?dnek