Az sem volt utolsó szempont, hogy csodásan lehetett hallani a kedvenc dinnyeárusunkat, akinek szívesen segítettünk a reklámozásban, el?tte szaladva és kiabálva: “Dünnyee! Dünnyeee!” Szabadok voltunk, mégis biztonságban érezhettük magunkat, hiszen láthatatlan szemek figyelték minden lépésünket: szüleink a közeli ablakokból néha ki-kihajoltak, ellen?rizve, nem tévedtünk-e túl messzire fantáziánk birodalmában. Ez abban az évben történt, amikor még nem építették be a kisbolt mögötti hepehupás terepet, így, az kit?n?en szolgálhatta játékainkat, mint sivatag, vagy éppen holdbéli táj.
Egyszóval vidáman telt a nyár, egyedül a h?séggel kellet valahogy megbékülni. Mikor már elviselhetetlenné vált, és nem bírtuk ki tovább a panelrengetegben, felkerekedett a család, és átköltözött a szomszédos faluba, Nagymama véd?szárnyai alá, ahol a vályogfal megtartotta a h?vösséget, és a fák árnyékában elviselhet?bb volt a forróság.
Itt már semmi sem szabott határt fantáziánknak: Jucóval, és a szomszéd Gabóval birtokba vettük a pajta mögötti régi, immár lakatlan disznóólat és kineveztük f?hadiszállásnak. Természetesen jól kisöpörtük, a falra képek kerültek, középre egy régi asztal, kiselejtezett, molyrágta terít?vel, ami még a dédié volt; az „erkélyre” a verandáról kicsempészett muskátlikat tettük, és volt egy régi köcsögünk, amit vázának neveztünk ki, és teleraktuk a környéken szedett vadvirágokkal. Petya segítségével felszereltünk egy polcot is, amire mesekönyveinket tehettük. A fiúk szívesen segítettek a „babaház” berendezésében, hiszen aztán békén hagytuk ?ket, nem lófráltunk folyton a nyomukban, nem rontottuk el a vadászatukat. ?k ugyanis – Nagypapi nem kis bosszúságára – csirkére vadásztak. A padlásról lesték, mikor téved oda a csalinak kitett, frissen bekevert csirketáp illatára a szárnyas népség; hogy aztán jól megránthassák a kötelet, ami összerántja a kiterített zsák száját, és csalistul a magasba emeli a rémült pipiket. Persze aztán elengedték ?ket, de a rémült kotkodácsolásra szinte mindig megjelent Nagypapi, és jól leszidta a fiúkat. Egyszer aztán végleg betelt a pohár, mert szegény Fifi kutya esett áldozatul a csirkék helyett. Fifi Nagymama kedvence volt, és Nagymama jóval erélyesebben közölte nemtetszését, mint a lágyszív? Nagypapi, így a fiúknak új szórakozás után kellett nézniük.
Fifivel, a finom csontokkal kiengesztelt, újonnan kinevezett vadászkutyával vakondvadászatra indultak a Hofstell-re; a ház mögött húzódó domboldalra, aminek csak egy részére telepítettek Nagypapiék kukoricást, jó részén pedig gyümölcsös állt: szilva, ringló, barack és meggy. Szabadon kószálhattak a Hofstell-en, csak egy kikötés volt: a kijelölt szilvafánál nem merészkedhettek tovább, mert attól pár lépésre szakadék tátongott.
Sajnos Fifi jó világa nem tartott tovább pár napnál, mert egy rendelet szerint el kellett zárni a kutyákat, már nem tudom, miért. Talán veszettség elleni gyógyszert helyeztek ki a rókáknak, és nem akarták, hogy a kutyák egyék meg azokat. Egyszóval fiaink újból nekibúsultak, mert már unalmasnak találták a kis malmot, amit a falut keresztülszel? patakra építettek, játékhajóik meg már egész flottát tettek ki.
Annál felt?n?bb volt, mikor egyik nap sárosan, ám annál vidorabban jelentek meg a vacsoránál. Édesanya nem is engedte ?ket az asztalhoz, míg le nem fürödtek a nagy lavórban. Jucóval törtük is rendesen a fejünket, mi újat találhattak ki. Nagypapi is biztosan imádkozott, hogy nehogy megint valami bolondságot tegyenek a tyúkokkal. De a tyúkokkal semmi baj nem volt, vidor és egészséges volt mindahány.
Egyik nap fény derült a nagy titokra, mert Gabó utánuk lopózott, és látta, hogy a Hofstell erd?s területének szélén bunkert ástak a földbe, ahol katonásdit játszottak; minket tekintettek az ellenséges kémeknek. Ez sokkal izgalmasabbnak t?nt, mint a babaház. Valamit tennünk kellett. Összehívtunk egy rendkívüli ülést, ahol Jucót választottuk meg küldöttünknek, ugyanis ?neki volt a legjobb a diplomáciai érzéke. Tavaly ugyanis ? beszélte le Gabót, hogy ne menjen világgá. Gabót lebeszélni valamir?l, ez óriási teljesítmény, hiszen makacsabb leányzót még nem hordott hátán a föld, az már egyszer biztos.
Tehát felszereltük Jucót hamuba sült sárpogácsákkal és egy fehér zászlóval, mert Gabó azt mondta, ennek valami varázsereje lehet, ? látta múltkor a tévében, hogy a fehér zászlót lengette a katona, és nem bántották. Édesanya porrongyát rászereltük egy bot végére, és Jucó már indulhatott is. Csak bámultunk utána, néztük, hogy mászik felfelé a földbe vájt lépcs?n. Azzal ütöttük agyon az id?t, hogy találgattunk, mivel próbálja levenni a fiúkat a lábukról.
Majdnem fél óra is eltelt, mire Jucó megjelent a lépcs? tetején: boldogan lengette a „zászlót” és hangosan rikkantgatott hozzá. Rögtön tudtuk mi a helyzet, vidáman szökdécseltünk és egy gy?zelmi nótát énekeltünk.
A fiúk tehát beleegyeztek, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de azért szabtak néhány feltételt: egy: nem leszünk láb alatt, kett?: szigorú titoktartást fogadunk, nem beszélünk a szül?knek semmir?l, három: nem nyafogunk, nyavalygunk, ha nem tetszik valami. Elfogadtuk a feltételeket, és azonnal csatlakoztunk hozzájuk.
Eleinte gond nélkül megvoltunk egymással; a fiúk háborúztak, mi gondoskodtunk róluk: elláttuk ?ket innivalóval, friss gyümölccsel, szendvicsekkel, néha még virágkoszorúval is feldíszítettük ?ket, ha a gy?ztes csatából hazatértek, és ?k csöppet sem ellenkeztek, miután Gabó felvilágosította ?ket, hogy ez így szokás.
Akkor kezd?dtek a gondok, mikor díszítgetni kezdtük a bunkit, képeket, muskátlikat, szalagokat helyeztünk el itt-ott. Az els? reakciójuk az volt, hogy egy nagy csapat békát telepítettek az uzsonnás kosarunkba. Ez sajnos nem jött be nálunk, hiszen én még oda is voltam a kis aranyosokért.
Egyik délel?tt épp kint h?söltünk az erd? szélén és ringlót majszoltunk, amikor az erd?b?l szuszogást, morgást és zörgést hallottunk. Rémülten szaladtunk a fiúk véd?szárnya alá, így kénytelenek voltak félbehagyni az ellenség ostromlását, és velünk foglalkozni. Petya szeme felcsillant. Megeresztett egy nagymonológot valami szörnyetegr?l, akinek az a legkedvesebb foglalatossága, hogy 6-8 éves lányokra vadászik. Lackó rögtön belekotyogott, hogy szerinte vaddisznóról lehet szó, de Petya még id?ben rátaposott a lábára, mire ? is megértette, mire megy ki a játék. Els? rémületünkben elfogadtuk a szörnyeteges magyarázatot, és a nap további részében nagyon csöndesen és szerényen viselkedtünk, ugyanis az összes figyelmünket a zörg?-morgó bozótos foglalta le.
Annyira azért mi sem voltunk buták. Délután Jucó rendkívüli megbeszélést hívott össze, ahol megállapítottuk, hogy a szörnyeteges duma csak mese, amivel meg akarnak félemlíteni minket. De mi nem hagyjuk ám magunkat! Abban azért megegyeztünk, hogy óvatosak leszünk, nem merészkedünk közel az erd?höz, és máshol gy?jtjük az ágakat. Ha csak vaddisznóról van is szó…
A fiúk tovább sz?tték Petya szörny? meséjét, részletesen beszámoltak a szörny hatalmas mancsairól, hosszú karmairól, nemkülönben óriási, félelmetes pofájáról és hegyes fogairól. Még azt is el akarták velünk hitetni, hogy többször tisztán látták zöld szemeit villogni a bozótosban. Egyre jobban féltünk, de igyekeztünk bátrak maradni, hiszen tudtuk, mi a céljuk.
Aznap este Jucó kitalálta, hogyan eshetnének a srácok a saját csapdájukba. Emlékeztetett arra az éjszakára, amikor kilopóztunk éjfélkor kakaózni. ? jól rámijesztett, én hatalmasat visítottam, mire ? is megrémült, lecsapta a bögréjét és reszketve bújt a takaró alá. Jól emlékeztem erre az esetre: egymást hajszoltuk egyre jobban a rémületbe. És akkor megértettem: nekünk is rá kell tenni még egy lapáttal a mesékre, és akkor a fiúk egy id? múlva maguk is félni fognak. Briliáns terv!
Másnap így is tettünk. Folyamatosan a szörnyr?l beszéltünk, Gabó még azt is mondta egyszer, hogy tisztán látta a szörny sz?rös mancsát, hosszú karmait. Olyan életh?en adta el?, hogy láttuk, amint Lackó elsápad, Petya meg remegni kezd. Innent?l kezdve felbátorodtunk: m?ködik a dolog, egy pár nap kitartás, és a fiúk megtörnek.
Sötétedéskor vidáman menetelve, dalolva vonultunk vacsorázni. Hamar elaludtunk, nagyon kimerített minket ez a szörnyes dolog. Hajnali kett?kor iszonyatos dübörgésre, visításra riadtunk fel. A zaj arról a szénapadlásról jött, ahonnan a srácok a tyúkokat lesték. Nem mertünk kimenni. Lehet, hogy a szörny az! Hirtelen recsegés-ropogás hallatszott, aztán egy nagy csattanás, és néma csend. Mi történhetett? Percekig füleltünk, de csak a tyúkok méltatlankodó kotkodácsolását és Fifi izgatott nyüszítését hallottuk. Aztán az állatsereglet is elcsendesedett. Megbeszéltük, hogy nem lehet olyan nagy baj, mert a szül?k fel sem riadtak a zajra. Majd holnap reggel kiderül, mi történt. Aludjunk.
Sokáig forgolódtam, mire végül kimerülten álomba zuhantam. Reggel kialvatlanul ébredtünk, mindkett?nknek rémes álmai voltak. Ahogy kitámolyogtunk a reggeli után az udvarra, szembe jött velünk Pista kandúr, véresen, csapzottan. Ez megküzdött a szörnnyel! Épp elkezdtük volna ápolgatni a h?st, mikor befutott Gabó. ? is hallotta éjjel a zajokat, ráadásul beszámolt arról is, hogy a Manci néni kutyája elt?nt, aznap, mikor mi el?ször hallottuk a zörgést a fák között. Szegény Morzsinak el volt rágva a lánca! Most már bizonyosak voltunk benne, hogy a szörny volt az. Rohantunk, elmeséltük a srácoknak.
Észre se vettük, hogy Fifi, a kis szabaduló-m?vész a nyomunkban lohol. Boldog volt, hogy végre megint szabad lehet. Amíg meséltük a fiúknak a szörny viselt dolgait, Pista macska h?s küzdelmét, szegény Morzsa elt?nését, ott szimatolgatott a lábunk körül. Aztán egyszer csak hirtelen megtorpant, a leveg?be szimatolt és elugatta magát. A bozótból morgás válaszolt. Elhallgattunk, és megkövülten állva figyeltük, hogy szalad szegény Fifi a szörnyeteg karmai közé. Jucó hirtelen magához tért, de már nem tudott mit tenni, nem tudta megállítani a kis bolondot; csak rémülten visított: „Fifííí!!! Neee!!!” A következ? pillanatban már el is nyelte Fifit a bozótos. Rettegve vártuk, mi történik. A fiúk pont úgy remegtek, mint mi. Zörgést, szuszogást hallottunk a fák közül, ahol a szörnyeteget sejtettük, aztán csend. A következ? percben Fifi buksija bukkant el?, épen és egészségesen. Egyszerre sóhajtottunk fel: megúszta!
Fifit maga a szörnyeteg követte teljes valójában: az elkóborolt Morzsi! Miután jól megdögönyöztük a két szabadulóm?vészt, hemperegtünk a f?ben a kacagástól. Visítottunk, egymást nevettük, eljátszottuk, ki hogyan félt, milyen döbbent arcot vágott, mikor végülis bebizonyosodott a szörnyeteg kiléte. Természetesen még aznap kiderült, hogy Pista egy betolakodó görénnyel küzdött meg a padláson, de ez nem kisebbített érdemein. Hemperg? kett?sük alatt megadta magát a padlás kiugró része, és leszakadt a fecskefészkekkel együtt. Nagypapi gyorsan eltakarította, mire felkeltünk, hogy ne szomorkodjunk.
Miután ilyen szépen tisztázódtak a dolgok, nyugodtan maradhattunk volna a fiúkkal, elmúlt a veszély. Most már ?k sem berzenkedtek ottlétünk ellen, hisz kiálltuk a bátorságpróbát, és még ?ket is sikerült lépre csalnunk, amiért elismeréssel adóztak nekünk. De nem. Nekünk már nem kellett a bunki. Visszavágytunk a békés, nyugodt babaházba. Ennyi izgalom elég volt nekünk.
A nyár többi része nyugalmasan, szinte eseménytelenül telt, ha csak azt nem számítjuk, amikor a kismacskák keresése közben a szénapadláson valami egészen másra nem találtunk, de ez már egy másik történet.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.29. @ 10:33 :: Süveges Zsuzsanna
