Fülledt volt a nyári este. Léna lefektette kislányát és mesélni kezdett, de Timi már a mese elején elaludt. Kifárasztotta az egész napos kirándulás. Így hát Léna is a szokottnál hamarabb lezuhanyozott, felvette hálóingét és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. Olvasni kezdte a tegnap este félben hagyott novellát, de már az első mondatoknál csengettek. Kinézett az ablakon.
– Te vagy az, Karesz? – kérdezte teljesen feleslegesen, hiszen azonnal felismerte az utcáról rámosolygó férfiarcot.
– Orsit meg Diát hol hagytad? – érdeklődött kicsit szomorúan.
– Csak én jöttem, mert tatának segítség kellett, egész nap a szőlőspincében voltunk. Nézd, Orsi meg ajándékot küldött neked, tudod, a kedvencedet! – mondta, s felemelt egy papírba csomagolt üveget.
– Diólikőr! – örvendezett Léna.
Orsi nagyon finom diólikőrt tudott készíteni. Tíz napig áztatta, cserélgette a zöld dión a vizet. Ki tudja milyen hókuszpókuszokat művelt, mire a finom ital elkészült. Léna képtelen lett volna ilyesmire…
Kareszék tavaly elköltöztek Veszprémbe. Orsi régi álma valósult meg ezzel. Évekig könyörgött, mire férje végre beadta derekát. Karesz családja őslakos volt a faluban, de felesége sosem tudta igazán megszokni a vidéki életet. Mindig is városi lány volt, de itt, mint pályakezdő orvos, szép nagy szolgálati lakást kapott és idevalósi férfihez ment férjhez.
Karesz alacsonyabb termetű volt, mint Orsi, testalkata zömök, vállai szélesek, lába rövid, feje szögletes, s jóval nagyobb az átlagosnál. Csodálkoztak is a faluban, hogy hogyan tudott ilyen tanult nő férjhez menni a nyolc általánost végzett emberhez. Léna sosem faggatta barátnőjét. Úgy látta, hogy jól megvannak, akkor meg, mi köze hozzá?
A férfi rengeteget segített a háztartásban, takarított, mosott, óvodába hordta a gyereket, megfőzött, amíg Orsi rendelt vagy betegeket látogatott. Teherbírása, olyan volt, mint a bivalyé, a munkában nem ismert határokat. Csak úgy dagadt a melle, ha a feleségére terelődött a szó, aki orvosnő létére feleségül ment hozzá, a kislányát pedig egyenesen imádta. Dia kedves, értelmes gyerek volt.
– Nem az apjára ütött! – vallotta be olykor Karesz.
Szerencsére szemben lakott a két család. Amikor Léna és férje a faluba érkeztek Orsi és Karesz szárnyaik alá vették őket. Ha csak idejük engedte, összejártak. Kártyapartik, szalonnasütések, borozgatások, hajnalba nyúló beszélgetések időszaka következett. Léna veszélyeztetett terhessége idején Orsi még a széltől is óvta volna barátnőjét, de miután Timi megszületett, barátságuk még jobban elmélyült. Nemcsak ők, a kislányok is testvérként szerették egymást.
Jó barátság ide vagy oda, Orsi mégis elvágyott a faluból. Kitartóan győzködte Kareszt, s addig-addig hajtogatta, hogy mennyivel jobb lesz Veszprémben, hogy Dia értelmessége csak városban bontakozhat ki igazán, mert ott maguktól adódnak a nagy lehetőségek, a balett-tanulás, a nyelvtanulás, amihez csak tehetsége lesz.
– Sokkal jobb, ha már az általános iskolát városban kezdi! – ismételgette. Tudta, hogy mivel kell levenni a lábáról a férjét, hisz Karesz, egyetlen lánya, szemefénye érdekében mindenre hajlandó volt.
Karesz a kapu előtt várakozott. Léna megkereste a kulcsot – mióta elvált, nemcsak riglire zárta a kaput –, gyorsan felkapta lenge köntösét és kedvesen betessékelte a férfit.
Leültek egymással szemben, a kisasztal mellé. A szoba közepén egy nagyra nőtt filodendron bámulta a plafont. Kinőtte rég a szobát. Orsitól kapták valamikor, névnap vagy születésnap alkalmából.
– Mesélj, mondd, mi van veletek? – érdekl?dött Léna őszinte kíváncsisággal.
Karesz elpanaszolta, hogy hiányzik neki a falu, a barátok, a haverok, de lassan kezdi megszokni már a városi életet. Jó munkahelye van, és a fizetése sokkal több lett. Csendesen beszéltek, hogy Timi nehogy felébredjen.
Lénának eszébe jutott, hogy Kareszék nagy kávéivók, és ilyen kés?n is kávézni szoktak.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte.
– Persze, hogy kérek! – felelte Karesz. – Éppen kérni akartalak rá, hogy főzz egyet légy szíves! Tudod, cukor nélkül kérem!
Léna kiment a konyhába. Megvárta, míg kipöfög a kávé, közben csészét vett elő, gondosan kitörölgette, tálcára tette, majd bevitte a szobába.
Karesz nem volt ott az asztalnál. Letette a gőzölgő kávét, sietősen megfordult, és megpillantotta. Ott lapult az ajtó mögött, pucér alsótesttel. Léna sikoltott volna, de szerencsére nem jött hang a torkán.
Egy ideig a filodendron körül kergetőztek, aztán Karesz utolérte, elkapta, és mindkét tenyerét a falhoz nyomta, úgy, hogy kezével védekezni egyáltalán nem tudott, így a térdével, szájával harcolt, rugdosott, köpködött, s harapott. Az ellenállás nem vette el Karesz kedvét, sőt fokozta vágyát. Arca kivörösödött, vonásai eltorzultak. Letépte Lénáról a köntöst, gombok koppantak a padlón. Mindketten hevesen ziháltak. Már-már elfogyott Léna utolsó ereje, amikor hirtelen enyhült a szorítás.
Érezte, hogy valami meleg csurog végig a hasán. Az átlátszó, sötétkék hálóingen fehér foltok éktelenkedtek. Egy pillanatra megállt a lélegzet, a férfi végre levette tenyeréről tenyerét, s szabadon engedte.
Léna öklendezve rohant ki a szobából. Alig ért ki az el?szobaajtón. Lehányta az illatozó rózsabokrokat és a frissen meglocsolt füvet.
Karesz időközben felöltözött és kijött a házból.
– Kérlek, ne haragudj rám! – suttogta, majd kisomfordált a kapun.
A következő hétvégén Veszprémbe utaztak volna. A két kislány, Dia és Timi nagyon várták a találkozást, hisz kirándulást ígértek nekik az állatkertbe.
Orsi el sem tudta képzelni, mért maradt el a rég várt találkozás. Hiába küldözgette az üzeneteket az apósától, hiába küldte az egyik levelet a másik után, egyikre sem kapott választ.
Nemsokára Léna és Timi is elköltözött a faluból. Soha többé nem látták egymást.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.07. @ 09:55 :: Péter Erika
