AHOL A FÁK LAKNAK
Várakozni jó volt. A fiú korábban kifejezetten gy?lölt várni, a leghiábavalóbb id?töltésnek tartotta. Várni kellett az ebédre, a meccs kezdetére, a nyaralásra, a karácsonyra, a feln?tté válásra. A percek óráknak, az órák napszakoknak t?ntek, s az üres semmittevés egyszer?en idegtép? volt. Aztán, kevesebb, mint egy év alatt a várakozás gyötrelmét?l, eljutott, annak öröméhez. Jött a szógy?jtemény, azt lehetett, s?t kellett gondozni, mint könyvtárat, vagy egy szép parkot. Majd ezután elérkezett a bels? utazások ideje. A kirándulások valóságos utazások voltak – amelyek még nem történtek meg, de egyszer – ebben biztos volt – eljön majd az idejük. Világ körüli utak hajóval, vasúton, lakókocsival; s persze többnyire a szép Kriszta volt az útitársa. E képzelgéseket oktalan álmodozásnak nevezte volna akárki más, ?k azonban tudták, hogy ezek tervszer? el?készületek, hogy, ha majd eljön mindennek az ideje, ne kelljen kapkodni.
Ilyetén formán, már vagy tizenötször keresztül-kasul utazták Európát. Egyszer, a gangon ülve, valami kölcsönbe kapott színes képes újságot lapozgattak, amelyben gyönyör? tájak, s elragadó városok képei voltak. Megállapították, hogy bár mindketten értékelik a másik által szépnek, vonzónak tartott képeket – ízlésük mégis alapvet?en különbözik. A szép Kriszta szerette a régi városokat, de azokban nyüzsg? életet, embersokadalmat, vígságot és rengeteg virágot kívánt látni. A fiú inkább vonzódott a várkastélyokhoz, erd?k rejtekén kiemelked? kopár oromzatra épült termésk? er?sségekhez, amelyeket csupán titkos gyalogúton lehet megközelíteni.
A képeslap egyik képe különösen kedves volt a szép Krisztának; épp az általa kedvelt, s megismerni vágyott nyüzsg? város, rengeteg régi, s?t ódon házzal – a kislány egészen elvarázsolódott, majd ábrándozva így szólt.
– Legyen ez az els? hely, ahova majd együtt elmegyünk. Legyen ez a mi titkos kiindulópontunk. Egy hely, ami csak a miénk.
Ebben meg is állapodtak, s most a fiú rukkolt el? egy képpel, amely viszont az ? szívéhez állott közel. Félig lepusztult vár, romos falai között holdfény derengett, s a dombot bizonytalan árnyak kend?zték.
– Lehetne ez a második hely, ahova együtt elmegyünk? – kérdezte – Mondjuk, ez lenne a mi kis menedékünk, az a zúg, ahová elbújhatnánk a világ el?l.
Ebben is megállapodtak. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy hol vannak ezek a helyek. Órákkal kés?bb, végre jött egy feln?tt, Weisz néni a harmadikról, aki bérelszámoló volt egy épít?ipari vállalatnál, azel?tt pedig modellként dolgozott egy belvárosi ruhaszalonban. A néni szívesen lefordította beszélt nyelvre a képaláírásokat. A szép Kriszta kedvence alatt ez állt: – Firenze, Toszkána f?városa, Európa kulturális bölcs?je. – A másik kép alatt pedig: – Tipikus welszi tájkép.
– Wales! – kiáltott föl a fiú. Kedvenc verse volt a „Welszi bárdok”, amelyet nagyon sokszor elmondatott már magának a szüleivel. Apjától megtudta, hogy Wales voltaképpen egy ország kellene, hogy legyen, de már nagyon régen egy szomszédos nagyhatalom által tartománnyá lefokozva létezik, s a welszi lakosság jobbára már csak angolul beszél. Az eredeti welszi anyanyelvét egyre kevesebb ember beszéli, s?t érti.
– Így járunk majd mi is, attól félek – borult el az apja tekintete egy este – ma még csak az iskolákban kötelez? az orosz nyelv, maholnap az lesz a hivatalokban is. Aztán egy szép nap „önként és dalolva” – ahogy szoktuk – államnyelvvé választjuk ezt a szörny?, és csúnya nyelvet. Majd egy füst alatt csatlakozunk a nagy unióhoz – lehajtotta a fejét és a szemét dörzsölte. A fiú remélte, hogy az apja nem sír, mert még nem látta sírni, és ezt az élményt elmell?zte volna.
Nemrég amúgy is fájdalmasan érintette, hogy egy éjjel, kiabálni hallotta az apját. Hirtelen felült a kiságyban, anyja is éppen villanyt gyújtott. Apja az ágy mellett állt, szabályos haptákban, kezével tisztelgett, miközben mélyen aludt.
– Barakkvezet? elvtársnak jelentem, hogy a barakk létszáma ennyi meg ennyi – hadarta szinte érthetetlenül.
Anyja megpróbálta felébreszteni, egyre elkeseredettebben, végül már zokogva rángatta a másik karját.
– Az Isten szerelmére, ébredjen már föl abból a rémálomból! Hát már sosem lesz vége? Sosem lesz vége? Mit akartok még, rohadék komancsok? Az életünket és a jöv?nket már elvettétek, most még az álmainkat is akarjátok? Rohadt, szemét banda! Legyetek átkozottak minden fattyútokban és azok minden dögletes porontyában!
Apja lassan magához tért, s most ? vigasztalta hisztérikusan zokogó feleségét. A fiú belefúrta fejét a párnába.
– Még élünk, szemét komancsok! Még élünk, szemét komancsok! – ismételgette, mint mantrát, míg lassan álomba szenderült. A borzalmas élmény azonban néha még visszajárt.
Várakozni tehát jó volt, mert egyet jelentett az ábrándok és álmok szintjén történ? nagy utazásokkal, a valamikori szép nagy házuk el-, és berendezésével, és végs? soron ez egy lehet?ség volt a szép Krisztával foglalkozhatni gondolatban, amikor éppen elszólította ?ket egymástól a kötelesség.
A várakozandó id? a születésnapja délutánjáig is könny?szerrel lepergett. Háromkor megjött az apja a munkából. Gyors ebéd után megbeszélték a feladatokat, hogy estére minden rendben legyen. Anyjának új frizurája volt, s mindketten hosszasan dicsérték a vonzó, fiatalos, harmincnyolc éves asszonyt, aki kedves pukkedlivel köszönte meg a fiúknak a széptevést.
– Egy óra múlva, én el?re megyek – mondta – kicsit takarítgatunk, el?készítjük a helyet.
– Remek – mondta az apja, aki a legszebb férfikorban, negyvenes éveinek éppen a közepén járt – mi pedig, el?ször elmegyünk a borbélyhoz magunk is, aztán elsétálunk a belvárosba, van egy új címem, meglátjuk, mennyit ér. Majd csatlakozunk hozzátok. Nem fogunk elkésni.
A fiú apja már vagy harminc éve járt ugyanoda borbélyhoz, s most vitte a fiát is. A bels? Ferencvárosban jártak, a Mester utca, Szvetenay (Lenhossék) utcák tájékán. Ez utóbbiból hirtelen befordultak a kicsiny Gát utcába, s már meg is érkeztek a Holczinger-féle fodrászatba. A két Holczinger, apa és fia, nagy respekttel fogadták ?ket.
– Már azt hittük, beteg a méltóságos úr, olyan régen láttuk – mondta az id?sebb borbély, s azonnal nekilátott az illatos borotvahab elkészítésének. Az üzletben egy lélek sem volt rajtuk kívül, így mindketten azonnal és egyszerre sorra kerülhettek. A fiú haját a fiatal fodrász nyírta.
– Szaladnak-e még a pacik, Holczinger úr? – kérdezte az id?s mestert az apja.
– Csalfák a lovacskák, akár az asszonyok, kérném tisztelettel – válaszolta a sürg?-forgó borbély.
A Holczingerek megrögzött fogadók, lóversenyre járók voltak. Köztudomású volt, hogy amit hétf?t?l megkerestek, azzal szerdán ügettek el a lovacskák, amit pedig csütörtökt?l kuporgattak össze, azzal vasárnap galoppozott tova Fortuna istenasszony, pajkosan fügét mutatva a derék friz?röknek.
– Kit?n? arcb?r – tapogatta meg a fiatalabb Holczinger, a fiú arcát – kiváló, dús szakálla lesz a fiatalúrnak, ha egyszer majd nekiereszti.
A fiú megpróbálta magát nagy szakállal elképzelni, s ez eléggé mulatságos gondolat volt.
– Úgy nézz ám az id?sebb Holczinger bácsira – szólt át a szomszéd székb?l az apja – hogy ? még József Attilát, a költ?t is beretválta annak idején rengetegszer. Tudod, aki az „Altatót” írta. Attila itt született ebben az utcában, s itt még mindenki emlékszik rá.
– És hogyan kérte, Holczinger bácsi, a beretválást József Attila? – egészen földobódott volt, hogy err?l hallhat.
– Hát kérem, ami azt illeti – a mester a fejét vakarta – az Attila leginkább hozomra kért mindent. Él? ember ezen a környéken nem látta ?t, pénzt kiadni. Hozomra fürdött a Dandár utcai népfürd?ben, hozomra nyiratkozott és beretváltatott itt nálam, s hozomra itta a kisfröccseit Szalatinál, a sarki vendégl?ben. Aztán néha bejött ide valami gazdag n?civel, és akkor a n? – na úgy nagyjából – rendezte a számlát. De a nullszaldóig sosem is jutottunk el, kérem.
Holczinger bácsi lehalkított hangon hozzátette:
– A Mindenható bocsássa meg nekem, biztosan nagy költ? volt az Attila, de kuncsaftnak a legpocsékabb, amit csak képzelni lehet.
Hamar végeztek, és máris a belváros felé vették az irányt. A Váci utca és a Koronaf?herceg (Pet?fi Sándor) utcák közötti egyik sz?k, sikátornak is beill? utcácskába fordultak be, s egy közeli kirakat el?tt megállottak.
– Na, meg is jöttünk – mondta az apja, s a csomagot, amelyet hazulról egészen idáig cipelt, a másik kezébe fogta – talán lépjünk beljebb.
A helyiségben olyan félhomály uralkodott, hogy a fiú el?ször semmit sem látott. A kirakatban azonban bábuk álldogáltak, amelyeken férfiöltönyök feszítettek, ezért úgy gondolta, hogy egy szabóságban vannak. S valóban, bent is állt egy fejetlen, végtagok nélküli próbababa, nyakában szabócentivel. A mennyezetr?l egyetlen csupasz villanykörte lógott, s adott némi szürkületi világosságot, noha a jobb oldalon, egy egészalakos tükröt valóságos, reflektornak is beill?, lámpasor övezett. A pult túloldalán bajuszos, eléggé görnyedt, sovány emberke támaszkodott, és egy vev?vel beszélgetett. Valahonnan föntr?l varrógép zakatolása hallatszott.
– Mi tetszik? – kérdezte fanyar arccal a szabó.
– Egy öltönyruhát kínálnék eladásra – válaszolta az apja. A szabó türelmetlenül legyintett.
_ Ez nem zálogház, kérem. Ez itten egy úri szabóság. Néhány sarokkal odébb van egy zaci, ott próbálkozzék az elvtárs.
– No persze, hiszen tudom én azt – mondta az apja, lehalkított hangon – csak tudja, nem igazán odavaló portéka ez, amit?l megválni vagyok kénytelen, s nekem amúgy is kifejezetten Glückmann urat ajánlották, amennyiben a mester úrhoz magához van szerencsém.
Glückmann úr inogni látszott.
– Végül is, rátekinthetek egy pillanatra, az nem ütközik törvénybe, ugyebár, és fillérembe sem kerül – a vev?jéhez fordult – szóval Kardoskám, akkor kedden, ahogy megbeszéltük. Rendben van? Na isten áldja.
A vev? kilépett az üzletb?l. Magukra maradtak.
A mester átvette a csomagot. Háromszor is megforgatta, a súlyát saccolgatta, mintha már így kívülr?l, pusztán a tömegéb?l, s a csomagolás mikéntjéb?l ítéletet akarna alkotni. Azután boszorkányos ügyességgel kibontotta a pakkot. Pókláb ujjai voltak, amelyek szinte önálló életet látszottak élni, s a csomag egykett?re nyitva állt, anélkül, hogy a spárgát bárhol elvágta volna. Rutinos mozdulattal terítette ki a holmit a pulton, s ekkor különös dolog történt.
A fiú el?ször azt hitte, hogy Glückmann úr rosszul lett. A mester hangosan felnyögött, majd hirtelen arccal el?re a pultra zuhant, pontosabban csak hajolt, de oly mélyen, és olyan gyors mozdulattal, hogy talán az orrát is beverte.
– Magosságos úristen az összes egekben – hallatszott valami rebegés-féle. A szabó egész testét remegés rázta, ujjai fel-alá száguldottak a ruhán, és hörögve szedte a leveg?t.
– Ez…ez kérem nem angol szövet.
– Amennyire én tudom, skót – bólintott az apja.
– Glasgow-ból?
– Ha jól emlékszem, Edinborough-ból. Tudja, kérem, még a harmincas évek végén…
– Tudom, kérem. Bármikor megismerném ezt az anyagot. Néhány hónapra rá, hogy a welszi herceg Budapesten járt, s egy éppen ilyen öltönyben fényképeztette magát a sajtóval a Dunakorzón, miel?tt elment volna este a Rozsnyaihoz, vagyis az Arizónába, nos mondom, néhány hónap múlva megérkezett ez a szállítmány Skóciából. Emlékszem hat, vagy hétszáz vég lehetett. Hirtelen mindenki ilyet akart. A felére a színészvilág és a filmipar csapott le. A Rajnay, a Ráday, a Berger, ..pardon: Básti m?vész urak nálam is dolgoztattak egy-egy alkalommal ebb?l a szállítmányból. Az árú másik fele az arisztokrácia martaléka lett. Abból mi nem kaptunk, hanem csak olyan szabóságok, amelyeket megilletett az „Udvari Szállító”-i cím.
Most a zakó gallérja alá nyúlt, ahol kis szalagon ez állt: „Kerekes – Udvari Szállító – Budapest”.
– Úgy látom a méltóságos úr, sem a színészvilágot er?sítette annak idején. Kérem, ne válaszoljon, hiszen nem kérdeztem én semmit, ugyebár.
A szabó felegyenesedett. Homlokán gyöngyözött a veríték, a nyakán is végigcsurgott, s az orra hegyén bizonytalan eredet? csepp csillogott. A válla rángatózott, s a halántékán úgy kidagadt egy ér, hogy fél? volt, ott helyben gutaütést kap. Zsebéb?l most irdatlan zsebkend?t vett el?, és elfordulva orrát fújta. Mire végzett, szemmel láthatóan megnyugodott kissé.
– Ilyet, már megbocsásson, nem ad el az ember – mondta, s minden igyekezete dacára a mondat végén hangja elvékonyodott, s valahova a magasba tört egészen kamaszosan.
– Hacsak családi okoknál fogva nem. Hát, sajnálom… – az apja olyan mozdulatot tett, mint aki össze akarná tekerni a pulton lév? holmit.
A mester arca idegesen rángott egyet.
– Ne tessék kapkodni, kérem. Nekem fekélyem van, árt a kapkodás. Ne tessék itten kapkodni. Nem mondtam én semmit, ugyebár.
Glückmann úr most az ajtóhoz rohant és rázárta. Befordította a „Nyitva” feliratú táblát, s?t még az ajtó függönyét is behúzta, majd a helyiség hátsó részében található csigalépcs?höz rohant.
– Szeg? úr! – üvöltötte – Szeg? úr! Hol a fenében bujkál ilyenkor? – s meglep? fürgeséggel felrohant a lépcs?n.
Kisvártatva egy rendkívül alacsony, rossz arcú, egyszerre ragyás és borostás, majdnem púpos kis emberke rohant le a tekervényes lépcs?n. Éppen csak odabiccentett, ahogy elhaladt mellettük, s miután bíbel?dött kissé a zárral, feltépte az ajtót, és elszáguldott. Cip?vasai szikráztak a járdán. – Valószín?leg – gondolta a fiú – erre mondják, hogy „lóhalálában”. – Drukkolni kezdett az emberkének, nehogy „emberhalálában” végz?djék a futóverseny.
Glückmann úr is megjelent, s a felölt?jét gombolta.
– Nézze, kérem – mondta a fiú apjának – bármekkora összeget mondana is, azt én soknak találnám. Miránk is nehéz id?k járnak mostanában, ugyebár. Ám arra kérném, szíveskedjék várakozni egy percet, azonnal visszajövök. Foglaljanak talán helyet addig. Azonnal jövök.
A próbababa mellett egy asztalka állott, két kényelmetlen, merev támlájú székkel. Leültek, és a fociról kezdtek beszélgetni, de a fiú gondolatai máshol jártak.
Apjának mintegy harminc ilyen öltönye, s jó néhány fehér és fekete szín? szmokingja volt, gondosan elcsomagolva, a molyok ellen biztonságosan védve. Az egyik hatalmas el?szoba-szekrényben álltak felstószolva, s alázatosan várakoztak. Hordani nem lehetett ?ket, mert – talán a karácsonyestéket kivéve – nem volt rá alkalom. Nyilvános helyen történ? viseletük pedig, több mint veszélyes volt. Meg aztán, nem is voltak már olyasféle nyilvános szórakozóhelyek. Az Abbáziát is éppen átépítették, a meglév? lokálokba kizárólag komancsok, és más b?nöz?k jártak, az este is nyitva tartó zenés éttermekben, pedig svájcisapkás munkások zabálták kanállal a pörköltjüket. A ruhák nagy száma külön veszélyeket hordozott. Áruhalmozás, feketézés – csak úgy röpködtek ezek a vészjósló kifejezések a leveg?ben, s ekkora mennyiségért már ülni lehetett. Kit érdekelt volna, hogy saját korábbi ruhatára egy töredékér?l van szó?
Az öltönyruhák, a család túlél?készlete volt. A kitelepítés alatt a ruhák Nessy tantiék száraz pincéjében, hatalmas utazóládákban tartózkodtak, mert akkor még a tanti férje elismert valakinek számított, s nem is kerülhetett szóba, hogy ?ket is kitelepítsék. Most Nessy tanti is bajban volt, ? az aranyaitól volt kénytelen megválni, apránként értékesítve egyet-egyet. Pontosabban ezt is a fiú apja intézte, mégiscsak más, ha férfi jár el ilyen ügyekben. A fiút most el?ször hozta el az apja ilyen tranzakcióba, de ? már tudott ezekr?l. Most pénzt fognak kapni, amit majd az anyja felszeletel tizenkét egyenl? részre, s a következ? évben talán egy árnyalattal könnyebben esik majd a lélegzet.
Nyílt a szabóság ajtaja, és Szeg? úr érkezett meg er?sen lihegve, s egy tálcát egyensúlyozott nagy óvattal. Sikerült az asztalkára tennie minden baj nélkül. A tálca, s a rajtalev?k, a közeli presszóból származhattak: kávé g?zölgött, konyak és Bambi-üdít? állott a poharakban, s két tányérkán aprósütemény.
– A mester úr azonnal itt lesz. Eszükbe ne jusson elmenni kérem, az állásom a tét. Fogyasszanak inkább egy kis zserbót. Tessék parancsolni.
A segéd elindult az emeleti m?hely felé, de a fiú apja udvariasan megállította.
– Szeg? úr, ha megengedi, én nem élek ilyesmivel – fogta a konyakot, s a segéd kezébe adta. Az se mondatta kétszer magának; egyetlen nyelintéssel eltüntette az itókát, biccentett köszönetképpen, majd fölszaladt a lépcs?n, és egy perc múlva varrógépe tovább zakatolt.
A fiú apja csak a kávé után nyúlt, a sütiket átengedte fiának. Mire végeztek, megérkezett a szabómester; láthatóan teljesen kifutotta magát. Még felölt?ben egy borítékot nyújtott át az öltöny tulajdonosának.
– Uram, egyszeri az ajánlat. Ez minden pénzem, amit fellelni tudtam.
A fiú apja gondosan megolvasta a pénzt, majd a tárcájába tette. Fölállt, és kezét nyújtotta a derék mesternek.
– Rendben van, Glückmann úr, az üzlet megköttetett. Úgy látszik, nem hiába ajánlották önt, mint olyan szakembert, akib?l még nem veszett ki az úriember, s egyszersmind a szakmai alázat.
Elindultak kifelé. Glückmann úr egészen az ajtóig kísérte ?ket.
– Bármikor, bármilyen ügyben állok a méltóságos úr rendelkezésére. S bár nem profilom – n?i holmit is hozhat; bundákat, teszem azt. Kit?n? kapcsolataim vannak, kérem. Egy kis arany, esetleg kövecskék, akár órák, tudom is én. Ismétlem: bármikor, bármiben, ugyebár.
Odakint az apja nagyot lélegzett a kis utca október végi leveg?jéb?l, s elmosolyodott. A fiú visszanézett a boltba a kirakatüvegen át, s Glückmann urat látta, ahogy szinte ráfekszik az öltönyre, oly közelr?l nézi újra, s pókláb ujjaival egyre csak simogatja.
– Most hazasietünk, hamar átöltözünk, és aztán elmegyünk oda, ahol a fák laknak. Ugye, már nagyon izgatott vagy?
A fiú nem is tudta volna titkolni örömét és izgalmát.
– Anyuka már ott van, és minket vár. Jobb lesz, ha kilépünk.
A jobb emberek leányai és asszonyai már délután négy órától a helyszínen sürögtek-forogtak. Súroltak és suvickoltak, söpörtek és felmostak rendületlenül. Úgy döntöttek, hogy a megfelel?en nagy számban rendelkezésre álló széles, támlátlan padokat – lócákat – vetik be asztalok gyanánt is, hiszen, ha fehér abrosz, terít? kerül rájuk, ragyogóan elmennek alacsony asztalokként is.
– Amúgy sem a Ritz-ben vagyunk – kommentálta a döntést nevetve Vereckey nemzetes asszony.
Az egyénenkénti leszivárgás volt talán a legnehezebb feladat, hiszen közben árgus szemmel kellett figyelni a komancsokat, nehogy neszét vegyék az el?készületeknek.
Szép Kriszta a mamájával érkezett. Eléggé megpakolva jöttek, mert a mamája – az Erdélyországból származókra oly kedvesen jellemz?en – mindig b?vében volt abroszoknak, leped?knek, terít?knek és takaróknak.
Ahogy jöttek lefelé az els? emeletr?l, a liftnél az egyik f?komancs, a házmestern? alakja tornyosult veszélyt hirdet?en. A jobb emberek ezt a n?t maguk között „hatméteres Icának” is hívták, mert brutális izzadtságszaga körülbelül ilyen távolságból már érezhet? volt. Hírhedetten veszélyes komancsnak számított, kiváló kapcsolatokkal a kerületi tanács (komancs hadiközpont!) lakás-, gyámügy-, szociális ügyek-, és egyéb kulcsfontosságú osztályaival. A házban, ráruházott teljhatalmával, nemcsak, hogy tisztában volt, de gyakorta élni is kívánt vele. Engesztelhetetlenül gy?lölte a jobb emberek egész világát. Zsigerileg ez új kor gyermeke volt.
A komisszár n?, a lift ajtaját tartotta az egyik hatalmas kezével, s egy fiatal komancs asszonykával beszélgetett, aki kisegér módjára meglapult és cincogva bólogatott a lift rejtekében.
– Hát csak figyeljen továbbra is, Farkasné – bíztatta a f?komancs – minden adatra szükségünk van, még ha nem is t?nik fontosnak. Lehetséges, hogy fölötteseink, a nálunk okosabbak, éppen arra a kis részletre várnak. Sose tudhatjuk.
Krisztáék úgy tettek, mint akik szándékoznak elhagyni a házat, csak éppen el?bb a mamája megnézi, jött-e levél esetleg. Hosszasan szöszmötölt a levélszekrénnyel, kétszer is elolvasta a bedobott házi hirdetményt a lépcs?házak siralmas állapotáról – mialatt a szép Kriszta a kapuban állt indulásra készen. Amikor a komancsok végre befejezték a diskurálást, a lift fölment, s a szörnyeteg n?személy is bevette magát a házmesterlakásba, szabaddá vált az út, s ?k lábujjhegyen a helyszínre óvakodtak.
A fiú mamája már ott volt; Weisz nénivel és a Hoffman-lányokkal éppen felsöpörték a nagytermet, hogy azután majd felmoshassák. Valaki javasolta, hogy a lócák lemosásánál alkossanak párokat, mert a munka így „haladósabb” lesz.
A szép Kriszta Gina nénivel – Mátéffy bácsi feleségével – került egy párba. A néni súrolta – életkorához képest meglep? eréllyel és ügyességgel, míg a kislány nagy rongyokkal szárazra törölte a hosszú padlatokat.
A néni a fiú anyját nézte, ahogy éppen eltávozik egy percre, nyilván átöltözik a fia születésnapjához ill? ruhába.
– Az a fiú, a harmadikról – kíváncsiskodott a grófné – ugye a negyedik születésnapját ünnepli ma? Csináltál neki ajándékot?
– Ó, egy egész csomó mindent – cserfeskedett a szép Kriszta – és kap Stollwerket is. Hajtogattam neki színes keménypapírból dolgokat, amiket szeret. Rajzoltam neki nagy Fradi-címert is, hú, attól majd elájul. Igazi zöld-fehér.
– Mi annak idején nagy piros szíveket is festettünk.
A szép Kriszta töprengeni látszott.
– Szívet nem festettem neki, mert ?… szóval mi csak barátok vagyunk. ? a legjobb barátom.
Gina néni letette a súrolókefét.
– Csak barátok? Éppen, hogy neki kéne rajzolnod, vagy festened a legnagyobb szívet. A barát, az a legtöbb. Akinek már van legjobb barátja, annak már megvan a társa az életben.
Kriszta nem értette, hogy mit nem ért a néni.
– Úgy értem, hogy nem az udvarlóm, vagy ilyesmi. Csak a barátom. Barátok vagyunk.
Gina néni hosszasan nézett a csinos kislány szemébe.
– Na gyere, üljünk csak le szépen, és beszéljük meg ezt a dolgot.
A néni megtörölte a kezét, s megigazította a kötényét.
– Tudod, kislányom, ezekre a dolgokra rájönnél magadtól is, csakhogy sok-sok csalódás árán, s túl kés?n a boldogsághoz. A saját boldogulásodnak pedig az a titka, hogy bizony nem azt a legényt kell és szabad társul, az életed párjául fogadnod és választanod, akibe szerelmes leszel, aki nélkül „létezni sem tudnál”, hanem, ha van ilyened az életben, akkor ?t; a legjobb barátodat, mert ? a letéteményese a te nyugodt boldogságodnak.
Krisztának tátva maradt a szája. Észrevette, hogy egyre többen hallgatják az id?s grófnét, s nem csak a lányok, de a feln?tt asszonyok is abbahagyják a munkát, s mind odagy?lnek.
– A világban – ahogyan azt majd tapasztalni fogod – sajnos rengeteg a rossz házasság. Elhamarkodott, elkapkodott választás utáni, nagyon is gyorsan elromlott kapcsolatban él az emberek többsége. Márpedig, kislányom, mindig a lány, a n? az, aki választ. ? az, aki dönt.
Gina néni – mindenki meglepetésére – cigarettát vett el?, körbekínálta az asszonyok között, majd kislányos, huncut mosollyal maga is rágyújtott.
– Hogyan lehet rosszul választani? – folytatta – Hát például a küls?ségek csapdája által. Egy fényesre nyalt cip?, hajlékony derék, magas, szilfid testalkat; a férfi, akivel úgy lehet végigsétálni a f?utcán, hogy a többi lányt elfogja az irigység, s a vénasszonyok is összesúgva megállapítsák, hogy jól mutatnak együtt – bizony könnyen lépre csalják az asszonyi szemet. A legtöbb leányzó, sajnos nem is a saját, hanem inkább kis közössége szemével nézi a férfiakat, s lovagjaként csak azt képes elképzelni, akit a többiek is már kiszemeltek maguknak így, vagy úgy, v?legényként, vagy v?ként. Aztán az ember lánya esetleg belehabarodik abba a bárányb?rbe bújt farkasba, s ha ebb?l frigy lesz, az maga a katasztrófa.
Kriszta titkon körbepillantva látta, hogy számos asszony lehajtja a fejét, mások bólogatnak er?sen.
Gina néni legyintett egyet.
– Fiatalkori rövidlátás, végig nem gondolt ostobaság mindez. Az emberek nagy bután kettéválasztják a saját érzelmeiket; az egyik felével egy igaz barátot keresnek, akivel jókat lehet beszélgetni, aki megérti és gyámolítja az ember lányát, akinek kiönthetjük id?nként a sebzett szívünket, míg a másik felével a nagy ?-t. Az élet – bár ezekben a dolgokban nagyon fukar kezekkel mér – esetleg fölkínál egy igaz barátot, s id?nként föl-fölcsillantja az igaz szerelem ígéretét is. Csakhogy ez utóbbi mindig, mindig csapdának bizonyul. A szerelem ugyanis illékony valami; parfüm, amely ideig-óráig elfödi a kellemetlent, ám egyszer csak, huss, elszáll, hogy másokat bolondítson a továbbiakban, mi meg rájövünk, hogy ott állunk a legnagyobb…majd megmondtam, hogy minek a közepén!
– Sajnos a legtöbb n? – folytatta a grófné, miután elült a termen végighullámzó nevetés – szeret veszélyesen élni. Azt a férfit tartják férfiasnak, aki megalázza ?ket. Szenvednek persze emiatt, de szeretnek szenvedni, beteges örömük telik benne, ha azzal kerülnek a társaság középpontjába, hogy újra és újra elmesélik az ?ket ért sérelmeket. Pedig egyszer?en véget vethetnének a bajnak, hiszen jobb a borzalmas vég, mint a borzalom vég nélkül. Akinek viszont megadatik egy igaz barát ismeretsége, annak már föl van kínálva a végtelen boldogság lehet?sége. Csak föl kell tudni ismerni.
A szép Kriszta elkerekedett szemmel hallgatta Gina nénit, akinek szavai bármilyen feln?ttesen hangzottak is, meglep?en érthet?ek voltak.
– Bizony, szép fruskám, aki elmondhatja magáról, hogy van egy igaz jóbarátja, az már ismeri azt, akit néki az égben, párjául kijelöltek. Tudod, kicsikém, azt szokták mondani, hogy az igazit nem keresni kell, hanem megtalálni. Ehhez én sietve hozzátenném: nem elég megtalálni, de fel is kell tudni ismerni, amikor megtaláltuk. Csak ki kell törölnünk a csipát a saját szemünkb?l, hisz ott van a boldogság el?ttünk. Az embernek nem lehet jobb, örök és igazabb társa az életben, mint az, akit a legjobb barátjának gondol.
Krisztának úgy járt ide-oda a szeme, hogy csak úgy vibrált.
– És Gina néninek ez sikerült?
A grófné hátrahajtotta szép ezüst fejét, úgy nevetett.
– A végén igen. De voltak ám vargabet?k! Tudod, a Karcsi bácsi lényegesen id?sebb nálam, és mi nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást. Mindig azt hittem, hogy csak barátok vagyunk; nagyon jó volt vele, a társaságában lenni. Olyan volt, mint homályban a lámpás fényénél, hidegben a kandalló mellett. Élveztem a tudását, a humorát, a bölcsességét. Csak hát – tudod, hogy van az – alacsony volt, olyan kis soványka, szakállas, hát, mit mondjak, nem éppen az a fess, snájdig lovag, akivel a bálba kívánkozik az ember lánya. Bevallom, mindig röstelltem magam egy kicsit, amikor valaki hirtelen belépett a szalonba, és kett?nket együtt talált elmélyült beszélgetésben. Ilyenkor mindig úgy tettem, mint aki csak pillanatokkal ezel?tt érkezett, és már megy is a dolgára. Szegény Károlyom! Halálosan megsértettem ?t ezzel a nagyon is buta viselkedésemmel. De annyira ám, hogy egyszer még el is küldött.
– Nézze, Georgina – mondta nagyon szomorúan, s egyszersmind roppant szigorúan – lássuk be, hogy tévedtünk. Maga azzal, hogy még ezen a szinten sem képes vállalni a személyemet, engem a végs?kig megaláz. Tudom, hogy Ön ezt másképpen látja, de kérem, hallgasson végig. Nem vagyok képes többé elviselni ezt a megaláztatást. Kérem ezért, hogy ne keresse többé a társaságomat, s én sem teszem. Isten áldja, comtess! – s ezzel kivonult a szalonunkból, ki az életemb?l.
A néninek még most, ennyi év után is könnyes lett a szeme.
– Pedig akkor ? már nagyon szeretett engem. És megtette mégis. Istenem, hogy én mennyit b?gtem! És gy?löltem! Hogyan nem éri fel ésszel, hogy nekem csak a barátsága kell, nem ? maga? Nahát, kiscsibém, ennél ostobább és önz?bb, már nem is lehettem volna.
– És aztán mi történt? – Krisztának er?sen elszorult a torka, de nem akart b?gni semmiképp.
– Jöttek a kér?k. Az önjelölt lovagok. A táncparkett ördögei, ahogy ma nevezik azt a típust. A hosszú combú, keskeny derekú huszárok. Édes Istenem, hogy mennyi fafej? tulok ajánlkozott, rossz belegondolni. Az egyik hamiskártyás volt, a másik szoknyabolond, a harmadik alkoholista. Tudod, hogy az mit jelent?
A szép Kriszta összeráncolt homlokkal válaszolt.
– Tudom, sajnos. Olyan ember, aki annyira iszós, hogy már beteg. És aztán mi történt, Gina néni?
– A Károly is majd meg?rült, úgy szenvedett, de én is. Néha üzent – foghegyr?l válaszoltam, de közben majd meghaltam, úgy hiányzott a higgadt bölcsessége, a gyöngéd kedvessége, még a gyámolítani való ügyetlensége is. Egyszóval már nem csak a barátsága, de ? maga. Így történt. A legjobb, legbölcsebb választás volt életemben. Azért mondom neked, aki a legjobb barátját vállalni meri úgy is, mint ember-társát az életben, az megcsinálta a szerencséjét. Aki pedig képtelen, mások, a család, a barátok; a világ el?tt vállalni ?t, az önz?, ostoba, és boldogtalan marad, ameddig él. Még szánalmat sem érdemel. Aki szerelmi házasságot köt, az olyan vonatra száll, amely a pokolba tart. Leszállni nem lehet, esetleg leugrani, de az meg súlyos sérülésekkel jár, s nyoma mindörökre megmarad.
– Tetszik gondolni, hogy ennek a fiúnak a szülei is barátok? Vagyis, hogy ilyen barát-házasságban élnek?
– Azt én nem tudhatom, kislányom, hogyan kezd?dött, s formálódott a kapcsolatuk, de azt igenis tudom, hogy példás házasságban élnek. Minden szavukkal, mozdulatukkal egymást védik, vigyázzák és er?sítik, s ez által a kapcsolatukat. Ha csak egyikük van jelen, az mindig kett?jük nevében szól, vagyis képviseli a másikat is. Ez a legtöbb, a legnagyobb dolog az életben. Lehet, hogy szerelmi házasság volt az övék, de akkor ?k a kivétel, ami er?síti a szabályt, de ez mindegy is, hiszen látható, hogy ma a tökéletes, vagyis a harmonikus barátság legmagasabb fokán égnek. Pedig verte ám ?ket is a sors, meg ez a nyomorult rendszer; mindent kitaláltak, hogy bármi b?nt találjanak az életükben. Csakhogy ez nem sikerülhetett, mert ?k azon kevesek közül valók, akikr?l elmondható, hogy b?ntelen élet? emberek. És azt hiszem ez a legtöbb.
– De olyan furcsák néha. Magázódnak. Hogy lehet házasságban élni valakivel, akit még csak nem is tegezünk? Ez olyan,…olyan…
– Távolságtartó? – Gina néni mosolyogva simogatta meg a kislány fejét – Nincs abban semmi különös. Bizonyos körökben így szokás. Illetve így volt szokás azel?tt, ?k pedig megtartották. Hidd el nekem, hogy nagyon szeretik egymást, meg a fiukat.
– A fiukat én is nagyon szeretem. De tetszik tudni, Gina néni, én nem érzek iránta semmi…olyat.
– Ugyan milyet? Nem érzed-e, hogy hiányzik, amikor nincs veled? Nem érzed-e, hogy a világot, ahogy megismered, vele, és csak vele kívánod megbeszélni? Nem érzed-e, hogy gyakran úgy fogalmazol magadban, mintha ?hozzá beszélnél? Te csibe, hát ezt hívják boldogságnak!
Gina néni ellibbent a koszos vízzel, hogy hozzon a vödörben tisztát, s a többiek is siettek vissza a dolgukhoz. A fiú anyja is megérkezett, s igencsak csinos volt.
A szép Kriszta csak ült ott, a szárazra törölt lócán, és arra gondolt, hogy talán életében nem volt még ennyi végiggondolni valója, mint most. Azon vette észre magát, hogy szopja a hüvelykujját, pedig erre a dedós tettre két éves kora óta nem vetemedett.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Rossner Roberto
