20.
Osztályunk közösségi életében sorsdöntő nap ez a mai. Az ilyen és ehhez hasonló események kovácsolnak igazi egységet és szüntetik meg a kétséget.
Először azt hittük, hogy káprázik a szemünk, vagy csak valami csalfa lidérc lépett be az ajtón. Sietve néztük meg karóráinkat, hogy a történelmi pillanatot élethűen tudjuk megörökíteni a hitetlenkedő utókór számára.
7 óra 36 percet írunk.
Az osztály zsibongása egyszer csak elhalkul, minden szem az ajtóra szegeződik.
Visszaemlékezve ennyi év távlatából még mindig megremeg a hangom, amikor megpróbálom ékesszólón ecsetelni az elénk táruló látványt.
Ott áll a közkedvelt Takács Feri, alias Roma az ajtóban. Mögötte a folyosó sejtelmes fényei játszadoznak.
Az üde zöldre festett fal mellett, figyelmeztető jaj kiáltásnak, és ugyanakkor valószínűtlennek tűnik az egész.
Nem hittük volna, hogy ez, ebben az évezredben megtörténik.
Ferin egy csodálatos, tűzpiros kardigán pompázik.
Három hete mosott haja, kissé maszatos nyaka cseppet sem csökkenti a csodálatos látvány értékét.
Sőt!
Izgalmasabbá, izgatóbbá teszi ezt a virtuózt, ezt a megveszekedett férfit, aki fityiszt mutatva az előítéleteknek, félredobta közel két és fél éve folyamatosan hordott, és tegyük hozzá bizalmasan, soha ki nem mosott enciánkék kardigánját, dacolva a kíváncsi pillantásokkal, emelt fővel vonul be az osztályba.
A teremben megáll a levegő. Fél szemmel látom, hogy Flambár keresztet vet, Fityi pedig két ököllel dörzsöli a szemeit.
Minden szem a Román. Panyi halkan felsikkant.
Tyutyu áhítat teljes suttogással töri meg az ünnepi csendet.
— Atya világ! Mint egy elmebeteg tűzoltó, akinek a nagymuterja ködmönt varrt a jobb időkre.
Erre aztán osztály szerte felbugyborékol a nevetés.
És itt van az a pillanat, amikor Feriből előtör az ősi ösztön, a magántulajdon védelme.
Visszakézből úgy vágja szájon a Tyutyut, ahogy azt a legnagyszerűbb Rejtő könyvekben olvastuk.
Tibcsi magával ránt három embert, és hanyag testtartással terül el a koszos linóleumon.
Kitör a tömegbunyó.
Egészen becsöngetésig folyik a svédtorna. Az egész pofozkodásnak egyetlen kárvallottja van.
Szerencsétlen Roma.
A vadonatúj kardigán egész háta a viking módjára küzdő Néró kezében maradt.
Az a mázlink, hogy szakrajz az első óra, úgyhogy lehet nyalogatni a csatában szerzett sebeket.
Éva néni, a rajztanárnő, meglehetősen utálja ezt az osztályt, és ezt ki is nyilvánítja.
E miatt folyamatosan harcban állunk vele.
Most is bejön, meg sem hallgatja a hetes jelentését. Int, hogy üljünk le.
Odasétál az asztal mögé, igyekszik kihúzni a széket az asztal alól, hogy helyet foglaljon.
Nem tudjuk, hogy mi lehet azzal a fránya ülőalkalmassággal, mert nem mozdul. Erősebben ráncigálja, mozdul vele az asztal is. Nem bír velük. Azok ketten összenőttek, vagy mi. Még egy erőszakos rántás, szakad a madzag. Évike felsikít. Nekihuppan a táblának, ami természetesen nincs letörölve. Roma annyira megbabonázott mindnyájunkat, hogy a reggel felkerült szöveg még mindig rajta van. Valami rajztanárnőről szól az ének, aki tiszta hülye, ráadásul gonosz. A dal végén van számára egy jó tanács, miszerint szórakozhatna a rokonságával is, mert férjet ilyen lökött nő soha nem fog magának találni.
Nagy nehezen visszanyeri egyensúlyát. Egy merő krétapor a ruhája. Úgy vicsorog ránk, mint az a bíró, aki most ítéli halálra a legelvetemültebb háborús bűnöst.
— Ezt ki csinálta?
Néma csend.
Égnek áll a haja, rikácsol.
— Azonnal álljon föl! Álljon föl, aki ezt csinálta, mert az egész osztályt megbuktatom!
Ez hatásos szöveg. Egyszerre pattan föl a harminckét ember.
Végignéz az osztályon, sarkon fordul, és sírva kirohan az osztályból.
Ez meglehetősen durva tréfa volt, de nem sajnáljuk. Egész évben szívatott minket.
Hátranézek és látom, hogy Panyi Jutka zöld cérnával varrja össze a piros kardigánt. Boldog tulajdonosa előzékeny mozdulatokkal segédkezik neki.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
