Rettentő hideg tél volt. A hatalmas hó teljesen beborította az erdő útjait, az állatok vackaikba húzódva várták a tavasz beköszöntét. Csend telepedett a fenyvesre. Néhol egy harkály koppantott csőrével, valahol a távolban vaddisznó csörtetett. Diesel autó csühögött a fehér úton. Búgott a motor, farolt a kocsi, csúszkáltak kerekei. Mikor már alaposan bent járt az erdő mélyén, akkor félrehúzódott egy hóval belepett bokor mellé, és megállt. Idősebb férfi és egy asszony szállt ki belőle. Határozott léptekkel az egyik hatalmas fa alá siettek. Felnéztek magasba törő lombjára.
— Istenem! — sóhajtott a férj. — Milyen hatalmas lett harminc év alatt!
— Gyönyörű! — lelkendezett az asszony. — Emlékszel, szívem?
— Persze, drágám, mindenre!
— Itt csókoltál meg először! — suttogta a nő, és megfogta párja kezét.
Felnevetett a férfi.
— Akkor még ilyen picike volt — mutatta kezével, és ismét a magasba törő ágakat bámulta.
A harkály folytatta a kopácsolást, hó dunna hullott alá az egyik gyenge ágról. Hallgattak. A rét szélén feltűnt egy nyuszi, befutott a sűrűbe.
— Belevéstél egy szívet, emlékszelő
— Persze! Ott van, nézd! — mutatott a férfi valahova a lombok közé.
Valóban! Valamivel a fejük fölött egy kezdetleges szív volt belevésve a fa húsába. Az asszony könnybe lábadt szemekkel gyönyörködött benne. Férje törte meg a csendet.
— Te meg ajándékba adtál nekem egy…
— Szívet! Egy mézeskalács szívet — fejezte be a mondatot az asszony.
Megint hallgattak.
— Mennyi emlék! — törte meg a férfi a csendet.
— Idejöttünk az esküvőnk után — mondta az asszony. — És elmondtuk neki.
— A mi nagy boldogságunkat.
— Ő meg, mintha értette volna, csendben bólogatott a lombjával — lelkendezett a nő.
— Mint aki tudta.
— Biztos, hogy tudta! — kiáltott fel a nő.
— Mikor Bálintka megszületett, és kijöttünk a kórházból, idehoztuk először. Azt mondtuk neki…
— Bálintka, ez a mi fánk — mondta a nő, és megpuszilta férjét.
A férfi elengedte felesége kezét, előrelépett. Elmerengett a régi emlékeken. — És amikor szegény anyuka megbetegedett, akkor is idejöttünk…
— Mintha ő segíthetne — suttogta a nő.
— Pedig csak egy fa — jelentette ki a férfi hirtelen.
— Egy fa, mely sokat látott — mondta ki az asszony.
— Nem sokat, kedvesem, hanem mindent! Mindent látott! — javította ki az ember.
— Az egész életünket. És amit nem látott, azt elmeséltük neki.
— Gyönyörű nagy lett! — lelkendezett a férfi. — Nézd, a koronáját!
— Hatalmas!
— Milyen szép.
— Fenséges! — fokozta a jelzőket az asszony.
— Na, lássunk munkához! — törte meg férje a varázst.
— Igen, szívem, hisz dolgozni jöttünk. Azt mondják, az idén nagyon kemény lesz a tél.
Közben a férfi elindult a kocsi felé.
— Nem lesz szívem, hanem van — javította ki feleségét visszafordulva.
Aztán egy láncfűrészt vett elő a csomagtartóból, és visszatért a fa alá.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.23. @ 05:50 :: S. Szabó István
