Ma is békés az éj,
fekete bársonya
lassan hajnalba hajlik.
Csak egy kuvik mesél
a szomszéd udvaron
az elmúlásról,
a rohanó id?r?l,
a kerget?z? pillanatok
tegnapba olvadó szilánkjairól.
A hajnali pirkadat titkaival
lényed sejlik fel
el?zött emlékeim közül…
A betonon koppanó es?cseppek
rég elmosták lépteid nyomát,
a kavargó szél elhordta illatod.
Miért vagy még mindig itt?
Miért törsz fel újra és újra
a feledés csendes áradatából?
Miért nem mossák el könnyeim
bársonyos lelked melegét?
Miért nem vitted magaddal
szívemb?l dobbanásod?
Reszketve bújok
a hallgatag magányba,
lelkem legmélyére…
Hasztalan.
Jöv?be menekül? álmaimba
osonnék, a jelen el?l,
de már nem lehetek magam
bennem
veled.
Óh, az az éj…
Néhány szó volt,
néhány dallam,
behunyt pillák mögül
arcra simuló lázas fuvallat.
Lelkünk egymásba olvadó tánca.
A piros és a sárga
naranccsá lett összeesküvése.
Mondd, hogyan válasszam szét a színeket?
Mondd hol lehetnék nélküled?
Miért? Miért nem vitted el a tegnapot?
Szüntelen a jelenbe tér.
Nincs id?, nincs magány,
nincs tér, távolság, s er?…
Er?
lábnyomod elmosatni az es?vel,
illatod a szélbe hajtani,
lélegzetem visszafojtani, hogy
dobbanásod csenddé dermedjen,
esztelen menekülni a gondolat el?l
melyben újra átölelsz.
Mindenünk miénk lett,
s már semmim sem enyém,
se múltam, se jelenem, se jöv?m,
mi csak én magam lehetnék.
Id?tlenségbe zavarodott perc lettem nélküled.
Bennem
Veled.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.06. @ 03:28 :: Takács Andrea-Babu