Csak úgy írogatok. Újra, és mindig, talán csak magamnak, talán — illetve nem is talán, hanem reménykedve — nektek, mindenkinek, aki olvassa, netán várja… Mert hiszen ez az oka annak, hogy írogatunk. Azért írogatunk, hogy mások meg olvassák. Minél többen olvassák, annál jobb nekünk. Azt én persze nagyon jól tudom, hogy mindenki nem olvashatja, ám ha maximalista lennék, akár erre is törekedhetnék. De én csak a szó egészséges értelmében vagyok maximalista, csak és csakis annyira, amíg a maximalizmus a reális lehetőségeken belül marad. Éppen ezért én csak remélem, hogy minél többen olvassák, ám ez meg több is, mint remény. Akarat. Szinte minden akarat kérdése. Ha akarok, akkor írogatok, csak úgy, és ha nagyon akarom, akkor hiszem is, hogy sokan olvassák. Ez nekem boldogságot jelent. De hiába akarnék én, mondjuk, nagyvállalkozó, kisvállalkozó, vagy lópatkoló kovács lenni, mert ehhez, kérem, én nem értek. Amihez meg értek (azt hiszem, helyesebb, ha azt írogatom, értettem valaha), az meg nem kell a fehér denevérnek sem. A mai világban azzal nyugodtan éhen pusztulhatnék, azzal sem törődne senki. De már megint feleslegesen jár a szám, nem is erről akartam írogatni. Csak úgy eszembe jutott, miért ne, hiszen én most csak úgy írogatok.
Szóval, nem törődne azzal senki. Sőt, esetleg elő is segítenék azt a bizonyos pusztulást, no, nem közvetlenül, mert ahhoz pofa kell, ők viszont álarcban vannak. Manapság az is rang, ha valakinek pofája van… Hogy mekkora, az más kérdés.
Ám nem erről akartam én írogatni, hanem arról, hogy esendőek, és halandóak vagyunk. Esendőek, mert csöppnyi előnyért néha bűnbe esünk, csöppnyi boldogságért áldozatot hozni szeretünk, rossz cselekedeteink alól bocsánatot nyerünk, ha jót teszünk utána, és hisszük, ami a mi esendőségünkkel együtt jár, azt nekünk boldogan viselni kell, mert az életünk már csak ilyen. Csak úgy írogatok, a halandóságról, meg…
Az előbbi történet azért mégsem hagy nyugton engem. Ismerős házaspár, a pasas hatvan körül, sokszor beteg, nyugdíjas, az asszony nem sokkal fiatalabb, neki dolgoznia kell még két esztendőt a nyugdíjig, de ő is beteg. A feleség munkahelye abban a városban, ahol eddig egész életében élt és dolgozott, megszűnt, a teljes Dél-Alföldi regionális képviseletet megszüntette az álarcos, emlékeztek rá, akinek még pofája sincs. A mi városunkban egyébként évek óta élő ember nem talált már munkát magának, itt már közmunka sincs. Az asszonynak felajánlották, hogy költözzön háromszázötven kilométerrel kicsit arrébb, a Balaton keleti csücske fölé. Ott kell most a munkaerő, ott átveszi ugyanaz a cég, aki eddig itt foglalkoztatott több mint száz embert. Az asszony – itthon nem lévén munkahely, elvállalta… Valami nagyon visszafelé forgó logika ez. Az ember fiatal korában elmegy világgá, szerencsét próbálni. Próbálja a szerencsét, és aztán hazaérkezik, oda, ahonnan elindult, mert mégiscsak az az ő otthona. Most idősödő embereket, házaspárokat szednek szét, lesz ami lesz, aki nem bírja, elhullik, békés öregkor, ugyan, kérem… Azt mondjuk, élni kell. Kell élni? Az eset nem egyedi, ez ma jelenség. És akkor is szomorú, ha harmincvalahány év után egyes házasságok már csak tessék-lássék, vagy úgy sem működtek. Most a nyugdíjas férj is azon gondolkodik, elmegy ő is a Dunántúlra, ott esetleg esélye van nyugdíjasként dolgozni, mert a megszolgált összegből nem lehet megélni, lakást fenntartani, meg egyebeket.
De én csak úgy firkálgatok. Talán csak magamnak, talán nektek, mindenkinek. Esendőségről, halandóságról, emberekről, magányról, együttlétekről… Éldegélek egyedül kis lakásomban, kutyuskámmal, hajnalban kelek, hogy a kis társammal levegőzhessek egyet, aztán séta a boltba, főzés, mosás, pihenés, olvasgatás, szomszédokat nem zavarva, ők sem zavarnak. Egy szép nap estéjén ugyanúgy lefekszem egyedül, mint mindig, kutyus mellém bújik, de érzem én, hogy valami nem stimmel. Következő szép nap reggelén felkelnék én, de fáj nekem kezem-lábam, hátam, tarkóm, talpam, derekam, és tudom, hogy lázam van. De a kutyussal menni kell. Odalenn majdnem összeesek, nincs erőm, visszavánszorgom a negyedikre, és megnyugszom. Eddig nem gondoltam rá, de most nyilvánvalóvá vált, hogy semmi nem tart örökké, még én sem. Megkeresem a lázmérőt, ahhoz magas értéket mutat, mint amennyit könnyen el lehet viselni. Nincs erőm fölkelni, de így nem is akarok. Csak fekszem, és eszembe jut, amikor fiatal voltam. Meg amikor kicsit idősebb. Meg a három hónappal ezelőtti idő, meg a tegnap. Eszembe jut valaki, aki vár a Dunántúlon engem, és én menni akarok hozzá, dolgozni, meg boldogságot találni. Mert ott van… De mert most éppen világossá, sőt, biztossá vált, kézzelfogható tény lett a halandóság, most mosolygok. Ám nem minden ennyire egyszerű, még a halandóság sem. Megszólal a telefon, valamit belemakogok, a gyerekem kitalálja, hogy baj van, eljön hozzám. Pedig most nem bántam volna…
De én csak úgy írogatok. Inkább csak magamnak, de ha sokan elolvassák, akkor még sokáig írogatok. Ha sokan örülnének is neki picit, akkor örülnék én is — nagyon. Most már jobban érzem magam. Nemcsak fizikailag, lelkileg is, mert most már tudom, hogy minden véges. Még én is. Ezért tán még jobban megbecsülöm azt az időt, bármennyi is legyen az, ami jut még nekem. És holnap érkezik valaki a Dunántúlról — hogy világos legyen, a Balaton déli oldaláról — hozzám, és gatyába rázza a lelkemet. Hogy boldogok legyünk.
Aztán majd megint írogatok, csak úgy. Ám jó lenne már valami mulatságos dologról írni. Akkor lenne biztos, hogy nem csak magamnak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
