El?ször állt a nyilvánosság elé egy brit n?, aki túlélte a 2001. szeptember 11-i terrortámadást. Christine Sweeting szerencsésen megmenekült. Egy évvel kés?bb visszautazott New York-ba, hogy a Ground Zeronál lerója tiszteletét a tragédia 2725 halálos áldozata el?tt.
A New York-i ikertornyok közé beékel?dött ötcsillagos Marriott Hotelben kiváló volt a hangulat 2001 szeptember 11-én. A 940 vendég közül a legtöbben éppen reggelijüket fogyasztották és tervezgették, mit csinálnak majd aznap. De az életük néhány perccel kés?bb örökre megváltozott.
Amikor a két repül?gép becsapódott a World Trade Center ikertornyaiba, a Marriott Hotelben ötvenen haltak meg. A terrortámadásnak összesen 2752 halálos áldozata volt.
A nyolc évvel ezel?tti tragédia sebeit ma is sokan hordozzák, köztük az 54 éves Christine Sweeting. A Kentben lakó n? nyaralni utazott a férjével, Les-szel és lányukkal, a 27 éves Nicolával New York-ba.
Christine most el?ször áll a nyilvánosság elé, hogy megrázó történetüket elmesélje.
Szeptember 1-én repültünk el New York-ba. Csodálatos napokat töltöttünk ott, annyira jól éreztük magunkat, hogy úgy döntöttünk: a tervezettnél tovább maradunk. Az utolsó napon még sétálni akartunk a Central Parkban, és hazaindulás el?tt szerettünk volna még néhány dolgot vásárolni. Éppen indulásra készen álltunk a hotelszobánkban, amikor hatalmas csattanást hallottunk, amit óriási moraj kísért. A szobánk ablakai kitörtek, törmelék zuhant a padlóra, a lámpák villogni kezdtek, és megszólalt a t?zjelz?. Tudtuk: azonnal ki kell jutnunk az épületb?l. A férjem éppen a cip?jét kötötte, ezért ránk kiáltott: „Induljatok kifelé, jövök utánatok azonnal én is.”
Nicola és én leszaladtunk a lépcs?n. A hallban, a recepciónál üvegszilánkokat láttunk mindenütt, és kint, a hotel el?tt is. Arra gondoltam: egy bomba robbant fel. Néhány t?zoltó rohant be az épületbe, és azt mondták: mindenkit evakuálnak.
WTC – 9/11. Emlékére – zenével
Beszaladtam a földszinti étkez?be, hogy néhány textilszalvétát szerezzek, amit a szánk elé tudunk tartani. Hatalmas volt a por és a füst. Az asztalokon még g?zölögött a csészében a kávé, és még ott volt a reggeli a tányérokon, amit a menekül? emberek hagytak hátra.
A szállodán kívül kigyulladt kocsikat láttunk, törmelékek zuhantak a földre, és hatalmas dugó alakult ki, mert mindenki szeretett volna a helyszínr?l az autójával minél hamarabb elhajtani. Sokan mezítláb rohantak ki a szállodából. Valaki azt kiáltotta: „Egy repül?gép belecsapódott a toronyba!”, és mi felnéztünk: hatalmas füstöt láttunk kitörni a világkereskedelmi központ tornyaiból. Azt gondoltam, véletlen baleset volt, és mondtam Nicole-nak, hogy fényképezze le.
Ahogy felemelte a fényképez?gépét, megérkezett a második repül?gép. Dermedten álltunk, és végignéztük, ahogyan becsapódik a másik toronyba, és felrobban. Sokkot kaptam, így egyáltalán nem emlékszem a robbanás zajára.
Ami ez után következett, az maga volt a pokol. Láttuk, ahogyan a tornyokból menekül? emberek kiugrálnak a fels?bb emeletekr?l, és mélységbe vetik magukat. Mind szörnyethaltak.
A magasból a repül?gép fémdarabjai hullottak ránk, nagyon sokan megsebesültek a fém- és üvegdaraboktól.
A tragédia után.
Mentettük az életünket: a Battery Park felé futottunk. Ez tízpercnyi sétára van a szállodától. Amikor odaértünk, megálltunk, és visszanéztünk. Láttam a hatalmas lyukat a tornyok helyén. Azt mondtam a lányomnak: „Le fog omlani.”
És valóban, a tornyok összeomlottak. Az épületet óriási fekete felh? vette körül, por és törmelék szállt a leveg?ben, és ez a fekete felh? egyre közeledett, és szörnyetegként vett körül bennünket.
Megláttam egy kötéldarabot a földön. Felvettem, a derekamra kötöttem, a másik végét Nicoláéra. Így nem veszíthettük el egymást. A szalvétákat a szánk és az orrunk elé tartottuk, és belekapaszkodtunk a park korlátjába. Egészen addig maradtunk így, amíg a sötét füst és por oszladozni kezdett körülöttünk.
Totális pánik volt. A férfiak menekülés közben félrelökték a n?ket és a gyerekeket. Fojtogató füst ölelt körbe minket, valami csíp?s szagot éreztünk, amit?l émelyegni kezdtünk. Átöleltem Nicolát, megpróbáltam megvédeni ?t.
New York feketébe borult a tragédia napján.
Les-re gondoltam, és elképeszt? dühöt éreztem hirtelen. ? bizonyára bennünket keres, ahelyett, hogy az életét mentené. Rosszul lettem az aggodalomtól. Nem tudtam, hogy élve vagy halva látom ?t viszont, és a sokk meg a félelem egyre csak táplálta dühömet.
Kényszerítettem magam arra, hogy világosan gondolkodjak. Tudtam, hogy a közelben van egy komp, ami Staten Islandra visz át, ezért elmentünk Nicolával a mólóig. Nagyon sokan a Hudson folyóba ugrottak, úgy próbálták menteni az életüket. Katonai gépek cirkáltak a folyó felett, és mi nem tudtuk, mire számíthatunk még. Végül a második komppal átjutottunk a szigetre, onnan néztük a Manhattanre boruló fekete füstöt.
Egy férfi állt mögöttünk. Sokkot kapott. Kérdeztem, jól érzi-e magát, de képtelen volt megszólalni.
Elbotorkáltunk a staten islandi rend?r?rsig, és kés?bb kaptunk az egyik hotelben egy szobát. Nem tudom, hogy ki fizette ki nekünk. Tisztára mostuk magunkat a zuhany alatt, de a füst és a halál szaga még napokig velünk maradt.
Christine Sweeting és családja.
Egész éjjel nem tudtam aludni. Csak néztem a tévét, és minden arcban az én férjem, Les arcát kerestem. Rosszul voltam az aggódástól, és nem tudtam hinni.
A következ? napon megszállottan vártam a híreket. Végül két órakor megcsörrent a telefon, és egy rend?r azt mondta: „Van itt valaki, aki szeretne beszélni önnel.” És ez után Les kedves hangját hallottam „Helló, szerelmem!” – mintha épp most tért volna haza a munkából.
Elmesélte, hogy amikor kijutott a hotelb?l, sokáig keresett az utcán bennünket a törmelékek között. Egyszer?en nem engedte meg magának, hogy pánikba essen. Egy id? után felhagyott a keresésünkkel, és átment komppal New Jersey-be. Ott, bár nem volt nála sem pénz, sem személyi igazolvány, a Vöröskereszt által felállított menekülttáborban kapott egy ágyat.
Három órával azután, hogy a rend?r felhívott bennünket, Les megérkezett. Autóval hozták el a hotelbe, ahol szállást kaptunk. Olyan szorosan öleltük át egymást, mintha soha többé nem akarnánk a másikat elengedni. Három nappal kés?bb visszarepültünk Nagy-Britanniába. Én egy évvel kés?bb visszatértem New York-ba, egyedül. El kellett mennem a Ground Zerohoz, hogy lerójam tiszteletemet mindazok el?tt, akik a terrortámadásban életüket vesztették.
Támadás a World Trade Center ellen. – Videó
Les soha nem beszélt arról, mit látott azon a napon. Azt hittem, ami történt, az közelebb vitt bennünket egymáshoz, de valójában inkább eltávolított.
Amikor a tévét nézem, és a terrortámadás képeit látom, úgy gondolom: olyan ez, mint egy rossz álom.
Különös megmenekülésünkr?l nem sokat beszéltünk. A sors fintora, hogy a férjem 2006 szeptemberében hunyt el.
A terrortámadás után hamarosan mindketten munkába álltunk, de egyszer?en képtelenek voltunk felejteni és továbblépni. Még mindig vannak felvillanó emlékképeim. Sokszor látom a torony felé repül? gépet.
Ilyenkor megfagy a szívem, és elnémul a szám. Néha hallom az els? becsapódás zaját. Egyszer vezetés közben fekete felh?t láttam gomolyogni az égen. Ez arra a sötét felh?re emlékeztetett, ami New Yorkban beborított bennünket. Elkezdtem remegni, annyira, hogy félre kellett húzódnom a kocsival és meg kell állnom.
Már másképpen látom az életet – hiszek a sorsban, és abban, hogy amikor az id?d lejár, nem tudsz semmit tenni ellene.
Emléket is ?rzök err?l a napról: a szalvétákat, amiket a szálloda ebédl?jéb?l hoztam magammal.
Ezek arra emlékeztetnek engem, hogy az élet egy szívdobbanásnyi id? alatt teljesen megváltozhat.
Forrás:
http://www.delmagyar.hu/vilagvevo/szeptember_11_-_egy_tulelo_visszaemlekezesei/2070142
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
