Az emberiség története lényegében konfliktusok története, melyeket olykor sikerült, máskor nem sikerült maradéktalanul feloldani. Többnyire nem sikerült, és a konfliktus magva a történelem tavaszi földje alatt tovább csírázott, és szépségesen szökkent szárba legközelebb.
A teljesség igénye nélkül.
A legeslegelső konfliktusok még a történelem előtti időkben zajlottak le, és viszonylag tisztességes okokra voltak visszavezethetőek. Egy kellemes nyáralkonyban kezdődött – mellesleg abban az időben mindig nyáralkonyi idők jártak – úgy 5751 évvel ezelőtt, mikor Kain ben Adam – 15 éves fiú – úgy gondolta, hogy fitestvére Abel ben Adam gabonaáldozatára kedvesebben néz az Atya (mellesleg: így volt), ezért bunkósbotot fogott, és hirtelen felindulásból agyonverte atyjafiát.
Az ilyenféle felbuzdulás később sem volt ritka: sokan verték agyon vértestvérüket hirtelen megindulásból, elborult állapotukban, mert az apa kedvesebben nézett a másikra, mint őreá. Kain fő bűne egyébként az volt, hogy bűnét nem vallotta be elsőre, a nyomozóhatóságnak ama kérdésére, hogy vajon hol van az ő testvére Abel, azt felelte meglehetős cinizmussal: „őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – miközben atyjafia ott feküdt szétterpesztett, erős lábainak alatta, a porban.
Utóbb a konfliktusok a területszerzés, avagy a hegemónia kérdésében kezdtek gyökerezni. (Kevésbé tudományosan: ki az úr a házban? ki fizeti itt a vajat?)
Úgy 3805 éve annak, hogy indoeurópai (ugyan kik ezek a rejtélyes indoeurópaiak, akik folyton fölbukkannak nekem?) lovas nomádok, akik magukat „szentnek”, árjának mondták (vajon miért gondolták, hogy szentebbek, vagy ők a szentek?), fölbukkantak a Himálaja déli lejtőinél, és megkívánták a roppant békés gabonatermelő – állattenyésztő dravidák földjét, aztán lenyomták szegényeket. Le, egészen Madraszig, meg attól délebbre. Amúgy a dravidák nem jártak rosszul, mert jóval nyugodtabb, meg melegebb helyre kerültek, de hát mégis…
Még jó darabig ilyen – viszonylag tisztességes – okokból dúltak a konfliktusok.
Persze, hogy persze: a történelemkönyvekben például az is áll, hogy amikor a perzsák 2517 évvel ezelőtt lerohanták a kisázsiai görög kolóniákat, akkor tulajdonképpen a keleti despotizmus és a görög demokrácia csapott össze, de ezt nem kell benyalni! Először is egy csomó görög területen (Hellaszban) egyáltalán nem ismerték a demokrácia államformáját, épp ott, ahol a perzsák támadtak például szinte mindenütt tyrannusok uralkodtak. Másrészt akkor és ott senkinek nem jutott eszébe, hogy ideológiai ügyet gondoljanak a hódító hadjáratok mögé.
Ahogy persze ugyanígy a hegemóniáról volt szó akkor is, amikor 2269 éve a punok összerúgták a port Rómával.
Az ideológiát csak sokkal később keverték bele a viszonylag tiszta háborúkba!
A keresztesháborúkban például már (ha nagyon akarom) fölfedezhetem ennek nyomait: persze akkor sem volt mellékes az összerabolható arany mennyisége, de azért lehetett mondani, hogy a bestye muszlimok lenyúlták a szent keresztény helyeket. (Tankréd például elhitte ezt a szöveget, nem is rabolt semmit, ó sancta simplicitas! A dolog úgy áll, hogy Tankréd baromi nyomorúságban halt meg, míg a legutolsó fegyvernöke is megszedte magát!)
Később az iszlám visszavágott: Szulejmán például szentül hitte, hogy szó nincs Európa kifosztásáról, Allah küldetését teljesíti a gyaur kutyák erőszakos megtérítésével. Na, ja!
A keresztények meg…
1492 után szépen elkezdik térítgetni az inkákat, mayákat, toltékokat, aztékokat. Ugyan már, szó nincs arról, hogy El Dorado kincsei szédítik őket! Á! Szerencsétlen „indiánok” a pogányság sarában fetrengenek, hát csak ki kell rángatni őket!
Va bene! ezt még értem.
De vajon mivel érvel V. Károly, amikor – ahelyett, hogy keleti határait védené a „pogány” török támadásai ellen 1526-ban (Mohács éve ez!) – kifosztja Rómát, a kereszténység fővárosát. Ez ugye az a császár, aki szerette magát a „legkeresztényibbnek” hívatni.
Nem bonyolítom tovább.
Jött tehát az ideológia, valahol akkor jártunk a csúcsra, amikor fasizmus, demokrácia meg kommunizmus ugrott össze, mely alapképletet kicsit színesítette Japán, a maga keleti despotizmusával. A legszebbet ebben szerintem Sztálin alakította, aki még anno ’41-ben is nagy barátja volt Hitlernek, a csodálatos „generalisszimusznak”, egészen június 22-ig. Aztán ő lett az oroszlán-harcos, a mocskos fenevad legyőzője. Hát?
A huszonegyedik század végéig ilyen kusza volt a helyzet: az ideológia betett a háborúknak, Lenin például (bocs!) igazságos meg igazságtalan háborút is megkülönböztetett: nem igazán lehetett azt tudni, hogy kinek van igaza, meg kinek nem? (Néha lehetett: a diktatúráknak biztos nem volt, de például már a „népi demokráciák”?)
2050 után váratlanul letisztult a helyzet.
2051. augusztusában megalakult a tűzgyújtók mozgalma, és aztán már csak két párt harcolt egymás ellen: a tűzgyújtóké és a tűzoltóké.
(Részlet a Tűzgyújtó-mozgalom kiáltványából:
Minden emberi lény a tűzből születik és egyenlő méltósága és joga van a tűz meggyújtásához. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben tüzes szellemben kell, hogy viseltessenek.
Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz, a személyi biztonsághoz. és a tűz fellobbantásához!
A tűz előtt mindenki egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van a tűz egyenlő melegéhez. Mindenkinek joga van egyenlő védelemhez a jelen Kiáltványt sértő minden megkülönböztetéssel és minden ilyen megkülönböztetésre irányuló felbujtással szemben.
Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és bármely lakóhely tüzét szabadon meggyújtani.
A jelen Kiáltvány egyetlen pontja sem értelmezhet? úgy, hogy az valamely állam, valamely csoport, vagy valamely egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen.)
Már a következő évben, 2052-ben, az ősz folyamán a világ legkülönbözőbb pontjain gyúltak lángra mindenféle épületek: lángra lobbant a Louvre, a National Gallery, az Uffizi-képtár. De leégett a londoni Parlament meg a budapesti is.
De egyszerű lakóterületek is leégtek: az 52. utca New Yorkban ízzé-porrá lángolt el. Semmi sem maradt a South Avenue Michigenből, a londoni Sohóból, a Mennyei Béke Teréből.
Szintúgy leégett a varsói, prágai Óváros, miként az Angyalvár és a piazza San Pietro.
A tűzoltók 2055 kora nyarán léptek akcióba. Felfegyverkezett csoportok járták Berlin, Sidney, Pozsony utcáit, és irtották a tűzgyújtókat, ahol érték.
Tisztult a tisztátlan kép: a háború immár tisztán ideológiaivá lett.
A 2067. évi chattanoogai csatában a tűzoltók majdnem végzetes vereséget szenvedtek, de egy évre rá Malmönél visszavágtak.
Évre év hullt, hamvadt a tűzbe, mígnem elérkezett az utolsó nagy csata, ahol…
A vesztesek mögött ott lángolt és rombolódott a semmibe szép világunk: az utolsó utáni háborúban.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 08:12 :: Kavyamitra Maróti György
