Sonkoly Éva : Végre, megtaláltam! 4.

Nyomtatás

Eltelt két hét, amikor csokoládébarnán billegett előttem Anikó tűsarkain. Látszott rajta a boldogság. Szinte minden léptével zenére mozdult a csípője, cipősarka is valami vidám ritmust kopogott. Irigyen néztem, aztán sietve mellé léptem.

— Szervusz, Anikó! — köszöntem rá.

— Szia! Hát te? — csodálkozott. — Olyan sápadt vagy! — mért végig. — No persze, itt csak meleg van! — sóhajtotta —, de az Adrián…

— Mi újság veled? — kérdeztem.

Lehunyta a szemét, olyan ábrándosan, elgondolkodott, kicsit kivárt, aztán kérdezett, felelet helyett.

— Tudod hová megyek? — igazgatta a haját, mintha szél borzolta volna.

— Sétálni… — próbálkoztam.

— Á, dehogy. Péter vár! — mosolygott.

— Péter? Csak nem vele nyaraltál? — próbálkoztam csodálkozni.

— De, s képzeld, olyan csodálatos volt! — mosolygott titokzatosan.

— Látom — közöltem tárgyilagosan. — Tudod, nem olyan régen hervadt el a virágcsokor, amit András hagyott nálam. Keresett téged, ki akart engesztelni — meséltem.

— Az a szerencsétlen? — húzta el ajkát.

— Talán még egy esélyt… — próbálkoztam.

— Neki? Ugyan hol élsz te? — kérdezte Anikó olyan arccal, mint aki valami kellemetlent érez.

— Mesélj Péterről! — kértem. 

— Persze, Te nem is tudod — folytatta vidáman —, mi régen egy munkahelyen dolgozunk, csak ő külsős munkatárs, vidékre jár. Elvált. Két gyereke van, a felesége neveli őket. Olyan közel kerültünk most egymáshoz, ha érted? — nézett mosolyogva.

— Értem én… hogyan tovább? A gyermekeivel tartja a kapcsolatot? — kérdeztem egyszerre kíváncsian.

— Persze, rendes ember! — mondta Anikó, kicsit félrefordított fejjel, s gondolkodott, majd így folytatta: — Csak én nem tudom… — megállt, tétován nézett.

— Mit? — kérdeztem.

— Hát, vannak ezek a hétvégi látogatások a gyerekekkel, amikor én is szabad vagyok, ő meg programokat szervez a kicsikkel — vállat vont.

— Téged nem hívott? — kérdeztem.

— Dehogynem, elrontotta a múlt hétvégémet — bosszúsan húzta össze a szemöldökét.

— Mivel? — kérdeztem.

— Olyan kis neveletlenek, hát tudod — magyarázta.

— Milyenek?

— Sokat kérdeztek — emlékezett —, mit készítettem uzsonnát, miért festem magamat, mi az az épület a körmömön? Ilyen hülyeségeket — bosszankodott.

Néztem épített, ízléses körmeit.

— Lehet, hogy nem láttak még ilyet — mentegettem a gyerekeket.

— Na és? Én ilyen vagyok! — kihúzta magát, gondolatban szinte fölém magasodott.

— Próbálj velük játszani! — javasoltam.

— Majd a sajátommal játszom, ha lesz — sejtelmesen mosolygott.

— Csak nem? — kérdeztem.

— Remélem, előbb-utóbb, szeretném! — válaszolta.

— Péterrel? — kérdeztem.

— Régen ismerem, mások azt mondják jó családapa — mosolygott.

— De Anikó, már van két gyereke — emlékeztettem.

— A felesége majd felneveli. Péter jól keres, fizet mindent — mondta határozottan. 

Gondolkodtam picit. Érdemes még próbálkoznom? Mégis!

— Anikó, nem gondolod, hogy gyors ez így? Két hét, meg a terveid? — szögeztem neki a kérdéseket.

— Hol élsz te? — kérdezte.

— Szereted? — volt az utolsó érvem.

— Még az is megtörténhet — válaszolta. — Hát nem érted? Végre nyugodtan, jól szeretnék élni — bizonygatta.

— Ehhez az elég, amit érzel? — érdeklődtem.

— Ugyan már, ne erőlködj, nem élünk már abban a romantikus, csiga tempójú világban! — nézett rám sajnálattal. — Te is léphetnél már, mire vársz? — kérdezte.

Léptem. Elköszöntem, s indultam hazafelé.

Az én gondolataimat Anikó bizony nagyon leegyszerűsítette. 

Ő pedig az én érveimet gondolta végig még egyszer.

Rövid időt töltött Péterrel, egy kávé idejét. Kimentette magát, olyan „fáj a fejem” módon. Beszélgetésünk zakatolt a fejében. Hazáig tartott.

„Igen a gyerekek” — gondolta. — „Lehet, hogy nekem kellene nyitni feléjük?”

Hazaérkezve egy mozdulattal az asztalra dobta táskáját. Leroskadt a fotelbe.

„Egye fene! Egy próbát megér” — s tárcsázni kezdte Péter számát.