Nyomtatás

ROSSNER ROBERTO 

MÁRCZIUS NIMFÁCSKÁJA

Szindbád álombéli utazása

                                                                        Hommage á Krúdy

       Mid?n a pesti havak visszahúzódtak sért?dötten az ódon országutak öles árkaiba, s a magányos asszonyok sóhajtásaiba is vegyült már némi éhes sürgetés – hála a ficánkoló véráramoknak – Szindbád, a hajós is megtért az él?k honába, a távol-ábrándok tágas fennsíkjairól. A száncseng?k hangfoszlányai tovautaztak a kései bejgli-illatokkal, valamint a zúzmarák karikatúrává szikkadó lino-metszeteivel. Imitt-amott halkan, otthonosan duruzsoltak még a h?t sugárzó, fáradhatatlan villanyos masinák, miként a kiérdemesült adótornyok szokták volt sugározni divatjamúlt, elaggott sanzonjaikat: de az emberek orcája már az új szell?k után rángott szilajul, s az els? tavaszi pörsenések nyomait lesték mohó férfitekintetek a leányok homlokán.

       – Valahol máma gondoltak reám – kapta föl a fejét Szindbád, ez az ?szül? halántékú, tapasztalt utazó, amint egy kóbor légáram megrezegtette a fáradtan bóbiskoló ablaktáblákat, s a közeli Liget fel?l vihonc ebek pajkos csaholása volt hallható. – Máma valakinek átsuhantam a szívén – az utazó piros bort mélázott ajkai közé, s beletöprenkedett a közel s távoli múltba, hogy vajon ki-lánya, mely üdvöt hozó hableány–tündérke gondolt fel?le valahol valamit.

       Szindbád ekkoron érett és bölcs plüssmaci volt már, aki nagyon is szerette id?nként gondolatban végigsimogatni a let?nt id?ket. Ért? szemmel vizslatta a múlt lassan változó tenyérvonalait, hátha megfejtheti az örök túlélés jelszavát, számkombinációját. Gyakorta gondolt úgy magára, mint potenciális nagy túlél?re, s ilyenkor halkan, keser?en nevetnie kellett: egy magányos szirtet látott, mely társtalanul állong a vizeknek peremén, s ha id?nként meglátogatják is ?t valamely hullámok, hogy h?sítsék izgalmát – másnapra azok mindegyre elapadnak mell?le. E hullámok némelyikét laposnak, kedvesen locsi-fecsinek találta a magában strázsáló, ám sohasem ítélte azokat értéktelennek: gyors, könny? kéjt hoztak, és hát – mint tudjuk – ennek is megvan a maga bája. Más áramlatok azonban mélyek és igazak voltak. Let?nt nagy viharokról, érzelmi kataklizmákról  regéltek, intenzív és impulzív alámerüléssel voltak csak áttekinthet?ek  – a szirt ilyenkor tobzódva és tajtékok közepette tapasztalta meg a mindenség ígéretét: könnyek ízét érezte, a fájdalmas öröm e titok-f?szeréét, s kihallotta lecsengett örömsikolyok és legbens?bb jajveszékelések horror–csilingeléseit.

       – Ha, valamire bizton számíthattam egész életemben – gondolta Szindbád – úgy az, férfitársaim hazug h?tlensége volt. Ezen jeles férfiúk gyakorta dicsekedtek kacagva a hajósnak az ilyen-olyan hódításaikkal: a késztet? muszájról prelegáltak, az ujjak begyében csiklandó ellenállhatatlan ingerr?l, s a trófeagy?jtés egyéb kényszerít? jellemz?ir?l. Szindbád mindannyiszor mosolyogva bólogatott ennyi sületlenség hallatán. Elnézegette e vitézeket: nívótlan, kakas-lépt?, összen?tt szemöldök?, hidegen izzadó tenyer?, nyomorult hímringyókat látott, akik a szeretést csak játszván, a szerzés, a sebzés, és a szerencsétlenné tevés ördögi triangulumát csépelték – a hajós éppen elég kisírt szem?, csalódott, s?t megkeseredett asszonnyal találkozott e dics? ,,championok” munkássága nyomán: hamiskártyások keze nyomát gyógyíthatta bens?ségesen simogatózva, az éppen nála hospitáló ifjú leányokon.

       Az utazó a melankóliát, mint bársony kaftánt viselte a halál útveszt?iben, ahol félálomba szenderegve bolyongott, mígnem egy távoli, gyönge hívás visszaparancsolta az innens? partra, hogy leányok leheletében s asszony-kacajok langy élet-vizében megmerítse arcát. Szeretett nevetni Szindbád, s tudott nevettetni, éppen ezért nekilóduló hévvel hamvas piros bort hörpintett újólag, s belécsudálkozott az alkonyatba: – Valakinek máma keresztülosontam az álmán. – A hajóst az utóbbi években három zsenge orca közelsége vigasztalta id?nként, s ? mostan végiggondolt e kisded trojkán, hogy végre tisztán lásson.

        – Az, kinek két szép gyermeke vagyon, nem gondol mostanában rám, az bizonyos – t?n?dött elmerengve. Egy szilveszter-éjen történt, hogy eme kedves kedvese a hajósnak megismerkedett volt valamely jóravaló, szimpatikus mérnök-emberrel, s azóta szükségképpen elmaradtak látogatásai. Szindbád szomorú-bölcsen örült e hirtelen boldogságnak, vagy legalább a boldogság ígéretének, amely elmaradt asszony-barátja osztályrészévé leendett mainapság. – Bocsásson el, s bocsásson meg nekem, Szindbád! – szólott utószor a parázsló szív? asszony – Ön mindig is szép emlékem marad, s most már mindörökre egyik h?se lesz legizgalmasabb ábrándjaimnak. Mert tudja meg, Szindbád, hogy a n?k, mid?n ha magányosan megébrednek éjjelente, a visszaalvás érdekében különös praktikákhoz folyamodnak (amely tevékenységek ehelyütt nem részletezhet?ek …), és amelyekhez jól jönnek a let?nt életpálya sikerültebb jelenetei, m int afféle álom-piktúrák. Fogadja t?lem búcsúajándékként ez intim vallomást szívesen! Isten Önnel tehát, szerelmesem!

       – Isten veled, jó asszonyom! – sírt utána száraz, köhögésnek álcázott zokogással Szindbád. – Az érett asszonyiság föltétlen dicsérete voltál, hamvadó életemnek eme furcsa szakaszában.

Szindbád nem emlékezett, hogy valaha is könyörgött, vagy térden csúszott volna a n?i kegyek iránt. A kezeket, amelyek visszahúzódni kívántak t?le – el tudta engedni úriember módjára, vita, harag és veszekedés nélkül. Egy kissé ugyan belehalt e búcsúzásokba, de tapasztalt lévén, tudta, hogy az élet apró boldogságok és kicsinyke halálok sorozata. – Minden, minden csak tanulnivaló, ami átélhet? – bólintott az alkonyi tábortüzek álmodozója.

       – Erdélyország Hollófekete Démona – szokta volt becézgetni a hajós, másik, igen kedves asszonybarátját, aki immáron hosszú ideje volt szerelmes – valaki másba. Valaki más egy óceánnal arrébb lakozott, s úgy negyedévente egy-egy hetet töltött Európában, néha pár napot Magyarországon, üzleti ügyben, vállalati pénzen, nívós szállodában. ,,Közép–Európai Rezidens’’ – ez volt a hangzatos elnevezése a valaki más beosztásának annál a világkereskedelmi cégnél.

       – Rezidens – sóhajtott föl Szindbád. – Az én id?mben bizony még vigécnek nevezték az ilyen kereskedelmi utazót, ha pediglen lovakkal kufárkodott, akkor kupecnek, jó esetben lócsiszárnak. Hiába, változnak az id?k – mondotta a hajós, s az utolsó korty piros bort is kisajtolta, annak opálosan zöld butélia-fogságából. Pedig bizonyos foglalkozások nagy becsben álltak a Szindbád szemében. Kalaplevéve, fejét tisztelettel meghajtva állott a földm?ves, a szöv?n?, a tanító, a lelkész, a gyógyító doktor, a költ? és a könyvköt? mester el?tt. Szerette még a hajnalban ?érette serényked? péket, a korcsmárost, a vidám rumszagú matrózt, valamint a derék ácsot és k?mívest. Tudósnak tartotta, s fölnézett a vincellérre. Örök szerelem f?zte az ápolón?khöz, a szakácsnékhoz, a porcukros ajkú cukrászleányokhoz és a piaci kofaasszonyokhoz. Nem szívelte a r?föst, de elt?rte, miként a katonát, a fináncot és a könyvel?t.

       Voltak azonban olyan pénzhajhászó foglalatosságok, amelyek m?vel?ivel szemben kivételes averziója volt. Spekulat?rök, politikusok, bankárok, fiskálisok, bukmékerek és adósságbehajtók állottak a hitványok eme listáján. Sehonnani él?sköd?knek tartotta, és okádni bírt volna az olyan bohócoktól, mint a terapeuta, a rendszergazda, a sztájliszt, a fejvadász, a bróker, az agykontroll- b?nözés vámszed?i, a pilótajátékok szervez?i, a díler és a szoftverfejleszt?. – Takarodnátok el dolgozni, csibészek – toporzékolt – mindjárt másképpen föstene szép országunk! – Szindbádnak Jose Ortega y Gasset, a nagy spanyol gondolkodó jutott eszébe, ki a XX. elején el?re vetítette annak rémét, hogy e század a tehetségtelen, ostoba tömegek lázadását, hatalomra jutását és uralmát hozza majd – az intelligencia és az arisztokrácia ellenében.

       Hasonlóképpen már-már fóbia-szinten tartózkodott Szindbád bizonyos tárgyak érintését?l, s?t egyáltalán, azok tudomásul vételét?l. Párvenü cafrangnak tartotta például az arany nyakkend?t?t. ? maga nyakkend?t sem viselt életében, nem sikerült rájönnie ugyanis e rongydarab funkciójára. Sápadt lesajnálással tekintett az egymást konvencionálisan és konfekcionálisan majmoló kravátlis uracsokra, s komolyan aggódott azok szellemi képességei miatt. – Ha fázik a kis huncutok nyaka, miért nem viselnek sálat, ha pedig le szokták volt enni magukat, miért nem kötnek pártedlit a nyakukba – ugyan hány csöpp kelkáposzta f?zeléket képes fölfogni egy ilyen kis vacak nyakkend?? – morfondírozott id?nként. Ótestámentumi haraggal gy?lölte, a mindenki által szent ereklyeként markolászott mobil önfontosító kézikészüléket. Gyakorta látott vacsoraasztal mellett négy embert egyszerre el- és kifordulni egymás társaságából, hogy udvariatlanul és teljesen fölöslegesen beszélgetésbe elegyedjenek négy másik, jelen sem lév? illet?vel, akik talán, éppen ezért, szintén el- és kifordulni voltak kénytelenek a saját környezetükb?l. – Még megérjük – aggódott Szindbád – hogy az emberek áperté, egymás lélektükrében megmártózva nem lesznek többé sem képesek, sem hajlandók beszédbe elegyedni – pardon!: kommunikálni – hiszen beszélgetések már amúgy sincsenek. A hajós súlyos neveletlenségnek tartotta, hogy emberek, másoknál vizitálva is maguknál tartják önfontosítójukat, hogy ottan hívásokat fogadjanak, s?t kezdeményezzenek más távollev?k iránt. Még nagyjából megért?en viseltetett viszont, az úgynevezett menedzser-kalkulátor nev? készség irányában. – Elképzelhet? olyan szituáció – gondolta elnézegetve az önelégülten bizgenty?ket nyomogató baromarcú kalkulátor-tulajdonosokat – amelyben, egy már amúgy is túlzsúfolt napba a kötelez? aerobik-viháncolás, egy ad hoc jelleg? casting-interjú és az új BMW null–kilométeres olajcseréje közé be kell iktatni, mondjuk, az édesanyjuk temetését. Ilyenkor – ez belátható – nyilván szükség van egy ilyen készülékre.

       Holló-daimonjával Szindbád, úgy két év el?tt találkozott egy társaságban, ahova régebbi asszonybarátai iránti vonzalom vezette régóta magányos lépteit. A démont borközi, fölengedett hangulatban ismerte meg.

       – Azt hallani, hogy Ön, Szindbád úr, tudós, olvasott ember, tanár és költ?, ánglus versezetek általültet?je a magyar nyelv szent televényeibe – egyszóval m?vész, ha igaz – telepedett melléje a kíváncsi hölgy csillogó szemmel, s orcája hirtelen támadt rózsái miatt némileg feszélyezetten.

      – Már amennyire – ismerte be a hajós, és rutinos mozdulattal magához ragadta a skót felföldek szabad prédaként éppen ott id?z? lelkét – egy üvegcse whisky alakjában.

       A hollócskáról kiderült, hogy Erdélyország legtávolabbi városkájának legfélrees?bb utcácskájából való, ahol az önmagával várandós küls?-bels? sötétség misztérium-árnyai uralkodnak mindenek fölött, ahol minden szónak és gesztusnak több értelme s évszázados múltja van, ahol a magyar nyelv romlatlan és dúsan term?, mint egy álombéli sz?l?lugas, ám ahol még a gyermekmondókák mögül is alvadt vér savanyú illata árad. Az ifjú holló-leány hamar ráébredt, hogy ?, környezetével ellentétben, valóságos kis mindenev?, már ami a bet?ket illeti – könyvet könyv után falt fel, s mid?n a városi könyvtár megadta magát mohó éhének, akkor áttelepült – helyi szóhasználattal: kijött Magyarországba.

       – Az e honban föllelhet? könyv- s folyóirat-özön el-, s megszédítette a hosszú hajú, markáns arcél?en is hihetetlenül vonzó harmincéves démont, de olvasóval, olvasott emberrel alig is találkozott. A szállodában, ahova munkája kötötte, többnyire ukrán és román kocsihajtók, mogorva üzletemberek és más efféle gengszterek lakoztak. Szellemi partnerre még csak véletlenül sem akadt közöttük, a Szindbád nyakába éppen ezért már az els? este belékapaszkodott: mi az adoráns?; mit jelent a népi szürrealizmus kifejezés?; hogyan értsem, hogy ameddig gótika, addig Európa; mit keresett Luis Bunuel Mexikóban?; tényleg Shelley felesége írta a Frankensteint, miért nem maga Shelley?; mi volna az összefüggés a rózsakeresztesek, szabadk?m?vesek, templomosok, katárok, albigensek között?; mit jelent a Rózsa neve regénycím? – és így tovább, egy egész éjjel által. Szindbád kéjesen lubickolt – hazai pályán érezte magát, s a whisky is elfogyott.

*

        Azon a hajnalon Szindbád, a hajós, hazaevezett új ismer?sével P. utcai odújába, mert azid?tt még csak álmodott épül? Svábhegy-lejt?n megbúvó kicsiny rejtekér?l, amelyet gondolatban mindig így becézett: ,, Il Palazetto Rosabella’’ Ezen a titkos becenéven: ,,Rózsabimbó-palotácska’’ – elmosolyodott olykor, s gondolatban mindannyiszor hozzátette: – Nem ródli, de nem ám! – s ezen újra kuncognia kellett. – Na ezt fejtsétek meg, félnótások! – gondolta elégedetten.

       Mid?n a P. utcai kicsiny lak magába szítta ?ket, s a szomszéd Liget koránkel? madarai els? pittyegéseikkel üdvözölték az éjszaka legalsóbb fiókjából el?kúszó, halványlila fényb?l sz?tt, pókháló finomságú kasmír kend?t – az angyali démon lecövekelt az utazó delikát könyvtárában. Idekapott, odanyúlt, szemezgetett, mazsolázgatott, és – különösképpen a verskiadványok polcrendszere el?tt – egy-egy ritkábban el?forduló kötetre lelvén, halkan föl-fölsikoltott.

       A hajós, noha gondolatait már egyéb kéjes sikongatások ígérete vezérelte – türelmesen mosolygott. – Igen – mondotta – Updike verseket is írt. Joyce és Larry Durrell szintén. – Megígérte pazar hollócskájának, hogy bevezeti, mintegy kézenfogva a mozgókép és a literatúra világába. A pamlagra heveredvén végighallgatta az ifjú n?t (hallgatni, s?t meghallgatni igazán jól tudott), a fejét csóválta Mr. Rezidens szomorú történetén, együtt sajnálkozott a démoni angyallal a ritka randevú-alkalmak miatt, majd az egyik mélyebb sóhaj alkalmából, ugyanazzal a lendülettel kihámozta a leányt ruházatából.

       Szindbád mindenféle n?ket szeretett már tizenött?l ötven évesig (s?t egyszer megadatott neki egy ifjú amazon-szeret?, dús bozontú, kugligolyó-kemény cicikkel, aki tizenhétnek hazudta magát, s mint kiderült, csak tizennégy és fél éves volt, míg egy másik, fölt?n?en jó karban lév? világbajnok hazudozó negyvenhetet állított, s bizony jócskán elmúlott már ötvenkilenc is). A hajós minden egyes n?ben, aki megajándékozta, kitüntette ?t közelségével, talált valami szépet, valamely szeretni valót. A démonban az üde feszesség és az asszonyos megereszkedettség egyfajta különösen bájos elegyét lelte.

       Az utazó a gyöngéd testbeszéd megszállottja volt. Tenyerével és a csókjaival vágyta mindenek el?tt bebarangolni a n?k test-univerzumának elrejtett, elhanyagolt tájait. Mindennél jobban szerette n?i hajlatokba fúrni az arcát, s ottan észveszt? hosszan csókolhatni minden hozzáférhet?t. Lassú, finoman érint?, páradús nyelv-suttogásokkal tette mindezt, s leginkább a maga örömére, bár szívesen látott ilyenkor furcsán ránduló hasfalakat, önkéntelenül megemelked? csíp?ket, ívben feszül? derekakat, s hallgatott számára oly kedves hangokat: a sóhajoktól, a tompa nyögéseken által – a csillagos egekig. Jaj Istenem!

       A hajós megütközéssel tapasztalta id?nként, hogy a n?k egy része, a közelség eme felkent pillanatában, szinte azonnal elhárítja a próbált ínyenc ez irányú buzgalmát. – Szindbád úr – fogalmaztak szinte egybehangzón – én készen állok arra, hogy az Öné legyek, hogy magamba fogadjam Önt, hiszen érzem meredezni ez irányú igényét, ám kérem, hogy engem ekképpen ne csiklandjon, mert ett?l nekem csak nevethetnékem támad! – A mesék vándorában egy világ omlott össze ilyenkor. – Hát igen, a szex-kultúrák eltér? volta – töprenkedett a megunhatatlan n?k bejáratott kispárnája. – Tehát – faggatta türelmesen, bátorítón simogatva a megszeppent hölgyeket – a férfiak, kik el?ttem jártak-keltek a szívek kereng?jén, nem m?velték ezt a finomságot? – Nem és nem – volt a válasz – az a felhevült vadállat (s itt gyakorta egy-egy konkrét név következett), ledönt, rám mászik, s h?sileg iparkodik. Az, nékem fájdogál leginkább. – Szindbád fölsóhajtott. Vajon hanyadszor hallja e keser? szavakat? Szoprántól altig mennyi, mennyi szólam, s mindegyre ugyanaz a motívum. Akár egy olcsó celluloid-varázslatot, könnyen maga elé tudta idézni az unalomig ismert scénét: a libazsíros hangú bájgúnár-ömlengést, a mellek ügyetlen és gyöngédtelen, két-háromszori töf-töf jelleg? markolászását, mint el?játékot, a kivont szablyával el?vezetett rátarti pózolást, a kérlelhetetlen hanyatt döntést, a száraz, er?szakosan gyüszmékel? üzekedést, az elmaradhatatlan, szánalmas verébhajszát, s végül a fuldokló halálhörgést, majd a drága n?i testre történ? verítékszagú rázuhanást. S mindezt, míg az óra mutatója – de nem ám a megfontolt kisebb, hanem a sudár, libbenve szálló nagymutató ötr?l hatra ér. A legtöbb intim együttlét, amelyr?l hallomásból, a n?k panasz-szavából értesült, bizony nem volt egyéb, mint az engedékeny asszony-testek segedelmével végbevitt szexuális ürítkezése a ,, természet koronáinak’’.

       – Jaj, Szindbád – sóhajtotta az elvarázsolt éjek egyik-másik éj-madárkája. – A szerelem gyönyör?, csak ez a mocskos, megalázó és fájdalmas csúnyaság ne volna ! – A hajóst újra és újra elöntötte a feladat, a tennivaló édes borzongása. Sok-sok hónapjába, megannyi összebújós, halk és bizalmas beszélgetést is magába foglaló tanító-foglalkozásába került ilyenkor, míg végre rávezette, ráébresztette soros sz?zi kedvesét az efféle, általa javasolt örömök kötelez? jelenvalóságára. Nem is nagyon lep?dött meg, hogy ekkor viszont választott hölgye látnivalóan megfiatalodott, arca mohón kigyúlt, szeme – most már mindhalálig – csillámfény? lett.

       Erdélyország kíváncsi, rajongó holló-varázslatú leánya szerencsére örömmel és hálásan fogadta Szindbád becézgetéseit, bár – s ez tapasztalati tény, mondhatni: faktum – nincs az az egészséges asszony, ki ne gyógyulna tovább, ha ért?, türelmes, gyöngéd, de kell?en malac partnerére lel.

       – Mégsem ? az, ki rám gondolt ez éjjel – vélte mostan Szindbád – hisz már ? sincs asszonyként a közelemben. – Erdélyország kis hollómadara fátumszer? magabiztossággal azt a reménytelen és jöv?tlen szerelmi kapcsolatát kívánta folytatni inkább, s a hajósnak ismét a dolgok szomorkás, f?hajtásos tudomásulvétele maradt. – Én már csak úgy jövök Önhöz, mint barát-barátja. Ön volt nékem a tündökletes szellemi Asylum, s a másik mindörökre felejthetetlen gyógyító ispotály. Isten Önnel, szerelmesem! – mondotta búcsúzóul az ébenhajú, rögmagyar álom-valóság. – Gyógyultan távozott hát ? is – sóhajtotta Szindbád, miután betette az ajtót hölgye után, majd szaracén kardjába lassan beled?lt.

       Mid?n az est beömlött, egyetlen hosszú, véget nem ér? cseppben, lassan fellobbant a közvilágítás, s az utcán gyereksereg zsibongott hazafelé lódulóban. Szindbád az ablakhoz lépett szótlanul, kibámult a Liget felé. Csüggedt, múlt évi avar-leveleket látott, mint alusznak medd? álmokat savanyún, pedig tovább már nem öregszenek, elsöprik ?ket a füstszagú szelek. A parkban fel-feltünedeztek az els? bátrabb szerelmespárok. Tétován, de duzzadt kíváncsisággal méregették a hideg padokat, hiányolván a rejtelmesen elrejt? lombozatot a bokrok ölér?l. A hajós szíve minden melegével szurkolt nékik, s csak azt bánta, hogy nem lehet tanúja a szívek egyesülésének. Sóhajtva csukta be az ablakot, s elgondolkodott saját, n?khöz f?z?d? viszonyáról. Szerette a n?ket, s azok id?nként viszontszerették. A hajós sohasem értette igazán, hogy miért keresik társaságát az asszonyok. Néha, mid?n tekintete egy gonosz tükörbe tévedt, elrévedt a n?k különös ízlésén. Magát nem találta sem vonzónak, sem érdekesnek, sem különlegesnek. – A n?k – gondolta – talán ösztönösen megéreznek valamely nekikvalót, amit mi, ostoba férfiak nem is sejtünk magunkról.

       Nem sokkal ezután Szindbád, aki mindig is szerette volna mélytengeri búvárként megtapasztalni az ösztönélet irányító áramlatait, azt álmodta, hogy bebocsáttatást nyert a n?i lélek honába. Fény?z?, oszlopf?n szunnyadó ragadozó madarakkal díszített szálákon vezették által egy olyan úton, amely nem a lábak útja. A falakon férfi arcképek, s mosolygó, boldog gyermekek portréinak galériája, takaros házak, tiszta otthonok képei, valamint külországok nagyvárosainak, tengerpartjainak holografikus pillanatfelvételei voltak láthatóak, a sikeres életút stációi. Az utazó bólogatott, s már éppen elnyomni készült egy ásítást, mikor is egy lépcs?sor következett, s borzongatóan izgalmas aláereszkedés. Bolthajtásos, zegzugos pincerendszer tárult föl alant, az eltitkolt dolgok, be nem vallott vágyak lerakatai. A hajós szapora pulzussal, csillogó szemmel pillantott körül. Meglepve tapasztalta, hogy – legalább is álmában – bizton eligazodik a bonyolult labirintusban, ahol a falnak támasztva, föltekert iskolai térképek gyanánt, elfelejteni való emlékek várakoztak. Dunsztos üvegekben gondosan eltéve, barátn?k és kollegan?k irigysége úszkált a káröröm spirituszában, míg fölcímkézett tégelyekben és tubusokban tilalmas csókok íze álldogált a polcokon boldog összevisszaságban.

       Ha voltak is ottan füvek a férfier? megkötéséhez, ha f?ttek is mérgek és gonosz ital–varázslatok kékes bunsen-világok fölött – Szindbád semmi ilyesmit nem talált. A szomorúság és a kielégületlenség, mint kicsiny nippek csüngtek az elfolyó id? nikli óraláncán, kézhez simuló aprócska iszákokban talizmánok és szív alakú dunai kövecskék ?rz?dtek szerelmi zálogok gyanánt, míg megkopott porcelán szelencékben föllelhet?ek voltak bizonyos különös íz? drazsé-találmányok – a szemmelverés, s a gyermekhalál elleni áfiumok. Elmaradt mennyegz?k, diamant-könnycseppjei csillogtak hosszú hajszálakra f?zötten – márpedig köztudott, hogy minden, a n?k lelkében alvó könnycsepp egy-egy elmulasztott ünnep. A tegnapokat idéz?, enyhén pállott leveg?ben, valaha eliramlott korhely h?tlenek végs?, búcsúképpen elsuhintott, bántó ostorcsapás-emlékei szállongtak, akár az ökörnyál.

       Az utazó nyikorgó, parfüm- és dohányszagú szekreterek mélyén Leszbosz szigetér?l érkezett egynémely anzixra lelt. Rúzsfoltos lik?röspohár nagy m?gonddal elcsomagolva, klipszek, brossok, és más bizsutéria, melyeket egykor visel?jük, egy másik drága hölgynek nyújtott át, mint üzen? prezentet. Összegy?lt levélrészletek, naplóból kitépett, s szétszabdalt, vérz?szív? papíroldalak hevertek félrevetve egy termetes ruháskosárban. Nevezetessé gy?rött papírzsebkend?k présel?dtek lejárt, betelt, a kicsiny veres kereszteket, s ikszeket, valamint titkos karikákat, strigulákat mindegyre ?rz? naptár-könyvecskék behajtott sarkú lapjai között. – Vajon miért képtelenek a n?k kidobni mindazt, ami a múltjukhoz, már valaha begyulladt kullancs-harapások emlékeként sem köt?dik? – töprengett álmában a kivételes helyzet? fölfedez?. Valahol hátul, a legtávolabb a fényt?l, telizokogott kispárna-huzatok száradtak szomorkásan egy nyikorgó kötélzet?, kopottas fregolin. A legeldugottabb sarokban, a többé soha újraolvasni nem kívánt regénykönyvek oszlopai mögött, egy lepecsételt csapóajtóra lelt a kíváncsi kalandor, s hirtelen belésápadt a felismerésbe: tudta, hogy hova vezet ama rejtek-út.

       Szindbádban felötlött a férfitársaságban gyakran hallott vélekedés, err?l a titkos, felszentelt helyr?l, ahová mostan álmában belépnie szabadott. A hitvány férfinépség, s?t sajnos néha még a poézis ködlovagjai is úgy vélték, hogy ezen a helyen legalábbis a fekete–mágia igéi fogalmazódnak örökkön – a férfiak ellen bevetend?; hogy a n?i lélek zsúfolt és rikácsolástól hangos, mint egy városszéli tébolyda; z?rzavaros, mint a falusi vándor–vurstli, vagy éppenséggel farkasordítóan hideg és kietlen, mint a határvidéki vasút várakozásépületei, melyeknek váltó?reire rál?nek id?nként a részeg vadászok, mert medvének nézik ?ket a téli uniformis bundázatában.

       Szindbád egy vak lóért sem reagált volna ezekre a szeleburdi eszmefuttatásokra. Él? emberrel ? err?l a tárgyról nem óhajtott kvaterkázni, a holtakkal pedig – jó ismer?seivel – kik nagy számban rótták az éjszakában a pesti flasztert, vagy hajoltak át kíváncsian a kisasszonyok válla fölött, mid?n azok levelet írtak szerelmesüknek, nos vélük nem kellett sem err?l, sem egyébr?l diskurálni, hisz azok már mindenek tudói.

       Álmában Szindbád a csapóajtóra gondolt. Mennyire magától értet?d?, hogy a Mindenható, a végs? kérdésekre adandó válaszokat a n?i lélek bugyraiban helyezte el. A hajós zseniális húzásnak, ,,isteni’’ ötletnek tartotta, hogy nincsenek kiemelt, felkent, titokhordozó Vesta-lányok, vagy Isten-aszonyok a való világban. Éppen ellenkez?leg: minden n? a Teremtésben ott ?rzi lelkében a legfontosabb üzeneteket. A szappanoperák egyszer? gondolkodású elcsüggeszthetetlen rajongója; a leggörbébb hátú r?zsegy?jt? anyóka;a pazar és finnyás belvárosi doktorn?; a festett orcájú szilikon-hazug leped?akrobata; a fogatlanul pipázó cifra cigányasszony (ki a tenyérvonalak labirintjának olvasgatásakor már-már elárulja magát); a levendula-illatú kedvesn?vér valamely klastrom kertjében, de éppúgy Szindbád kedvence: az újlipótvárosi mélyérzés? zsidóleány, kinek öröme az etióp siratóasszonyok bugyborékoló nyelvtrillázásához hasonlatos (Egyiptomban ,,zagreet’’-nek nevezik e hangzatot); a lakótelepi kislakásában egyedül túlél? elhagyott harmincas; az ábrándos tekintet? diáklány, kinek húsa harsogó, akár a zöldalmáé, ám intim ékszereket visel, s ismer?je már egynémely tutiságnak; a büszke és rátarti szingli s végül a visszeres lábú fáradt díjbeszed?n?, mind-mind egyazon mértékben letéteményese az isteni kinyilatkoztatásnak.

       Az utazó ismerte a tudomány némely újkelet? felismerését, így tudta, hogy asztronómusok, s a mély csillag-?r egyéb tudós fürkész?i ,, féregjáratnak’’ neveznek bizonyos, a más világokba párhuzamos univerzumokba vezet? asztrális alagút–nyúlványokat. Szent meggy?z?déssel hitte, hogy a n?i lélek pontosan ilyen szakrális átjáró, melyen keresztül a beavatottak és a kiválasztottak átjárhatnak más id?kbe, s helyekbe, valamely kivételes, kegyelmi pillanatokban. – Ám err?l ne többet! – gondolta a hajós, s kipihenten, der?sen ébredt élete legnívósabb és legkülönösebb álmodásából.

*

       Szindbád mostanság visszavonult, magányos úriember volt, aki szívesen mutatott h?séget, valahányszor asszony-partnere akadt az élet nev? végtelen társasjáték komisz hétköznapjaiban. Öröm- és hálakönnyek közepette emlékezett boldog, évtizedes házasságára, amid?n nem volt más n? az életében, de még csak a gondolatában sem. – Hiába, a körülmények elszakítottak t?le. Ó, a körülmények hatalma! – gondolta elkeseredetten, és dühödten csörömpölt egy üres palackkal, némi piros borért matatva – mindhiába.

       Azóta, hogy házassága odalett, több asszonybarátja volt, de társa nem. Az összetartozás érzése – mid?n úgy mérjük a nincset, hogy nemrég és nemsokára … – szívének ?r-hidegében ez a hiány kongott a legkegyetlenebbül. A hajós mindazonáltal türelmes volt, azaz bolond. Úgy vélte, létezik az életben egy szentháromság, amely nem vallásos fogantatású: SZERETET, ODAADÁS, ÖNFELÁLDOZÁS … (Szindbád leginkább ánglus nyelven szerette e szavakat: Love, Devotion, Surrender …). Ez volt az ? legtitkosabb hitvallása.

       A világegyetemet Szindbád a n?k számára teremtett helynek vélte, s a férfiakat csupán kiegészít? szükségszer?ségnek. – Az nem lehet véletlen – gondolta – hogy a férfitenyér homorú, hisz az ekképpen kiegészítése a n?i kebelnek. Az anyatermészet efféle rafinált ördöglakat-üzenetekkel fejezte ki a teljesség iránti igényét, hogy egységbe forrjon, ami összetartozik. – Gondolatban a hajós elcsemegézett a n?i test egyéb csatlakozási pontjain, ezért pamlagán hátrahanyatlott, szemét lehunyta, hangját a mélyebb regiszterekbe vezényelte, s elkezdte felsorolni, a bármely átlagos n?i testen fellelhet? hétszázhetvenhét erogén pontocska nevét. Szindbádnak ez mindennapos zsolozsmája volt. Ad Majorem Dei Gloriam!

       – A szépség – t?n?dött imáját befejezvén – minden szépség alapvet?en n?nem?. A táj, a szivárvány, a zene, s?t még a jól sikerült tárgyak is. Eszébe ötlött a tavaszi jelmezében fest?ien feszeng? Poprád folyócska. Kisleánynak látta, cserfes kis vadócnak, szapora locsogású dédelgetni és becézgetni való édes kis veszedelemnek. A gyönyör? Duna folyót is asszonyszemélynek találta visszarévedezve, deln?nek, ki lustán elnyújtózva, kitárulkozva fekszik az alkonyi fényben, mid?n még az árnyak is megnyúlva pirulnak az eltitkolt kívánságok hallatán, s az örök szerelem-éhség mirákuluma feszíti-keményíti a legh?ségesebb mellbimbókat is. – Az sem lehet véletlen – gondolta – hogy még a muszkák, ez a misztikumra hajlamos költ?i vénával áldott-vert népség is Volga-anyácskának nevezi szent nagy folyamát.

       A Tabánt is n?nek látta az utazó, kinek elképzelt sarkantyúja sokfelé megpendült már, s taraja is ágaskodott eleget a legkülönfélébb helyeken. A Tabánba túlérett szépasszonyt vélt beleképzelni, mégpedig azt a sokat próbált, fanyar és enervált, elomlón kihívó típust, akivel mindent szabad, s?t meg is kell cselekedni, egészen a fájdalom fortélyának narkotikumáig … – Szindbád a puszta gondolatra a saját nyálát kis híján félrenyelte.

       Alkonyórán, különösképpen nyáron, zápores? után, gyakran elcsudálkozott a hajós a szivárvány-íveken, s a fények minem?ségén. Összehúzott, kéjenc-mód éber szemekkel kísérte az árnyak el?osonását, s ilyenkor hosszú, hullámzó, libben? n?i ruházatok suhogását vélte hallani a bels? fülével, mely érzékszerv minden széplélekben kialakul id? múltával. Mint égi tünemény, ott rejt?zött egy kevéske, mintegy órányi id?szak, mikoron a nyugállományba vonuló Nap valamely titkos, földöntúli ragyogással, pazarló kezekkel szórt, laposan elnyúló sugarakkal búcsúzott az érdemtelen világtól.

       Egymás kezét szorongató szerelmesek ilyenkor vadásztak a híres zöld sugárra. Színek és formák e percben suttogva kiadták magukból a teremtés végs?, a túlél?knek szánt üzenetét – az arra érzékenyek igaz gyönyör?ségére. Szindbád tudta, hogy kép-írók, s egynémely szó-piktorok ,,mágikus órának’’ nevezik a természet e vétlen optikai csalárdságát.

       Az édes visszarévedezések kósza vándora, ki részese volt már biblia-setét éjben véghez vitt titkos randevúknak, gyertya-világnál elsuttogott vallomásoknak, pirkadatkor végigélvezett folyóparti öleléseknek, s az els? hajnali, sz?z fények által körülderengett asszonyvarázslatoknak, amely mozdulatok a szerelmi, árboc-típusú ébredések gyakorlott, jóles? citátumai – úgy vallotta, hogy semmilyen napszakban sem lehetnek szebbek a n?i orcák, hajzatok és szembogarak, mint éppen a mágiák alkonyóráján. – E fényszögek s a megnyúltan bezuhanó fénypászták – gondolta – az én legh?ségesebb, legcinkosabb barátaim. Nyilvánvaló, hogy valamely fels?bb lények hajlítgatják a fényesség sugarait játszin, a m?vészfélék egyetlen földi fizetségeként.

       A zene, ó, a muzsika egyértelm?en n?nem? érzemény volt a korosodó hajós érzékei szerint. Piros orcájú, lensz?ke leány a polka, kibomló hajú, sudár, hosszúcombú éjtündér a valcer, titokzatos femme fatale a Czerny-melódia, összeszorított ajkú, egyenes derekú, domina ízlés? m?lovarn? a manézs-muzsika. Még a verbunk, ez a definít kandúr-zene is n?iségt?l izzott – Szindbád felgerjedt szarvasbikák magakellet? nász-el?-vircsaftját látta a táncosok verg?désében.

        Sokat gondolt Szindbád, apjának kicsiny aranyórájára is, amelyet egy pufajkás, hangos, b?zl? és ideges katona ,,kölcsön vett’’ apjától valamely háború utolsó napjaiban. Az ázsiai arcú zabráló barom nyilván még aznap túladott – vélt haszonnal – zsákmányán. Valószín?leg sosem tudta meg, hogy mit tartott a kezében darab ideig a megszállt város romjai között. A csudálatos szerkezet, egy Patek Philippe Calatrava, melyet egy diszkrét családi manufaktúra álmodott-készített a kálomista Genfben, egyértelm?en férfi óra volt, ám szépsége, kidolgozott, kiérlelt, cizellált volta mégis hatalmasan és diadalmasan a n?k szépségér?l énekelt. így visel?jét, tulajdonosát, mint a n?ket jól szeret? s mindenek fölött értékel? férfi-egyedet mutatta be – a hátramaradt fényképek tanúsága szerint.

*