1859-ben Ferragosto napja, Mária mennybevitelének ünnepe hétf?i napra esett, de azért ünnep volt persze, munkaszünettel, misével, körmenettel.
A Torinóval szinte egybeépült Valdoccoban, a Becchi tanyán álló anyaotthon, az „oratorio” mellett tágas tér nyílt, és ezen a téren volt a focipálya. A fiúk persze fociztak most is, ünnep ide, ünnep oda, és don Bosco, reverendáját térdig fölhúzva, maga is a rongylabdát kergette. Lorenzo épp elhibázott egy tökéletes gólhelyzetet, és fennhangon kiáltotta:
„Ehi, cazzo duro di cavallo!”
(Nem fordítom le mondatát: elég talán annyi az olaszul nem tudóknak, hogy a duro keményet, a cavallo meg lovat jelent:a többi így tán kikövetkeztethet?.)
Nem is lett volna semmi baj evvel a csúf mondattal, don Bosco legfeljebb tarkón legyintette volna, vagy még azt sem, mindössze szomorúan nézett volna Lorenzóra, és a fiúnak épp elég lett volna az is.
Ám a csúf mondattal épp egy id?ben érkezett Andrea Parrino püspök úr, Torino kerületi elöljárója, és mint ilyen, don Bosco elöljárója is.
Nem szólt, de elvörösöd? arcán lehetett látni, hogy hallotta a káromkodást.
„Sebaj” – vigasztalta magát Lorenzo -, „sem az Atyáról, sem a Fiúról nem volt szó. A Madonnáról se.” – gondolta hozzá.
„Padre, ha ráér néhány szóra, kérem!” – szólt oda don Giovanni Boscónak a püspök, gúnyos, epés, ironikus felhanggal, amit nem mindenki szokott érteni és értékelni: don Bosco igen.
Lecsavarta hát hamar a reverendáját, és elindult a paplak felé. A püspök, miel?tt követte volna, ujjának egyetlen mozdulatával magához intette Lorenzót: halkan mondott valamit a fiúnak, aki el?bb elpirult, aztán elsápadt, és már nem állt vissza focizni.
Andrea Parrino csak ezután követte don Boscót.
„Adhatok egy pohár bort, monsignore?” – kérdezte don Bosco, amikor a kis paplakban letelepedtek, és a püspök rábólintott.
Koccintotak, megitták a pohár bort, don Bosco újratöltötte a poharakat, aztán Parrino hozzákezdett.
„Tudja padre, sosem értettem egyet a módszereivel, gyakorlatával, ugye tudja? Azonban tegnap megérkezett a szent Szék állásfoglalása, ezt hozom önnek: a Szentatya engedélyezte a szalézi rend megalapítását. Gratulálok, és természetesen engedelmeskedem a fels?bbek utasításainak: nem fogok akadályt gördíteni az ön útjába.”
A püspök megszemlélte az ide-odafolydogáló aranyszín bort a pohárban, aztán folytatta. „Mondja el nekem padre, milyen indíttatások vezérlik, hogy otthont alapít ezeknek az utcakölyköknek, hogy focizik, atletizál velük, és hagyja, hogy csúnyán beszéljenek?”
„Bels? vagy küls? indítékomra kíváncsi, monsignore?”
„Csak mondja fiam, ahogy jónak látja!”
„Nos, a küls? okot ott kint láthatja, monsignore! Ezek a fiúk, ha nem itt töltenék az idejüket, talán bandákba ver?dnének, zsebtolvajjá lennének, és nem is oly sokára börtönben, kocsmában végeznék. Végtelenül szegény gyerekek ezek, védtelenül indulnak az élet elébe. Így, hogy magam köré gy?jtöm ?ket, talán egy keveset változtathatok kijelölt sorsukon!”
Don Bosco kifelé nézett, fiaira, pedig már belekezdeni készült a bels?, a legbels? ok elmesélésébe.
“Körbelül kilenc éves koromban álmot láttam monsignore, amelyet egész életemben soha el nem fogok felejteni. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Mint az a fiú az imént. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, és rábeszéléssel meg ütlegekkel akartam ?ket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, el?kel? öltözet? férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes, hogy rátekintenem is lehetetlen volt. Nevemen szólított, és azt parancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette: ’Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg ?ket a b?n utálatosságára, és az erény szépségére!’”
Don Bosco nem bírta tovább ülve: fölállt, háta mögött összekulcsolta kezeit, és föl-alá sétált a helyiségben. Útja mindig visszavezette azonban az ablakhoz, ott kis id?re megállt, kinézett, és mosolyogva nézte fiait.
„Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem: ’Kicsoda hát ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván t?lem?’”
A püspök úr itt már nem állhatta tovább.
„Nem azt akarja mondani padre, ugye nem azt, hogy egyenesen Istennel találkozott álmában, hogy Istent?l van a küldetése?”
Don Boco visszafordult az ablaktól, szinte gyermeki módon mosolygott a püspökre, és így szólt: „Mondtam volna ilyesmit, monsignore? Hallgassa csak tovább!
Álmomban így folytatta az az öreg ember: ’Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által!’
’Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt?’
’Adok melléd egy tanítón?t, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság.’”
Don Bosco továbbvándorolt a helyiségben.
„Akkor újra azt kérdeztem. ’De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem?’
’Annak vagyok a fia, aki napjában háromszor üdvözölni tanította a te édesanyád.’”
A püspök most már feszülten figyelt. Don Bosco elbeszélése oly eleven volt, hogy nem hihette mer? kitalálásnak.
„’Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ? engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét!’
’Azt kérdezd meg az én anyámtól!’
Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelyb?l pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekv? zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt: ’Nézz ide!’”
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2009.09.06. @ 08:59 :: Kavyamitra Maróti György
