Elsőévesként ott bolyongtam bizonytalanul a tősgyökeres vásárhelyiek, a diák bentlakások lakói, a székely városokból érkezettek, a váradiak és a többi partiumbéliek által alkotott csoportok között. A törvényszék régi épületében — ott vakította meg évtizedekkel később Sütő András erdélyi írót a megvadított csőcselék — levő bentlakás lakóitól hallom a titokban elsuttogott hírt, hogy megalakult a „diák akadémia”.
Az úgynevezett „törvényszéken” rendezték titokzatos, misztikus körülmények között. Éjfélkor kezdődött és a megjelenés kötelező öltözéke: szigorúan egy szál fehér lepedő. Alatta semmi! Az elnökség felsőbb évfolyamos diákokból állt, és számtalan érdekfeszítő tanulmányt mutatott be az érdeklődő közönségnek. Eleinte zárt ajtók mögött zajlottak az „akadémia” ülései.
Izgalmas témakörök kerültek terítékre: „A napfolttevékenység hatása a levéltetvek lelkivilágára”, „A földigiliszták nemi élete”, „Egy eltévedt spermasejt kalandjai az Eustach-kürtben”. Nagysikerű előadások voltak, de nem sokáig lehetett folytatni, mert beleszólt a hatalom. Az történt, hogy behívták a kapus bácsit is, azt gondolván, hogy akkor nem leskelődik utánuk, hanem partner lesz a szervezésnél. Például, nem enged az ülés közelébe avatatlanokat.
Sajnos nem így történt, hanem illetékes helyen jelentette, hogy gúnyt űznek a diákok a pártból. Ez főben járó! Az történt, tudni illik, hogy Szabó Sanyika másodéves, úgy nyitotta meg az ülést, hogy „pártunk és államunk támogatásának köszönhetően újabb tudományos esemény tanúi lehetünk”… Miután kiengedték, elvégezte a jogot.
Tanárainkról számtalan már, már legenda számba menő történet keringett.
Gündisch tanár úr például a vizsgán, megkérdezte a bizonytalankodó felelőtől, boncolt-e már oroszlánt. Nemleges válasz esetén, visszahívta egy későbbi időpontra, újra vizsgázni. Készüljön fel jobban. W. Viki csoporttársammal sikerült megfejtenünk a tanári kérdés talányát. A Meissner-féle tapintó testek, melyek az ujjbegy mikroszkopikus méretű képletei, a macskafélék hashártya kettőzettében is megtalálhatók, és mivel az oroszlán a legnagyobb méretű macskaféle, esetleg jobban lehetne tanulmányozni a kérdéses szövettani képletet. Tehát a válasz így hangozhatott volna: „oroszlánt nem boncoltam, de ismerem a Meissner-féle testecske szövettanát.”
Az orvosi fizika vizsgán Balogh László professzor úr, ha a diák felelete nehezen döcögött, türelmetlenségében az asztalon levő muskátli virágait, leveleit tépdeste és rágogatta. Gerő barátom mesélte, hogy az ő vizsgáján szinte egy egész cserép virágot lecsupaszított és a végén majdnem elbuktatta fizikából, de ő letérdelt eléje, és úgy könyörgött: „de professzor úr a karrierem!” Kapott egy átmenő jegyet, és sikerrel végezte el végül az egyetemet.
Rektorunk Andrásofszky Tibor volt. Agysebésznek indult, de sajnos rektor lett belőle. Ha valaki felkereste, hogy valamilyen ügyes-bajos dolgában segítségét kérje, ez volt a válasz: „Jó szerencsét elvtárs” — kezet nyújtott és oda se figyelve, miről beszél a diák, folytatta — „adjon be egy kérvényt”. V. Táti is bement hozzá, ösztöndíj ügyben. Őt is így akarta leszerelni, de kollegánk nem ijedt meg, sőt dühösen megkérdezte: ”maga orvos?”
A vásárhelyi fotósok nagyszabású fénykép kiállítást szerveztek a maguk és mások örömére. A kiállítók között ott volt Marx József is, aki akkor volt felfelé ívelő pályája kezdetén. És ott volt szeretett professzorunk Szentpéteri József (Zsiga) is. Grafikai hatású fotói nagy feltűnést keltettek. Már a téma választása révén is: szúnyogok, bolhák kinagyított képei voltak. Abban az időben engem is vonzott a biológia, különösen a vizek világa. Szerettem volna lefényképezni a pocsolyák apró lényeit. Ezért elmentem Szentpéteri Zsigához — tanácsért. Szívesen fogadott és elmondta, hogy az akkori hiányos felszerelések mellett, hogyan lehet megoldani a mikro fényképezést: egy karton csövet kell ragasztani a fényképezőgéphez és a mikroszkóp okulár lencséje helyére rögzíteni. Leukoplaszttal. Mert a leukoplaszt sok mindenre felhasználható — magyarázta a tanár úr. — Még seb ellátásra is!
Más legenda is járta Szentpéteri Zsigáról. Sok más fiatal magyar orvossal együtt őt is behívták sorkatonai szolgálatra. Kellettek az orvosi állások „másoknak”! Energiától duzzadó fiatal orvosaink nehezen bírták az agytompító katonai regulát. Mindenki keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Zsiga elkezdett kínaiul tanulni. Tankönyvet szerzett, és lelkesen belemélyedt a kínai nyelv és kultúra rejtelmeibe. A két éves szolgálat így hasznosan telt számára. Ennek letelte után kezdte meg anatómia professzori tevékenységét. Az egyetemen köztudott volt, hogy tud kínai nyelven.
Történt, hogy a Kínai Népköztársaságból delegáció látogatott el a városba, és természetesen az egyetemre is. Valakinek eszébe jutott Szentpéteri tanár úr, és gyorsan oda is hívták, beszélgessen a kínai elvtársakkal az anyanyelvükön. Sajnos, nem értették egymást! Néhány percnyi kínos angol nyelvű magyarázkodás után aztán kiderült, hogy Zsiga, egy ma már nem használt, ősi nyelvjárást tanult meg, amiért aztán elismerő szavakat kapott a kínai elvtársaktól.
Kötelező tantárgy volt a marxizmus, a tudományos szocializmus. Pártaktivistákból verbuvált áltanárok oktatták. Nagyon untuk a zagyva halandzsát.
Egyik csoport társam óra előtt odament a „tanársegéd” elvtárshoz, hogy engedélyt kérjen távozásra, mondván, hogy orvoshoz szeretne menni.
— Mi a baj? — kérdezi az elvtárs.
— Aponeurosis palmarisom van — jött a válasz.
— Súlyos?
— Kétoldali.
Elengedték az óráról.
Ugyan ezzel a „tanársegéddel” esett meg, hogy a tanár-diák futballmérkőzés után — a kritika és önkritika szellemében kiértékelve a meccset — megjegyezte: „Látszik, hogy Vilmos elvtárs a koponyájával futballozik”.
Alsóbb éves orvostanhallgatóként számomra misztikus titok fedte a „gyógyítás művészetét”. Klinikumokat még nem tanultunk, és hiába oktattak élettanból, anatómiából, kórtanból a beteggel való kapcsolat, a gyógyítás maga még ismeretlen területek voltak. Különösen a sebészet. Sokat csellengtem a sebészeti klinika folyosóján, a műtő körül, hátha megpillantok valami érdekeset, hátha beleshetek az ajtón. Fehér köpenyes tündérek libbentek ki-be azon a szárnyas ajtón. Ápolók toltak be keréken gördülő hordágyakat, rajta ijedt arcú betegekkel. Majd kifele is toltak ilyen alkalmatosságokat szendergő, sápadt emberekkel. Néha sikerült pillantást vetni az ajtón túlra, de csak egy fehér csempével borított előszobát lehetett látni, másik szárnyas ajtóval a túlsó felén.
Nem voltam egyedül a műtő iránti vonzalmammal, többen is álldogáltunk, sétálgattunk a folyosón fehér köpenyben, mintha itt lenne dolgunk. Egyszerre egy idősebb nővérke — lehet legalább harminc éves (!) – lépett oda hozzánk. Társaim, akikkel ott settenkedtünk, eltűntek egy szempillantás alatt. Egyedül maradtam, szemben a „jelenséggel”. Emberi hangon szólt hozzám: „maga orvostanhallgató?” „Igen” rebegtem. „Akkor jöjjön velem!” és elindult a műtő felé. „Megyünk bemosakodni, a professzor úrnak szüksége van még egy asszisztensre”. Kábultan hallgattam. „Harmadik kéz”. Tette még hozzá.
Mi? Hogy? Én harmadik kéz? Azt hittem álmodom. De nem, mert már bent is voltunk a mosdóban. A kagylóknál már mosakodtak a műtétre készülők: sebészek, nővérek. Mindenki tudta a dolgát, csak én álldogáltam zavartan a szoba közepén. A nővér, aki behívott mondta, hogy medikus vagyok, és asszisztálni fogok, a professzor úr kérésére. A többiek bólintottak, és valaki mondta, menjek a kagylóhoz gyorsan bemosakodni, mert nagyon telik az idő. — Szappan, körömkefe, körömtisztító, minden ujjat külön-külön, öblítés, ne érj a csaphoz, könyökkel zárd el. —Ez volt a menet. Utána fertőtlenítő oldatos leöblítés egy olyan csap alatt, ami a legkisebb érintéstől is billegni kezdett. Akkor pedig lehetett a bemosakodást elölről kezdeni. A professzor is ott mosakodott be velünk.
Megkezdődött a műtét. Előtte még a nővér ránk adta a hátul-kötős köpenyt, és a gumikesztyűket. Kezembe nyomták a lapocot. Gyomorműtét volt és mikor a hasfal megnyílt az asszisztáló tanársegéd az én lapocomat is elhelyezte a megfelelő helyre. Ahol én álltam a műtéti területből semmi nem látszott, de azért szorgalmasan meresztettem a szemem és nyújtogattam a nyakam. Közben a tanársegéd úr pontosan beszámolt minden mozdulatról, minden láthatóvá vált képletről, szervről, érről, kötegről. Professzor úr pedig halkan kérte a műszereket, a műtősnő adogatta habozás nélkül. Sőt még meg se szólalt a prof, már nyújtotta is a megfelelőt. Közben a csipesszel fölemelt valamit én meg a kis buzgó megkérdeztem mi az? Mátyás Mátyás ránézett a tanársegédre, és halvány mosollyal a szája szélén csak annyit szólt: ”mit szoktunk mondani?” Várakozás, teljes csend, pillanatra mindenki rám nézet, mire a tanársegéd úr azt mondta: „a harmadik kéz tartja a lapocot és a száját!” Hamarosan vége lett a műtétnek. A professzor úr megköszönte „a beteg türelmét és a szíves asszisztenciát”. Miután a köpenyeket, kesztyűket levetettük, szólott a főnővér, hogy a professzor úr vár a szobájában. Bementünk mindannyian, akik résztettünk az operációban. Mátyás Mátyás kinyitott egy üveg bort, megkínált, és még egyszer megköszönte együttműködésünket. Három hónap múlva temettük…
Úgy látszik az írás útjai is kiszámíthatatlanok. Humorral kezdtem, és temetéssel fejeztem be.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.22. @ 13:00 :: dr Bige Szabolcs-
