A réven
Fizetésre várakoztunk Kátán. Már hazamehettünk volna, de türelmesen maradtunk, mert ilyentájt mindig meghozták a pénzes borítékokat. Teltek a percek, tízpercek, negyedórák, amikor feldúltan jön ki Pali bácsi az irodából. Majd nyugodtságot erőltetve magára megkért mindenkit, maradjon kiegyensúlyozott. Az eddig csendes emberek most kezdtek csak igazán izgulni. Megérezték, a pénzzel van valami. Rá is förmedtek Pali bácsira, mondja már el, mit tudott meg. Ő röviden csak annyit mondott:
— Ne várakozzanak tovább, emberek, fizetés ma nem lesz.
— De hát mi történt? — dörrentek rá egyszerre négyen is.
— Nem tudom, csak annyit mondtak Dabasról, valami rablás miatt a fizetés ma már biztosan nem jön meg. Haza lehet menni. Holnap viszont biztos, hogy megkapjuk a pénzt, legalábbis ezt ígérték.
Másnap aztán tényleg mindenki megkapta a fizetését.
A nem mindennapi esetről azonban beszélni kellett. A Szépasszony kocsmában napokig mást se lehetett hallani, mint hogy mi történt.
A pénzt a bankból mindig egy pénzügyis ember szokta elvinni a dabasi hivatalba, ahol aztán kiborítékolják, s a teli borítékokat szintén az a pénzügyis ember hozza el Pali bácsinak, aki kiosztja a ráírt nevek szerint. Így működik a fizetéskiosztás. Azaz működött, mert ma már kártyás-rendszer van.
Valakik ezt kifigyelhették, mert azt a pénzügyis embert még a hivatalba érés előtt megtámadták, és sikerült is elrabolniuk az egyik pénzes kazettát a kettő közül. Hajcihő, rendőrség, nyomok, kihallgatás. Másnap az a pénzügyis ember kapott egy kísérőt, nem is történt semmi baj, mindenki megkapta járandóságát. Arra már nem emlékszem, hogy a következő fizetéskor volt-e kísérő.
Pár hétig még beszéltek róla az emberek, de aztán kezdett feledésbe merülni az eset. Annál is inkább, mert a nyomozás teljesen eredménytelen maradt.
Hanem aztán másfél év elteltével…!
Hogy ne vágjak a történések végére, le kell írnom valamit, ami egyáltalán nem válik dicsőségemre. Az én Zsolti tanítványomról lesz szó, akit az iskolában tanítottam. Pontosabban tanítottam volna, ha nem részesítette volna inkább előnyben az iskolakerülést.
Tehát másfél év multán Zsolti ment át egy dunai réven az egyik partról a másikra. A korlátnak dőlve egykedvűen nézte a vizet. Mellette egy hasonszőrű fiatal szintén bámulta azt a vizet. Lassan szóba elegyedtek egymással, kezdtek ismerkedni. A negyedik szónál már a pénztelenségről beszélgettek. Hogy milyen sok ez, meg az, pénzhez jutni meg milyen nehéz.
— Jó munkát nagyon nehéz találni! — sóhajtott föl Zsoltim.
— Azok jártak jól, akik a dabasi hivatalba menő embert kirabolták tavaly. Azoknak aztán van pénzük!
— Á, nem volt abban a kazettában olyan sok! — vágta rá Zsolti mérgesen.
Pechjére meghallotta ezt a kifakadást az egyik révkezelő. Gyanús lett neki, hogy honnan tudhatja ezt az a fiú. Elmondta egy rendőr ismerősének. Annak meg még gyanúsabb lett, mert abban a kazettában tényleg nem volt sok. A váltópénz volt benne. A másik kazettában volt a tetemes summa, amit nem sikerült elvinni. És ezt a lapok nem írták meg.
Be is gyűjtötték Zsoltiékat, ahol aztán minden kiderült, legfőképpen az, hogy nagy volt a csalódásuk, amikor felfeszítették azt a kazettát.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.15. @ 10:00 :: Barok László
