Akkor már a nap harmadik kett?sórája is elmúlt, mikor Clodia teljesen megébredt, és fürdeni indult.
Kicsit zúgott a feje az éjszakai mulatozástól, kicsit ingerült volt a tegnap kora hajnalban kapott új vers miatt, amit sebtében olvasott el ébredés után, kicsit elgyötörtnek vélte az ölét a hajnali viharos szeretkezés után: szóval nem érezte jól magát. A nap magasan ragyogott a Coelius felett, a víz- mézárusok b?séges hangon kínálták portékáikat: almaecettel, ostiai vízzel és mézzel kevert h?sít? italt, mézbe áztatott mandulát és diót árultak.
A gyümölcsárusok szekerei vidék-hazafelé görögtek-döcögtek, fölverték az utak csöndzuhatagát, szóval a villa rejtekhelyének csöndjébe is elhatolt minden, azaz nem volt csönd Clodia körül.
Az éjszakája költ?tlen volt, mint annyi éjszakája immár. Gaius Valerius már hetek, hónapok óta megérkezett Rómába, de csak versekkel kereste meg Clodiát, személyesen nem jött. Az istenek tudják, hogy mi baja?
Az asszony mezítelenül áthaladt a lapidáriumon, végignézte a testét: szép volt, de már kissé lazultak az izmok, már megjelentek az öregedés jelei, ámbár biztos, hogy ez a huszonnyolc éves test még sokak számára kívánatos lehet, de az alvilági istenek már m?ködtek.
Egyre csak azon vette magát, hogy szörnyen idegesíti a vers.
Hetek óta nem látta a költ?t, most is csak ezt a verset kapta t?le, el?z? este meg is mutatta a társaságnak – nagyon jót mulattak rajta -, de ?t egyszer?en csak bosszantotta.
Igen, a történet igaz; egyszer a Tevere partján csókolóztak, amikor néhány öreg római, afféle Clodius-típusú vénemberek meg n?k epés megjegyzéseire elvonta ajkát a költ? szájától, és hátrah?költ.
Akkor motyogott neki valami hasonlót Valerius, mint ami ebben a versben oly ékesszólóan volt megénekelve, de Clodia úgy érezte, nem illik egész világ elé tárni ezt a történetet, azokat a gondolatokat, melyeket akkor Gaius csak az ? fülébe suttogott, azokat a csókokat, melyeket váltottak, egyáltalán szerelmük – szerelmük? Micsoda érzelg?s már a szó is! – történetét. Miért is tartozna a római plebs, a római hibásagyúak gondjaira kettejük története, ami még csak nem is történet; még csak nem is az.
Ennek ellenére képtelen volt elkergetni a szavakat:
“Elt?nvén a nap, újra felragyoghat: egyszer t?nik a kurta fény szemünkb?l, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
Az elmúlt hajnalban viharosan szeretkezett, és nem gondolt a költ?vel. Nagyon szeretett Gaiusszal együtt lenni, de Gaius csak egy volt a sok közül, néha kellemetes, máskor zavaró. Most, hogy így kiköltötte egész Róma számára a titkukat, csak zavaró.
Elnyújtóztatta magát a tepidárium forró vízében, hogy ki?zze testéb?l a fáradtságot, szeméb?l az álmosságot, szívéb?l a haragos szeretetet.
Tudta, Gaius nem gonoszságból fecseg, nem bántani akarja ?t, még avval a nem oly régi disztichonnal sem, melyben gy?löltnek mondta ?t, az imádottat, Lesbiát: Gaius költ?, nem szabad hagyományos mértékkel mérni, még dührohamait sem.
Ennek ellenére érezte magában a haragot. Annyiszor, oly sokszor adta magát a legutóbbi tíz évben Gaiusnak, mintha legalábbis Jupiter templomában fogadott volna h?séget neki, holott nem akart senkinek és semmikor házassági ígéretet tenni, nem akart kinyújtózni senkinek az oldalán sem.
Tudta, érezte minden érzelmével, hogy a költ? egy másik, egy késebbi korban kóborog, vagy egy régebbiben, egy elmúlt vagy eljövend? id?ben, de nem az övében, Clodiáéban. Ugyan mit lehet tenni egy szeret?vel, egy szeretkez?vel, aki nem itt és nem most van?
Tudta: Gaius lehetne az igazi, de valami könny? felh?karcolat elzárta el?le a napot, nem tudott, nem lehetett egészen Gaiusé. Ebben a karcolatban, ebben a rajzolatban mégis kristályra látta a költ?t.
Ki akarja sajátítani ?t, azt akarja, hogy elmúljanak a fiatalság évei, hogy ?, Clodia, megöregedvén és egyedülvalóan, csakis Gaiusé legyen. Hogy ne szóljon, ne csókoljon, ne öleljen soha többé senkit: hát ehhez nem f?lött Clodia foga.
Miért, miért nem akarja megérteni Gaius, hogy zavarja, megnehezíti a sorsát evvel a szerelemmel?
Tudta, mi végre a sok sírás, mi végre a sok nevetés: ha a sírás meg nevetés között kellett választani, Clodia mindig a nevetést választotta.
Sok volt már Gaius Valeriusból, régóta követgeti Clodia lépteit, jó ember, és valószín?leg szereti ?t, de nem egyedül hozzá köt?dik Clodia sorsa.
Tudta, érezte: nem akarja.
Kiszállt a vízb?l, a parázstartó mellé állt, és könnyedén fölnevetett.
Nem jött el a nap, még nem.
Pedig a nap már eljött, s?t lefelé hajlott: Gaius Catullus már kezébe vette a t?rt.
Clodia ezen is csak nevetett volna, ha tudja.
De most éppen a viharos szeretkezésre gondolt. Tibelliusszal nem volt olyan bens?séges a szerelem, mint Catulusszal, de éppen újdonsága, rendkívülisége miatt az asszony élvezte.
Clodiust jelentették be.
Bátyja mindig rossz hírek hozója volt, illett volna sötétszín pávatollat beküldenie bejelentkezésül; most sem mondott jókat, amikor a teraszon leültek, és beszélni kezdett az agg szenátor:
„Rossz, és remélem hamis, gonosz pletykák keringnek fel?led húgom. Az nem is olyan baj, hogy huszonnyolc éved dacára, még nem kötöttél ki senki kiköt?jében, mert az nem is illene egy Claudius vérhez, de a legutóbbi szeret?d, ez a Tibellius? Mondd csak, tudod, hogy zsidó?”
„Nem zsidó, csak alexandriai anyától való. Els? rendbéli római polgár egyébként! Gy?r?je van, aranygy?r?je!” – válaszolta kelletlen-halkan Clodia.
„Zsidó!” – recsegte Clodius szenátor. – „Zsidó a legrosszabb fajtából, mert elgörögösödött ott Alexandriában, de ett?l még… Nagy és karmos az orra, gyapjas fürt? a feje, mosdatlan és nem eszik disznóhúst!” – sorolta el? a b?nöket Clodius. – „És mostanában azt hallani Rómában: ott megy Tibellius, Clodia zsidaja. Hát ezt én nem akarom!”
Clodia g?gösen fordult szembe g?gös bátyjával:
„Cseppet sem érdekel, hogy te mit akarsz! Élem az életem, élem, ameddig lehet! Megvénülök, megcsúnyulok egy id? múlva! Akkor majd végighallgatom az életmódomról szóló lamentálásod! De most élni akarok!”
És idézett: „Eltünvén a nap újra felragyoghat, egyszer t?nik a kurta fény szemünkb?l, s álmunkból sosem ébredünk utána…”
„Szép” – motyogta Clodius -, „nagyon szép vers!”
És elköszönt.
Clodia lassan, szertartásos mozdulatokkal öltözött a kései ebédhez. Ímmel-ámmal evett: a vers nem ment ki a fejéb?l. Ha még Clodiust is megb?völte, aki érzéketlen fatuskó ?hozzá képest…
Csakhogy az éjszakai társaság meg jól szórakozott a versen, meg a költ?n úgy általában. Akkor meg hol van az igazság ebben a Catullus ügyben?
A géniusza ragyog vagy egyszer?en nevetséges avval az odaadó szerelemmel?
Ízlelgette magában a költeményt, észrevette a költ?i szándékot abban, ahogyan felívelteti a csúcsra, a szavakat szétszaggatja, nem rendezi mondattá, dadog, lihegve kapkodja a leveg?t.
Mi mást, ha nem a szeretkezés ívét írta le a költ??
Ezt érti Clodia, hisz ért az irodalomhoz, ismeri a költészet nagy alkotásait. Épp csak azt nem képes fölfogni – pontosabban nem akarja fölfogni -, hogy ez neki szól, róla szól, érte sír. Évek óta írja már verseit hozzá Gaius, de még mindig hihetetlen, hogy ezeknek a verseknek ? a tárgya, amiként a régmúlt id?knek istenn?k és h?sök voltak.
És zavarja e gondolat.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:02 :: Adminguru
