Gyermekvilágnyi menedékem,
szeretetem koronás királyn?je,
bánatok gyötörte arcú, sorsom
a Mindenségbe szabadító láng:
örök tartozásomért cserébe, aj, de
el?zném szívedt?l a halált!
Anyám, életem, drága szép Napom,
mennyit szenvedtél! Értem kínokon át
vonszoltad mindent-átérz? szívedet.
Apám meghalt, jaj, nagyon korán,
magad maradtál, küszködtél értem, szádtól
vonva meg minden harapást.
A megszenvedett teremtés hitével
mesék varázsát b?völted csöndzárta
magányomra: láthassam Tündér Ilonát,
hangok világáról tudjak legalább –
Nem fájhatnak megalázások, elégette
lelkedb?l táplált lobogás!
Ha bántottak, késsé változtál
értem; honnan törékeny testedben
a harag ereje? Makacs voltam, rossz –
Te vétkeimmel is szerettél. Ha beteg
voltam, ég? szemekkel virrasztottál,
gyógyul-e lázban ég? testem?
Messze kerültem T?led, üres
éjszakáknak könyörögtél akkor: mondják
meg, miért élsz a földön? A kín késeit
forgattad szívedben, pedig tudhatnád,
Anyám, a kegyetlen id? üldöz bennünket,
dobogó pecsétje lángol bordánk alatt!
Fenyvesek suhognak lelkedben, mikor
a várakozás csalán-ruháját öltöd
magadra: haza vársz. Haza vársz, Anyám,
hogy a Neked szánt, csokorba sem kötött,
a java-elszórt virágokat örömbe
lobbanó szemekkel megköszönd.
