49.
Csiklandozzák a kedélyemet. Mosolyra késztetnek. Két nyuszis rajzfigura ugrabugrál az agyamon.
Máig nem feledtem két viccet.
Nagyvizit a kórteremben. Elől a professzor, körben asszisztensek ápolónők, a kísérői.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezi az egyik ágyban fekvőt.
A beteg köszöni, szépen gyógyul.
A professzor magyaráz a körbenállóknak.
A beteg borítékot csúsztat a professzor zsebébe.
Professzor nem fogadja el, ideges mozdulattal hirtelen kiemeli zsebéből a borítékot, és visszaadja.
Vizit vége, professzor és kísérete kimennek.
Betegünk a borítékba néz és felnevet.
A betegtársak meglepetten nézik.
– Képzeljétek, a borítékban ezrest adtam a profnak, ő viszont kettőezret adott vissza – magyarázza.
A másik sztori két rendőrről szól, akiktől járőrözés közben egy elegánsan, több nyelven beszélő világfi érdeklődik egy bizonyos rendezvény színhelye iránt. Angolul kérdezi, de egyik rendőrünk sem érti. Átvált franciára, majd németre, spanyolra, hiába.
Miután csalódottan tovább megy, az egyik rendőr társához fordul.
– Te, Jenő! Nem kéne idegen nyelvet tanulnunk?
Mire a Jenőnek szólított:
– Minek? Ez is négy nyelven adott itt elő, oszt mire ment vele?
50.
Nézi a filmet. Második világháborús történetek.
Horogkeresztes zászlók, katonák fegyelmezett sora. Sárga csillaggal megbélyegzett emberek. Bombázás, menekülők. Gépfegyvertűz, tankok. Gettó, koncentrációs tábor. Éhezők, holtak. Peregnek a háború borzalmai.
Még reggel elment a fia.
Annyit mondott: esküt tesznek Magyar Gárda tagjai. Ő is felesküszik.
Mert tűrhetetlen, ami történik.
Nézi a filmet. Hol a film képeit, hol a fiát látja. Összemosódnak a történések, az önmagát ismétlő történelem.
51.
Miért nincs nekem érettségim?
Sokan azt gondolják, nemhallásom lehet az oka.
Beiratkoztam én kétszer is gimnáziumba, sőt a el is mentem vagy kétszer. Akkor azt javasolták, végezzem el levelezőn.
Önállóan tanultam tehát.
Nem sokáig.
Dolgozott velem a nyomdában egy eltanácsolt orvostanhallgató. Néha leültünk, egy sör mellett elbeszélgettünk ügyes-bajos dolgokról. Így került szóba a gimnázium.
– Érted, amit olvasol? Azért kérdem, mert egymagadba csak nehezebb.
– Persze, hogy értem. Ne aggódj!
– Például a földrajzot?
– Azt is, természetesen. A könnyebb tantárgyak közé tartozik…
– De tudsz következtetni a tanultakból?
– Azt hiszem igen.
– Nos, itt a földfelszínen vannak különféle halmazállapotok. A vas szilárd, a víz folyékony, a gőz…
– Igen. De mit akarsz ezzel?
– Ezt a három halmazállapotot, ha leviszem a föld mélyébe, ahol sok száz fokos forróság van – beszélgetőtársam itt megállt, jelentőségteljesen nézett rám.
Semmit nem kapiskáltam.
– Akkor a föld felszínén, ami szilárd, folyékony lesz, ami itt folyékony, ott gőzzé válik…
– Természetesen…
Este, otthon, elgondolkoztam a mondottakon.
És nem olvastam bele többé gimnazista könyveimbe.
Rájöttem: hiába tud valaki, ha a tudás nem működik.
52
Bevallom: balek lettem.
Még a múlt évben örvendeztem egy szösszenetemben: elfogadták az esélyegyenlőségi törvényt. Ecseteltem lelki elégedettségem; feliratoz több TV-csatorna, teljes-értékűen nézem a műsorokat.
Néztem is.
A nyár folyamán vettem észre, valami nem stimmel.
Ritkultak, mára az RTL-en meg szűnt még a Híradó feliratozása is. A kábelen is.
Ki veszi észre, ebben a hallásilag jól álló társadalomban?
Talán senki.
Vagy ha igen, kit érdekel?
Csupán mi, a törvényt aláíró állam kisebbségi polgárai érezzük az – az anyagiakon túli! – elvonásokat.
