Előrebocsátom, hogy nem akar ez önéletrajz lenni. Isten ments! Egyszer megpróbáltam, majdnem ráfizettem.
Irodalmi ambíciókat dédelgető frissen érettségizett ifjonc voltam és felvételire készültem — józan családi tanácsra hallgatva — a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre. A felvételi vizsga előtt a jelentkezőket „lekáderezték”, önéletrajzot kellett benyújtani a felvételi kérelem mellett. Az elvtársak leellenőrizték a leírtak valódiságát és a be nem vallott adatokért felelősségre vonták a nyilatkozót. A jelentkezők több mint felének elutasították a kérelmét. Legtöbbször származásának köszönhetően. Kulákcsemeték, jobb módú polgár családok gyermekei, műhely, malom, üzlet tulajdonosok családtagjai nem nyerhettek felvételt. Hogy ne is beszéljünk a kitelepítettekről, vagy azokról, akiknek a vagyonát kisajátították.
De eltértem a tárgytól kissé.
Az önéletrajz ügye pedig így történt. Leírtam szépen minden fontos eseményét addigi életemnek, ahogy kell, szépen fogalmazva, kissé irodalmasítva. Ahogy a nagyoktól olvastam. Mikor aztán a rektor elvtárs elé kerültem, azzal fogadott, hogy mi vagyok én?, író?, költő?, vagy gúnyolom a párt utasításait? Persze szóhoz se jutottam az ijedtségtől. És megtanultam egy életre, hogy az önéletrajz egy veszélyes műfaj.
A rektorral való eme találkozásnak volt egy humoros előjátéka is. Kerékpárral mentem fel az egyetemre, de a biciklipumpát magammal vittem a meghallgatásra, nehogy ellopják, amíg bent vagyok.
Kérdezi az elvtárs, hogy mi az a kezemben? Talán járóbot, mert sánta vagyok? Mondom, mi a helyzet, hogy nem szeretném, ha elcsórnák, ameddig itt vagyok.
Felháborodva utasított rendre: — Mit gondol az elvtárs?! Itt nincsenek tolvajok!
Ezután került aztán sor az önéletrajz kiértékelésére.
Érdekes világ volt, amiben éltünk. Nem volt szégyen, foltozott térdű nadrágban járni. De a díszteremben tartott eligazításon a tornaingben tetszelgő proletárt kitessékelték teremből, hogy öltözzön fel. H. Pista barátom — előttünk végzett — mesélte el, hogy esténként az édesanyja kimosta egyetlen fehér ingét, kora reggel kivasalta, és így tudott naponta tisztán, rendezett külsővel megjelenni az előadásokon. Szemére is vetették, hogy „polgári csökevény”, mert mindig elegáns (!).
Tanulni és tudni valami felemelő, jó dolog volt. Emlékszem, hogy Iaşi (Jászvásár)-ban voltunk tornaversenyen és külön díjazták az elért sportesemények mellett a jó tanulmányi eredménnyel büszkélkedőket is. Sőt a bukásra állók meg se jelenhettek. Tehetséges kollegánk Z. Feri — később nőgyógyász lett Nagyváradon —, mikor kiszólították, hogy vegye át a díját, odasúgta a többieknek, „nem tehetek róla, jó tanuló vagyok!”
Szóval keményen tanultunk és igyekeztünk. Volt, aki könnyen haladt, volt, akinek nehezebben ment. D. Jani az első anatómia óra után sírva fakadt. Hat év múlva kitűnő eredménnyel vette az államvizsga akadályait és később nagy tiszteletnek örvendő családorvosként dolgozott évtizedeken keresztül. (Élt 62 évet!)
A szerelem is a vizsga eredmények javítására sarkallott. Megmutatni a kedvesnek, hogy milyen eredményesen haladunk.
A vizsgaidőszakban, a szesszióban mindig teljes erőbedobással, szinte monomániásan, felfokozott idegállapotban tanultam, bezárkózva a szobámba. Harmadéven éppen a kórbonctan vizsgára készültem, mikor bekopogott hozzám a rektori hivatal egyik munkatársa. Nagy szemeket meresztett, amikor meglátta, hogy az ágy tetején, lenge magyarban, jegyzetekkel körülvéve félhangosan motyogok. Szóval tanulok. Az történt, hogy a „cercu”-nál (hadkiegészítő) kellett volna jelentkeznem sorozásra, ellenőrzésre. Meg is kaptam én a behívót, de nem vettem komolyan, mert nekem vizsgára kellett készülnöm és más nem érdekelt, nem bírt jelentőséggel. Számomra. Ezért aztán majdnem katonaszökevény lettem.
Szesszió ide, szesszió oda, másnap meg kellett jelennem a sorozó bizottság előtt. Jól emlékszem még ennyi év után is, hogyan zajlott le az ellenőrzés. Betereltek egy terembe, ahol asztalok és székek voltak. Voltunk úgy ötvenen. Értelmiségi csak én. Mind magyar anyanyelvűek. 1957-et írtunk. Mindenki kapott egy ív írópapírt, miniszterívet. Fel kellett írni a nevünket és minden személyi adatunkat. Utána pedig a katonai eskü szövegét románul a kiosztott gépelt papírokról. A megjelentek nagy része falusi fiú volt. Szegények, nem hogy románul, de még írni is alig tudtak. Persze mindenki csak saját maga írhatta a szöveget, mert ez „íráspróba” is volt. Amit tudtam segítettem a körülöttem levőknek, de igazán nem sokat tudtam segíteni, hiszen csak saját kezűleg írhattak. Megalázó procedúra volt az egész. A kiszabott idő alatt legfeljebb 4-5 sort voltak képesek leírni a fiúk. Két altiszt összeszedte a papírokat, és utána egyenként behívtak a sorozó bizottság elé. Anyaszült meztelenre kellett levetkőzni, úgy mérték meg a súlyunkat, magasságunkat, mellbőséget. Két fehérköpenyes nővér (?) segített a méréseknél. Utána odaálltunk a hosszú asztal túloldalán, egyenruhában feszítő tisztek elé. Kérdéseket tettek fel, pl., hogy mikor volt a nagy októberi szocialista forradalom, vagy mikor szabadította fel hazánkat a dicsőséges szovjet hadsereg? Meg más ilyen aktuális politikai kérdéseket.
Csorgott rólam a verejték, azt se tudtam, hogy hívnak, az elvtársak meg csak meresztették ránk a szemüket! Mikor minden tortúrának vége lett és elbocsátottak az egyik tiszt odaszólt nekem:
— Remélem a holnapi vizsgán, nem hozol szégyent a román hadseregre!
Pont.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.07. @ 09:30 :: dr Bige Szabolcs-
