Ezerkilencszázharminchét március tizennegyedikén, valamivel hajnali három óra után, a londoni City Elverton street hatos számú házának kapuján valakik súlyosan dörömböltek Karl Marxnál.
Az eset három szempontból méltó a figyelemre: els?ként azért, mert az említett napon az említett házban már nem lakott Karl Marx, lévén, hogy kereken 20 454 nappal (vagyis 56 évvel) ezel?tt, majdnem órára a dörömbölés pillanatában Karl Marx az említett házban elhunyt.
Különös volt az is, hogy az ajtón dörömböl?k az NKVD, vagyis a szovjet titkosrend?rség egyenruhájában dörömböltek a halott ajtaján.
London City nev? városrészében!
Nem kevésbé volt különös, hogy dörömbölésük el?tt az enkávédés-tisztek harsányan a „Londonban, hej, van számos utca” kezdet? dalt énekelték a Bob-herceg cím? magyar operett nevezetes betétdalát, Huszka Jen? örökbecs?jét.
A legkülönösebb az volt azonban, hogy a kapu kisvártatva kinyílt, és fölbukkant Karl Marx ismert, szakállas feje, és engedelmesen hagyta magát betuszkolni a szovjet állami rendszámú fekete autóba, melyen a Charing Cross pályaudvarra vitték.
Félúton járhattak, amikor az els? bágyadt tiltakozás elhagyta Marx száját: „Legalább az ablakot húznák le, ha dohányoznak!”
A mellette – vagy majdnem rajta – ül? enkávédés oda se bagózott a tiltakozásra, csak kicsit elterült az ülésen, bels? zsebéb?l egy papírlapot vett el?, és – mintha válasz lenne – odanyújtotta Marxnak.
Utolsó éveiben Karl Marx oroszul kezdett tanulni bizonyos megfontolások alapján, és ez most hasznára vált, nagyjából át tudta fogni az írás értelmét, alatta a kurzívval írt mondatot:
„Jóváhagyom. A Szovjetunió legf?bb ügyészének helyettese…”
Aztán az írás címét fordította le magában: „Letartóztatási parancs…”
„Tiltakozom!” – mondta Marx. – „Miféle provokatív eljárás ez? Ezért felelni fognak!”
Az enkávédés erre még inkább rátelepedett, zseblámpával a szemébe világított, és képébe fújta cigarettája füstjét.
„Engedjen el!” – tiltakozott a ráülés ellen Karl Marx, de a tiszt csak egyre jobban ráhúzódott.
A fekete autó a Charing Cross egy távolabbi, gazzal fölvert vágányánál állt meg, azon egy ütött-kopott vagon állt, elfüggönyözött minden kupéja.
Marxot ebbe a vagonba szállították át vasmarokkal az enkávédések; az ezt követ? út rövid volt, és még megjárós.
Portsmuoth kiköt?jében viszont behajították egy ócska teherszállító hajó rakterébe, és a továbbiakban alig figyeltek rá, az egész hosszú úton Leningrádig. Kenyeret, vizet, valami szörny? löttyöt kapott naponta egyszer. A „levesben” hús persze nem volt (hacsak a belef?tt férgeket, egereket nem számítjuk húsnak): néhány káposztalevél, kevés köménymag, ennyib?l állt.
A leningrádi kiköt?ben ismét vonatra tették: hogy ez Leningrádban történt, azt a kiköt?ben látott tábláról tudta meg Marx, de a város neve semmit sem mondott neki, fogalma nem volt, hogy valójában hol járnak? Honnan is tudhatta volna, hogy Szentpétervárként ismeri ? ezt a várost.
Egyébként a városnevet hirdet? tábla fölött meghökkenten látta viszont saját hatalmas képét, Engels barátja és egy ismeretlen férfi társaságában. Az ismeretlen férfi jókép? volt, tömött bajszos, és egyszer? katonai egyenruhát viselt, melyen rangjelzés nem volt.
No, hisz ha ekkora képmása díszíti a kiköt?t – gondolta Karl Marx – akkor nem lehet nagyobb baj, letartóztatása csakis tévedésen alapulhat.
Fölöslegesen szaporított szó lenne elmesélni a Leningrádból Moszkvába vezet? vasutazást, aztán a moszkvai f?pályaudvarról a Lubjanka téren álló négyemeletes, drapp-szín?, monstrumos NKVD-központig vezet? autóutat. Egyszerre csak Marx ott találta magát Moszkva központjában, a rettegett Lubjankánál.
A fekete vaskapu azonnal kinyílt, az autó h?t?je feléje fordult, begördült; alighogy begördült, a kapu nyomban bezárult.
Marx két kísér?je kiszállt, aztán egyikük durván ráparancsolt a férfire: „Szálljon ki! Kezet hátra!”
Marx hátra akart nézni a szabad világ utolsó jelképe, a kapu felé, de egyik letartóztatója rákiáltott: „Nem hátranézni! Indulj tovább!”
Szorosan körülvéve Karl Marxot indultak a Lubjanka tátogó belsejébe a közömbös kép? állambiztonsági egyenruhás ?rök mellett, beléptek az alacsony boltív alá a folyosóra, és ott balra indultak.
Átmentek egy díszes, ámde kopottas ajtón, azon egy hosszú, nagyon tiszta, villanyfényben úszó folyosóra értek. Frissen festett padlóját mintha csak az imént mosták volna föl, s terítették volna le vörös futósz?nyeggel.
A folyosó végén ajtó, rajta a felirat:
„Letartóztatottak fölvétele.”
Az egyik tiszt kinyitotta az ajtót, és így szólt:
„Itt menjen be!”
Karl Marx pedig bement.
Hamarosan aztán kihozták, csak a papírokat adták le, és mentek tovább újabb folyosók során, hol erre, hol amarra kanyarodva.
Végül az alagsorban egy olyan folyosóra jutottak, melynek mindkét oldalán keskeny, olajzöld ajtók nyíltak szorosan egymás mellett, fent ovális számtáblával.
A két sor ajtó között egy id?söd?, elny?tt n? járkált, katonai szoknyában, zubbonyban, és amikor odaértek, éppen egy cella kukucskálónyílásán lesett be.
Amint Karl Marx és kísér?i odaértek, nyugodtan leeresztette a nyílást eltakaró lapot, megnézte Karl Marxot, mintha nem is el?ször látná, aztán bedugott egy kulcsot a nyolcas számú cella acéllakatjába, csikorogva kinyitotta az ajtót, és intett Karlnak: „Menjen be!”
Karl Marx bement, és az ajtó becsapódott mögötte, a lakat keményen kattant.
A következ? hetvenkét órában nem történt semmi. A másfélszer-másfélszeres cellában szakadatlanul égett egy meztelenen alálógó izzó, és ha Karl Marx aludni próbált, az ellenszenves n?sténybörtön?r azonnal fölébresztette. A menü ugyanaz volt, mint a teherhajón: káposztalevél-csíkok f?zve, svábbogárral vegyesen, kevés feketeszín?, ragacsos kenyérrel.
Három nap múlva aztán zörrent a zár, csikordult az ajtó, és új, keleties arcú ?r lépett be:
„Neve?” – reccsent rá az ?rizetesre.
„Marx.”
„Kihallgatásra! Kezet hátra!”
Karl Marx hátratette a kezét, fölvetetette a fejét, és indult a kihallgatásra.
– folytatódik és befejez?dik –
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kavyamitra Maróti György
