Olajos, elnyújtott, lágy hullámok mosták Kréta partjait, amikor a sötét vitorlával gyászhírt jelz? hajó a szigethez ért. A nap akkor már rézsútosan világított be a fák lombjai közé. Mínosz és Ariadné Aphrodité papn?jének ruházatában, kéz-kézben figyelték a kikötés m?veleteit, hallgatták az ugató athéni tájszólásban elkiáltott parancsszavakat. Nyelven szóltak ezek a parancsok, valahogy mégis másként, nem igazi krétai nyelven. Apa és lánya feszülten figyeltek, értették is a nyelvet, mégis barbárnak, idétlennek tetszettek beszédhangjaik..
Míg így füleskedtek a nyelvre, a hajó kikötött, és díszes menet indult arra, ahol Mínosz állt. Élen egy csodálatos, legalább Ariadné szemében csodálatos férfiú lépdelt a széphajú felé, mélyen meghajtotta barnafürt? fejét, egy kézmozdulattal maga elé rendelte az ajándékhozókat, s egy lépést hátrált. Zeng? hangon szólalt meg, nem akként, mint az el?bbi ugató parancsszavak, hanem Knósszosz ékes görögségével:
“Üdv néked Mínosz, nagy király. Atyám, a nemes Aigeosz üdvözletét és segélykiáltását küldi néked ezeknek az ajándékoknak kíséretében.”
Kezének egy határozott mozdulatára bronzholmik, fél- és egész drágakövek hulltak a partra terített gyékényre; arany- és ezüsttárgyak jócskán voltak közöttük. Mínosz melle elé kulcsolt kézzel, óvatos hajlással fogadta az ajándékokat, Thézeusz is újra meghajtotta magát, de közben alulról felfelé pillantást váltott Ariadnéval.
Thézeusz a Minótauruszt legy?zni érkezett, vagy meghalni a labirintusban. Már sok h?stett – atyja felkutatása -, anyja elhagyása állt mögötte, és err?l mesélt az elomló estebédnél Mínosznak, meg – f?ként, f?ként – Ariadnénak, akir?l azt gondolta, hogy nem is Aphrodité papn?je, hanem maga a Szépség és Szerelem Istenn?je.
“Gy?ztesként, athéni gy?ztesként távozom innen, vagy semmiként.” – mondta Thézeusz. – “Ezért a vitorla, a sötétszín vitorla. Atyám kérte így, hogy gyászosan távozzunk, sötét vitorlával, és vagy fehérrel, gy?ztesként vagy végleg elveszettként, sötéttel térjen meg a hajó haza, de az én vereségem Athén veresége is lesz egyben.”
A lenyugvó nap fényéb?l, tengervízb?l, éjszín égboltból és citromból keverte ki az Istenn? Ariadnét, s most a lenyugvó nap, a tengervíz, az éjszín égbolt és citrom ott feküdt Thézeusz teste alatt, zihált, verg?dött, mint kicsiny madárka; Aphrodité papn?je el?ször szeretett férfit.
“Napzuhatag vagyok, villámlás vagyok, es? vagyok. Földindulás, tavaszsuhogás vagyok! Istenn? vagyok, gyönyör? szép n? vagyok!” – suttogta, zihálta, lihegte Ariadné Thézeusz hajába, azután a titkot is elárulta, hiszen Thézeuszt nem a küzdelem kimenetele, hanem a labirintusból való visszatérése izgatta: abból a labirintusból lehetetlen volt kikerülni: sok-sok csontváz kereste még szakadatlanul a kiutat ebb?l az építményb?l, de az id?k végeztéig bennrekedtek. Ariadné elmondta, hogy az etet?k miként szoktak kikuncorodni a labirintusból egy selyemgombolyag legurításának és visszagombolyításának segítségével.
Ünnepi nép gy?lt össze a téren a gy?zelem napján; átheni ifjak a krétaiakkal egybevegyülten körkörös táncban, fürge zenével ott riadóztak a parton.
Knósszosz ünnepelt, a partra gy?lt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Mínosz király, balján Pasziphaéval, háta mögött a ragyogó n?vé virágzott Ariadnéval.
Thézeusz pedig útra készült; haza. Már csak így nevezte Athént, és nem így Troizént. Hazavágyott az atyjához, ki nyílván – egyre ?szül?dvén a gondban – várja ?t a tenger partján épített toronyban. Napszámban lesi a láthatár alját, várja, hogy fehér vagy fekete vitorla t?nik-e föl a hajnali párában vagy az alkonyati könny? ködben.
Most levelet írt, míg a tengerészek tüsténkedtek a kötelek, csigák, hálók bonyolult útvesztejében.
„Gyönyör? szép Ariadné, Napzuhatag! A te segítséged szabadított meg engem a biztos haláltól, de én nem sokra tartom ezt az életet, ha nem veled együtt tölthetem azt. Jöjj hát velem: egy szép és boldog országba viszlek, melynek te leendsz a királyn?je! Jöjj oda velem, hogy népeink megláthassák és becsülhessék azt a leányt, ki megszabadította hazánk adóba küldött gyermekeit a Minotaurusz vad dühöngését?l! Jöjj, jöjj a hajómra, jöjj, jöjj velem atyám, Aigeusz Athénjébe!” – olvasta Ariadné, és mert oly nagyon szerette volna már olvasni e levelet, vette ruháit az isteni lányka sietve futott a hajóhoz.
Lágy hullámok csobogták körül a hajót, holdfény ragyogtatta a tisztára súrolt deszkákat, és Thézeusz Ariadnét ölelve nézte a tengert és suttogott a lány fülébe:
„És ezután már mindig így, mert nem akarok soha többé semmit, csak a te hajad zuhatagát az arcomon, csak a te tested ölelését, a te ajkad mosolyát, csak ezt a csodát, ezt a végtelen percet, jaj, nem akarok soha mást!”
És amíg így telt és múlt hosszu id? el nékik az úton, a hajó fürgén szelte a tajtékos habokat: messze maradt mögöttük Théra és Amorgosz, már Naxosz meredek sziklafalai kezdtek nyújtózni a hajnali látóhatár peremén, de lenyugvófélben volt a Nap, mid?n a sziget kanyargó partjainál kikötötték hajójukat.
A matrózok és az utasok boldog lakomát csaptak épp, amikor tüzek, ünnepi tüzek gyúltak
Naxosz partjain és a hegycsúcsra vezet? dombokon.
Naxosz ünnepelt, a partra gy?lt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Daiphórosz király, balján Thamitháéval, háta mögött a lányával, Omphaliéval.
A leány sokak hite szerint csak isteni fogantatású lehetett, mert Daiphórosz, amint regélték, már egy évtizede nem hált feleségével, aki egyszer odaadta magát Dionüszosznak; azt suttogták, hogy Omphaliét a nagy Isten nemzette Thamithaéval. A kislány mindenesetre már ily csöppen is Dionüszosz papn?jének ruhájába volt öltözve, és elvégzett volt, hogy föln?tt korában magáé Dionüszoszé lesz.
Tény, hogy tíz jó éve annak, hogy a tavaszi els? telihold éjszakáján Dionüszosznak áldoznak a naxoszi asszonyok, és hogy ezen az ünnepen férfiember nem lehetett jelen.
A telihold fennen ragyogott a keleti égbolt alján; felemelkedett Daiphórosz a trónusáról, a tengerhez lépdelt, felhörpentett egy aranyserlegnyi bort, el?tte három kortynyit gondosan a tajtékos vízbe loccsantott.
Ezt követ?en a férfiak elvonultak, a n?k a partra gyülekeztek.
A Hold jó magason járt már az égen, amikor az asszonyok és lányok nekivágtak a hegytet?nek: volt, ki lassúdad léptekkel haladt, volt, ki nekiveselkedve szaladt, volt, ki társn?ivel baktatott, volt, ki magányosan loholt, de mind-mind a hegytet? fele.
A bokrokban szatírok leskeltek, el-elfogtak egy nekik tetsz? leányt vagy asszonyt, és a hegyoldalt nemsokára bortól és daltól részeg szerelmes sóhajok és pánsípok édes zenéje, zihálás és testek egymáshoz csapódó neszezése verte fel.
Ariadné teste mozgásba indult: valami ismeretlen er? ?zte, vonta, taszította a hegytet? felé.
Thézeusz megpróbálta marasztalni, de aztán – nem is tudott többet kieszelni – csak utána kapaszkodott a domboldalon.
A hegycsúcs el?tt néhány méternyire egy bokor mögé hasalt: akkor már villámok cikáztak át az égen, dörg? hangok úsztak a leveg?ben, Ariadné magában állt a hegycsúcson, a bakkhánsn?k a hegyoldalban szerte és széjjel hevertek kielégült álmodozásban meg igazi, mély alvásban.
És megnyíltak az ?si egekben a dörgedez? felh?k, és alászállt az olümposzi Dionüszosz akkor.
És megnyílt az ajka a Nagynak:
„Szép kedvesem, gyönyör?szép Aphroditém!” – szólt ekként Dionüszosz. – „Ismerd föl magad végre e halandó testben! Ölelj!”
Eggyé vált ott akkor a két test ?rjít? ölelésben, legalább Thézeusz számára az ?rülettel határos volt az élmény: rengett a föld Dionüszosz minden döfésénél, sikkantott és elgyönyör?dött Ariadné-phrodité; két kövér és többé hosszú élete során föl nem száradó könnycsepp tétovált el? az ifjú királyfi szeme sarkából.
“Napzuhatag vagyok, villámlás vagyok, es? vagyok. Földindulás, tavaszsuhogás vagyok! Istenn? vagyok, gyönyör? szépistenn? vagyok!” – suttogta, zihálta, lihegte Ariadné az olümposzi nyakába, és Thézeusznak anyja mondata teker?dzött agyába:
„Jegyezd a lelkedbe magzatom: ki Istent szeret – vagy férjfiú lévén Istenn?t -, az isteni b?nh?dést szenved. Nem egyszer, nem egyetlen alkalommal, nem az Alvilágban csupán, hanem hosszú id?kön át, mindörökké: itt és a túli világokon.”
Akkor már futott a jó Thézeusz, sebesen vonatta a vitorlát, sebesen és hebehurgyán, eszébe nem vette, hogy nem a sötét vitorlát kell felvonatnia, mert a tenger túlpartján, az attikai parton épült kilátótoronyban apja, Aigeosz a tenger síkságát kutatja tenger félelemmel eltelve; amúgy az ifjú király lelkében a gyász színe honolt: a gyászé és valamilyen visszavonhatatlan tragédiáé, valami életen át tartó veszteségé és b?nh?désé.
Akkor már futott a hajóval a vízen a jó Thézeusz, a mindeneket leigázó, a szertelenszét csapott lelk?, a mindörökkön megalázott: menekült Thézeusz Naxosz szépivü partjaitól.
Nagyon menekült, és nagyon ottfeledte magát a hegytet?n.
Egy életre ottfeledte magát.
A költ? itt fejezte be m?vét; letette kezéb?l az íróvessz?t, megmosta lábát, majd felvette a t?rt, és el?bb a jobb, majd a bal csuklóján, gondosan átmetszette az ereket…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:02 :: Adminguru
