Ajtónyitás. Helyet foglalok. Sötét van. Mellettem egy öltönyös férfi valamit motyog a feleségének, majd el?veszi mobiltelefonját, és néma üzemmódba kapcsolja. Én is ezt teszem, ahogyan azt a jó illem megköveteli. Hangversenyteremben csak ne telefonálgassunk, kérem! Elöl egy vörösfej? ember kidagadt erekkel próbál relaxálni, egy n? borzos haját megpróbálja valamiféle eleganciát sugárzó frizurává összeállítani, mindezt úgy, hogy lehet?leg senki ne jöjjön rá, hogy ? gondterhelt, a gyermekei miatt ideje nem volt fésülködni, neki itt csak melege van, a télikabát – ami hét éve kiment a divatból, s most ismét divatba jött – nyomja vállait, csak amiatt borzolja haját. A vörösnek meg pénze nincs. De a látszat kell… Az, ugye, kell. Belegondolok, hogy mik azok a látszatok, amiket én keltek? Hát például a boldogság látszata. Nincs velem az, kit szeretek, nagyon messze van t?lem, ki tudja, mit csinál most. Nagyon hiányzik. Így olyan üres minden. Nem élvezem most ezt sem. A zenészek szép sorban bejönnek, ki-ki elfoglalja helyét, kezébe veszi hangszerét. Csend vala (felleg alól szállt fel az éjjeli Hold…).
A n?nek sikerült összeszedni, úgy-ahogy, a haját, egész t?rhet?. Én sem festhetek valami jól. De azért mosolygok osztálytársn?mre, mert amint megkérdezi, hogy mi baj van, azonnal kiakadok. Osztálytársn?m visszamosolyog rám, de a szeme neki sem nevet… Gondoltam… De mindegy is. Ha nem kérdezem meg t?le, neki is jobb, nekem is.
A karmester bevonul, taps mögötte, mint a menyasszony uszálya, a koszorúslányok pedig már el?re beálltak az oltár elé. A taps elhalkul-tapstapstapstaps… Tapstaps… Taps… Csend. Egy mély lélegzet, és BUMM!!!! Ránk zúdul, néz?kre-hallgatókra a tenger összes áradata, mindenestül, a képzeletünkben megjelennek képek, mindenkinek más, én az óceán közepén próbálom megmenteni kedvesemet a vízb?l, szurkolok magamnak, hajrá, már csak pár percig kell kibírnod leveg? nélküll! A vörös kép? pasi szemeiben csillog a triangulum által visszavert színpadi robot lámpa fénye, a foton is hangot ad ki, csill, csill, mellettem az öltönyös fickó köhécsel, úgy t?nik, nemsokára megfullad, hát akkor ?t is megpróbálom megmenteni, mi van, itt senki se tud úszni? Villám egy, kett?, cápák, kalózok! Csend…
A tenger elhallgat, szivem hölgye karjaimban, megcsókol, a hajóról ledobnak egy kötéllétrát, majdnem teljesen kéz nélkül felmászok rajta, s a hajó fedélzetén is egymásnak tapasztjuk ajkainkat (ezek a kamaszok?! Mindig csak a perverzitás!). A vörös pasi hátrad?l, ellazul. A n? telefonját nyomkodja. Öltönyösünk átöleli a feleségét. Szerencsés túlél?k vagyunk, bár én, a vizek ördöge, én voltam az, aki mindenkit kimentett!Csak a sikerélmény kedvéért. Osztálytársn?m vállamra hajtja fejét… Régen együtt voltunk. Most is. Csak szex nélkül… Látom, hogy könnyek vannak a szemében. Mi bajod, kérdem én, egy csipetnyivel talán több bunkósággal, mint kéne. Voltál már úgy, hogy volt valaki, akivel jóban voltatok, aztán kicsit közelebbi lett ez a viszony, de azzal elrontottatok mindent, és utána csak jött a harag? Megtörli a szemeit. Elmosolyodok, utalóan köhintek egyet. Jah, tényleg. Például velem, mondja ? is már mosolyogva, de szerencsére mi közelebbi barátok lettünk a harag rész után. Igen, válaszolok neki. Nem szeretném elárulni neki, hogy folyamatosan szerelmemre gondolok, hiszen az ? kedvese most hagyta el, nem, ennyire paraszt én sem lehetek. Na de. Mégis az vagyok, mondom neki, az én kedvesem, akit nagyon szeretek, sajnos nincs velem, mert nagyon messze van t?lem, én is szomorú vagyok. Hát, legalább együtt szomorkodunk, mondja nevetve-sírva.
Pamm-pa-pamm. Egy újabb m? következik, az áthangolódásnak vége is. Ez kicsit selymes. Mint mikor naplementekor simogatják az ember száját, csak úgy egy ujjal, minden szándék nélkül. Igen, teljesen olyan, mint mikor az ember szerelme… Szerelme… Nah, témánál vagyunk, megint! Miért lyukadok mindig itt ki, hogy óh, a Kedvesem, de hiányzik?! Talán mert így van. A zene csak úgy kong bennem, a lemen? nap fényében hirtelen nem látok senkit, csak a fákat, és a könnyez? mellettem ül?t, hová lett Fruzsi? Ha még nem említettem volna, így hívják szerelmemet. Fruzsina. Fruzsi. Fru. Cica.
A naplemente nem simogat tovább, éget?vé válik, de ekkor egy árnyék betakar, felém magasodik, eltakarja a tüzet, eltakar, elrejt a t?z el?l, és rámmosolyog. A szemei is. Fruzsi az. Megérzem, hogy ha távolról is, de nagyon szerelmes belém. A hangokat immár be tudom fogadni valójukban, minden szép és jó.
A karmester meghajol, megköszöni a tapsot. A n?, a férfi, és mindenki feláll, kigyúlnak a fények. Látok magam el?tt egy nyugodt n?t, egy kedves férfit, és egy feleségét szeret? úriembert. Meg látom magamat, a szerelmest.
Ajtónyitás. Helyet foglalok. Tíz perces kis hangversenykék mikre nem jók?
Legutóbbi módosítás: 2009.09.28. @ 17:25 :: Pogány Gábor Máté