A Meseházban található
Schéner Mihály alkotása
Fotó: Váradi Zoltán
Erdőn innen, hegyen túl, ott, hol az a kunkori farkú malac túr, biz’ akkor történt, amikor a dédanyám ükanyja is kislány volt. Neki mesélte így öreganyja.
Éldegélt egy kicsi falu takaros kis házában egy asszony a lányával, nagy-nagy szegénységben. Ez a falu olyan eldugott helyen volt, még a madár sem repült arra felé, nemhogy a kérők. Ezért, amikor a leány eladósorba került, elindult a nagyvilágba, hátha szembe találkozik egy jóra való legénnyel, aki feleségül venné őt.
Ment, mendegélt, míg egy ragyogó várhoz nem ért. Abban a várban lakott egy öreg király a fiával. Éppen nagyon lógatták az orrukat szomorúságukban, mert szakácsnő nélkül maradtak. No, a lánynak több se kellett, elszegődött hozzájuk, hiszen kedves szülőanyjától bizony jól megtanulta a főzés tudományát. Örömmel fel is vették őt a konyhára. Szép köténykét kapott, meg néhány segítő kis kuktát a munkához. Tüstént nekiállt elkészíteni az ebédet a királynak és a fiának. Olyan finom ételt tálalt eléjük, nem győzték dicsérni érte. Az ifjú királyfit pedig megigézte főztjével a leány, hát még a mosolyával! Szívén találta.
Vacsorára a királyfi nemes vadsültre vágyott, ezért megkérte a lányt, várja meg, amíg ő elmegy az erdőre vadászni és leterít egy vadkant, majd abból süsse a húst estére. Felnyergelte paripáját, hátára vette íját a királyfi, s elindult az erdőbe a vadat meglőni. Igen ám, de amint a sűrű rengetegbe ért, ott olyan sötétség fogadta, hogy a lába ujjáig sem látott. Leszállt hát lováról, hogy tüzet gyújtson, s ím, az első szikrából előpattant egy apró kis manó. Az apró manó sipítozva kérlelte, jaj, ne rakjon itt tüzet, mert abból nagy baj lehet. Ha az Erdő Ura észreveszi a fényt, akkor szörnyű haragra gerjed, mivel gyászban él már hét esztendeje, mert az Erdőleányt elrabolta a rettenetes hétfejő sárkány. Azóta nem gyúlhat fény, és ez addig tart, míg a leányt ki nem szabadítja egy bátor vitéz. De annak a vitéznek nagyon helyén kell ám lennie eszének-szívének, mert ha le nem győzi a sárkányt, elvarázsolják — mondta a manó —, nézze csak, ő is így járt, valaha deli vitéz legény volt, de a rettenetes hétfejő lángot lehelt reá, azóta szikramanóként él és csak akkor változik vissza a varázslásból, ha az Erdőleány kiszabadul a fogságból.
Elindult hát a királyfi árkon-bokron át megkeresni a hétfejő sárkányt, hogy legyőzze, az Erdőleányt kiszabadítsa, s az átkot megtörje. Ment, mendegélt, míg egy vízparthoz nem ért. Leült ott szomorúan és azon mélázott, hogyan találhatna rá a sárkányra. Amint ott búslakodott, egyszer csak egy vékony hangocskát hall:
Nyílnak az ajtók, tágulnak,
közben a tar fák zúgnak,
míg a tükörvízben az ég kékje
festi a felszínt…
Kicsi hal, vörösbegy,
mind hallgat, de a csönd
suttogja hangod árnyát
s a diók zörögnek még,
ahogy lepottyannak.
Nézett a királyfi körbe-körbe, kereste a hang gazdáját. Akkor megpillantotta a vízből kikandikáló aranyhalacska fejét. Megkérdezte tőle, mivégre való ez a versike. Az aranyhal sejtelmesen mosolygott, és ígyen felelt:
— Tudom, mi járatban vagy. Segítek a bajodon, mert nem akartál engem kifogni a vízből, csillogó aranyszínem sem vakított el, úgy látom, tiszta szívű vagy, és nem téveszt meg a ragyogás, nem akarsz kapzsi módon megkaparintani. Amikor a tó vize az ég kékjéhez lesz hasonlatos, és körben a fák lombjai muzsikálnak, zúgnak-búgnak, akkor minden más elnémul, megnyílik a tó vize és te suttogjad e varázsverset, mert így lejuthatsz a tófenékre, és ott találod elrejtve az Erdőleányt. De jól vigyázz!!! A diók zörgése idecsalja a hétfejőt, tehát gyorsan kell cselekedned, mert itt az ősz, és potyognak a diók zsákszámra…
A királyfi megfogadta a tanácsot, és menten elhatározta, aszerint tesz, ahogyan a hal mondta. Előtte azonban cselhez kellett folyamodnia, hogy a diók zörgését megakadályozza. Furfangos eszű lévén kitalálta, mit is tegyen ez ügyben. Keresett egy hosszú, letört faágat, az egyik végére ráerősítette süvegét, azt kibélelte elhullott, puha madártollakkal, és szépen, egyenként a diók alá tartva, csendben leszedegette a fáról mindet. Mire befejezte, éppen olyan verőfénnyel sütött a Nap, hogy az ég kékje beletükröződött a tó vizébe. Ekkor kettévált a tó, középen megnyílt egy kis ajtó, s azon könnyedén lemehetett a királyfi a tó fenekére. Olyan csönd támadt, hogy a füle attól csengett, és halkan, éppen csak úgy magában, elkezdte mormolni a varázsverset, de most már így:
Nyílnak az ajtók, tágulnak,
közben a tar fák zúgnak,
míg a tükörvízben az ég kékje
festi a felszínt…
Kicsi hal, vörösbegy,
mind hallgat, de a csönd
suttogja hangod árnyát
s a diók nem zörögnek,
mert már nem pottyannak.
A tó mélyén az Erdőleány felfigyelt a suttogásra s előmerészkedett a legbelső szobából. Félve nézett a királyfira, mert attól tartott, jön a sárkány és szikramanóvá változtatja őt is, mint kedvesét egykoron. De a sárkány messze járt és a diók zörgését — mely hazacsalta volna — nem hallotta, hiszen a királyfi mindet összeszedte előzőleg. Megfogták egymás kezét, és tüstént felszaladtak a felszínre. Futottak, és meg sem álltak Erdő Ura házáig. Hej! Lett nagy öröm, vigadalom, amikor megpillantották az Erdőleányt! Rögtön lámpást, mécseseket gyújtottak, sőt fáklyát, s nagy-nagy tüzet raktak. Ekkor aztán előpattant a szikramanó is, és amint meglátta szerelmét, Erdőleányt, megtört rajta az átok és visszaváltozott deli legénnyé! Nagy boldogságban átölelték egymást, ásó-kapa-nagyharang, megülték a lakodalmat nyomban. Hálából a királyfinak Erdő Ura nekiadott három vadkant, négy agancsos nagy szarvast, fácánokat egy szekérre valót. Így azután gazdagon a vadakkal haza indult a királyfi, mert már nagyon korgott a bendője a szakácsleány főztjére, aki közben otthon pityergett, mert már örökre elveszettnek hitte a királyfit, azt gondolta baja esett a vadászaton, jaj, még tán meg is hót, fölnyársalta tán egy vaddisznó… Ám, amikor meglátta, a nyakába ugrott, csókolta, becézte. A királyfi nem különben! Megtartották a menyegzőt, ettek-ittak, jót mulattak. A kicsi faluba, ahol a leány egykor lakott, hatfogatos hintót indítottak, azon hozták el az örömanyát.
Azóta is vígan élnek, a zenészek muzsikálnak s hosszú életüknek titka, hogy a feleség nem zsörtölődik, ha az ura a vadászatról több hét után tér csak haza, inkább kedves szóval fogadja!
Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána, és a boldogságot aztán megtalálja!
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. szeptember 24., csütörtök, 18:46
Legutóbbi módosítás: 2009.09.24. @ 16:46 :: Rózsa Ibolya