kisslaki : Imrus és a tisztibakancs

1946 Októberében, Tapolca környékén

 

Papp Imrus a hokedlin ült, s szomorúan forgatta kezébe a tiszti csizmát. Attól még mindkét darab ballábas maradt, akárhogy is meresztette rájuk a szemét. Ráadásul az egyik, a pöttömnyi balettpatkánynak is szűk lett volna, aki Csajkovszkij Diótörőjében kisegérként zenére mászkál. Végül nagyot káromkodott, és a konyha sarkába szunyókáló macskához vágta a csizmát. A kandúr sértődve félreugrott, de aztán érdeklődéssel kezdte szagolgatni az egérszagú bőrt.

Persze, hogy dühös volt a legényke. Mindmáig híres volt a nagy eszéről, és a gyümölcsöző üzleteiről az orosz katonákkal. Különösen Igor Csehovval, aki itt állomásozott Lesenceistvánd környékén. Dacára, hogy csak a katonáéknál megszokott nemzetközi jelekkel érintkeztek, Imre már szinte barátnak tekintette. Mikor a legényke a múlt héten véletlenül megtudta, hogy az oroszt végleg hazavezényelik, esze villámgyorsan vágott, mint egy szamuráj kard. Azonnal rendelt Csehovtól egy pár vadonatúj tábornoki csizmát, mert az, vagy három nemzedéket is kiszolgál. Ha szerencséje van a lábbelivel, még az unokája is lehúzza majd az apja lábáról, mielőtt végleg leszögelik a koporsója fedelét.

– Persze, a dörzsölt Csehovot se kozákló ellette; – azt bizonygatta Imrének, hogy eredetileg Sztálinnak szabta a bőrt Pavlov, a kievi cipész tanszék professzora, de ő, Csehov – ne kérdezze, hogyan – megszerezte. Nem kér érte mást, csupáncsak a pénzreformra kibocsátott új százforintosból egy darabot emlékbe. Azért méri annyiért, mert az már majdnem Sztálin lábán is volt; – de kicsire sikerült a Generalisszimusznak. Szegény tanár, azóta is árkot szab a csonttá fagyott szibériai anyaföldbe; – ha még él… 

Imre csak röhögött magában, mikor arra a száz forintra gondolt. – Mivel őt se a gólya költötte –, reggel zsebébe gyűrt egy régi, értéktelen százpengőst, és úgy indult ki a billegei erdőbe, ahol nyélbe üti élete üzletét.  

* Nem nézett körül. Minek is? Már nem láthatta a „bakbűzű gerely”-t, a „borzas Ibolyá” -t, a „pongyola panzár”-t, amit még Redl, a botanikus tanár úr, foglalt a növénytárába. A háború széttaposta. A  „közönséges tetemoldó” is örökre eltűnt, miután elvégezte a feladatát, amit a nevével is cégjelzett.

A megbeszélt helyen, ahol titokban találkoztak, sietősen lebonyolították a cserét. Ahogy a legény megkapta a zsákot, amiben a csizmák ücsörögtek, hátat fordított, és csak úgy futtából messziről ordította Igornak a daszvidánját. Már majd kiszakadt a tüdeje, mikor hátranézett. Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Csehov is fut, mint egy gazella, az ellenkező irányba. Megkönnyebbült, de azért még a biztonság kedvéért hazáig nyargalt. Hiszen a golyó gyorsabb, ha utána lőnek az embernek.

*

Otthon már várta az egész Papp rokonság, hogy megnézze, hogy mi jót hozott már megint ez a nagyeszű Imrus gyerek. A legény alighogy lihegve beesett a szobába, nem szólt, csak nagy büszkén kiöntötte a földre a csizmákat. – Tudta, hogy lesz álmélkodás. – Hát az lett! – Különösen, mikor a két ballábas közül az egyik, szinte baba-csizmácskának tetszett a nagytestvére mellett. Alighogy a meglepett családtagok, már tényleg hinni mertek a szemüknek, akkora röhögésbe törtek ki, hogy még Lesencetomajról is átkarikáztak a gyerkőcök, mert azt hitték, hogy megjöttek a pesti bohócok. Persze az uzsai surmólegénykék is megnézték a falu kedveltjét.   

A szomszédok és az utcabeliek szünet nélkül egymásnak adták a kilincset. Végre délutánra elcsitult a forgalom. Éppen az utolsó vendég csak úgy, arajártában betért és gyanútlanul megkérdezte, hogy – hát aztán Imruska, hogy sikerült a csizmavásár az orosszal? – a Papp gyerek már nem is válaszolt, csak fásultan maga elé bámult. Végre lassan elcsendesedett az utca, mert a szórakozni vágyók már egymást támogatva a röhögéstől, hazamentek. Papp Imrét eddig is szerették, de a mai akciósüzletével, beírta magát Lesenceistvánd derősebb történetébe.

Egyébként nem sok röhögni valója volt a népnek akkoriban. Szívből mosolyogni – joggal talán csak Rákosi pajtásnak volt oka.

*

 Epilógus: Mikor Igor Csehov megérkezett a laktanyába, és a kantinba elordította magát, hogy – mindenki a vendégem! – csak akkor kapta a hatalmas verést Nabukov csapostól, mikor fizetésnél elővette a százpengősét, és megkérdezte, hogy tud-e belőle visszaadni… 

 

 

*A TAPOLCAI POLGÁRI ISKOLA HERBÁRIUMA: REDL GUSZTÁV –

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.29. @ 10:55 :: kisslaki
Szerző kisslaki 253 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de