Kavyamitra Maróti György : Don Bosco 2.

Nyomtatás

Don Bosco visszatért az asztalhoz, megtöltötte mindkettejük poharát, és folytatta történetét:

„Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg elt?nt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt: ’Ez a te munkaköröd, itt m?ködj! Légy alázatos, er?s és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg kés?bb az én fiaimnál!’ Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dics?séges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. ? azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta: ’A kell? id?ben mindent meg fogsz érteni.’ Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden elt?nt.”

Csönd volt a paplakban, Parrino püspököt láthatóan nem hagyta érintetlenül don Bosco elbeszélése. Emésztette az elbeszélést, aztán ivott rá egy korty bort.
„Olvastam padre rendjének alapító okiratát; nem volt nehéz, meglehet?sen sz?kszavú az az írás.” – mondta szokott iróniájával. – „Nem nagyon olvastam abban böjtr?l, szerzetesi kötelmekr?l… Várjon csak!” – gondolkodott kicsit, aztán fejb?l idézgetett. – „Az ön jelszava: ’Da mihi animas, cetera tolle!’ – “Adj nekem lelkeket (Uram), minden mást vegyél el! Szép, de nem túl ill? egy leend? rendf?nökhöz, nem gondolja, padre?”
Giovanni Bosco hallgatott, csupán kezének egy mozdulatával jelezte a püspöknek, hogy folytassa.
„Sose büntessetek addig, amíg minden más nevel?i eszközt nem alkalmaztatok. Az ember szíve olyan, mint valami bevehetetlen fellegvár, melyet csak szeretettel, szelídséggel lehet megközelíteni. A szigorúság, ha valóban elkerülhetetlen, akkor válasszátok meg a büntetésre a kedvez? pillanatot! Ne büntessetek azonnal a tett után, mert a növendéknek id?t kell engedni a meggondolásra, magába szállásra, bels? javulásra. Viszont a tanítónak is szükséges a várakozás, mert a gyermek érzi, hogy csak a tárgyilagos észnek van joga büntetni, nem pedig az indulatnak. Ezért kerüljétek még annak a látszatát is, mintha indulatból, önzésb?l büntetnétek! Adjátok meg a hibázónak a reményt arra, hogy teljes bocsánatot nyerhessen, és ezért a büntetés mellé adjatok egy kis biztatást. A jó nevel? legf?bb m?vészete elfeledni és elfeledtetni a tévedés szomorú napjait. A büntetés után egy szeretetteljes tekintettel vagy biztató szóval többet lehet elérni, mint sok dorgálással. Nem gondolja padre, hogy ezek a szavak inkább valamilyen iskola pedagógiai módszereit írják körül, és nem egy alapítandó, és most már – az engedély birtokában – rövidesen meg is alakuló szerzetesrend reguláját?”
Don Bosco bólintott, ivott egy kortyot, aztán újra beszélni kezdett.
„Megvallom monsignore, eszem ágában sem volt eggyel szaporítani a katolikus szerzetesrendek számát, van azokból elég. Igen, igaza van, én tényleg inkább egy tanító-nevel? iskolai rendet kívánok alapítani. Ám azért vannak szilárd alapelveim például a szalézi lelkiséget illet?en. Ennek alapvonása leend a keresztény reménységb?l fakadó optimizmus és öröm, bizalom a jó gy?zelmében, nyitottság minden emberi értékre, a mindennapok örömére. A mi rendünk, monsignore megszenteli az élet örömeit, és teret nyit a kallódó, szegény fiúknak és lányoknak, hogy boldogok lehessenek. Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhet? a jó ügy számára; minden nevel?nek els?­rend? kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni.”
„Mondom: mindez pedagógiai, nem rendalapítói indulat!”
„Így is van, monsignore.”
„Hát, ha így van, és ?szentsége megadta az engedélyt, nekem nincs más dolgom, mint elfogadni. Már csak egy kételyem maradt, padre. Nem lesz ez túlontúl nehéz föladat önnek, fiam? Nem lesz olyan keser? kehely, amit?l aztán majd nem tud szabadulni? Nem lesz túl nehéz e kereszt?”

„Tudja-e monsignore, melyik imát mondom legszívesebben a szalézi Szent Ferenc imái közül?”
A püspök nemet intett fejével, mire don Bosco belekezdett:
„Azt a keresztet, ami most annyira nyomja válladat, miel?tt elküldte volna hozzád az Úr, mindenható szemével megvizsgálta, szeret? irgalmával átmelegítette, mindkét kezével méregette, vajon nem nagyobb-e, nem nehezebb-e a te számodra, mint amennyit elbírsz? Aztán megáldotta, szent kegyelmével, irgalmával megillatosította, reád és bátorságodra tekintett és így érkezik a mennyb?l a Kereszt, mint Isten köszöntése, mint a te Istened szeretetének irgalmas ajándéka.”
A püspök újra hallgatott egy sort, aztán lenyelte maradék borát.
Felkelt, eligazította papi ruházatát, és elindult kifelé.
A lemen?ben lév? augusztusi nap arannyal árasztotta el a Becchi tanyát és környékét: még a focipályáról fölvert por is aranyszemcsék, apró, huncut villik ragyogó táncának tetszett ebben az édes illatú, olasz alkonyatban.
Andrea Parrino a kapu felé haladt; a kapun túl állt hintaja, mely visszaviszi Torinóba. Parrino püspök úr lassan, elgondolkodva haladt a kapu felé.

Don Giovanni Bosco egy kicsit utána nézett, aztán hirtelen mozdulattal fölt?rte újra térdig a reverendát, befutott a legel?b?l lett focipályára; megjelenése oly váratlanul hatott a fiúkra, hogy egy pillanatra megálltak.
A padre meg kihasználta az alkalmat, megszerezte a labdát, ügyesen vezetgette a kapu felé, melyet három-három egymásra rakott tégla jelzett, aztán – vagy négy méterr?l – a kapu mellé bombázta a rongylabdát.
„Ehi!” – kiáltott föl bosszúsan don Bosco. – „Cazzo duro di cavallo!”
A püspök már a kapun túl volt, a hintója felé tartott, de most visszafordult, és szemrehányóan nézett don Boscóra.
Emez meg könnyedén, mosolyogva odaintett, és azt kiáltotta:

„Bocsánat, monsignore!”