24.
Elért sikerem semmiféle különleges hatást nem gyakorol környezetemre. Anyám megdicséri ügyességemet, tán még büszke is rám, apám szokásos mogorvaságával veszi tudomásul ezüstérmemet. Lehet, hogy ő is büszke? Lehet, csak ügyesen titkolja.
Az iskolába beérvén körbevesznek társaim.
Sütkérezem a dicsőségben. Ez az eufórikus állapot kémiaóra közepéig tart.
Ha most ez sportközvetítés lenne, akkor úgy kommentálnám, hogy a 22. percben kapok egy akkora karót, hogy kilóg alul a naplóból.
Alig térek magamhoz, amikor futár jő, és pihegve szól.
— Várkonyi, Jankovics, Kancsár, Szabó! Jöjjenek az igazgatói irodába.
Felkászálódunk, és nem megyünk sehova iramban, elindulunk a földszintre.
Tyutyu kopog.
A vakkantás-szerű invitálás után belépünk az ajtón.
Az asztal mögött legmogorvább ábrázatát magára öltve Rádiusz ücsörög. Malmozik az ujjaival. Az ablak mellett állva Mityenka törölgeti a szemüvegét. Még nekünk is feltűnik, hogy milyen rossz kedvük van. Még azt sem tudjuk, hogy miért vagyunk itt, de máris bánatos pofát vágunk.
A cipőm orrát bámulom. Tetszetős, szép orr. Ügyes mester készítette.
Csendben állunk az asztal előtt, szúrós szemekkel méregetnek.
— Na uraim! — kezdi a szentbeszédet a diri. — Tessék őszintének lenni!
Csend.
Állunk, és nem tudjuk, miről kéne őszintén diskurálnunk.
Tanácstalanul rántjuk meg a vállunkat, Tyutyu kérdez.
— Miről, tanár úr? — közben persze vágja a legártatlanabb pofáját.
— Ej, Jankovics! Talán meséljenek a habzó hegyről!
Tibcsi azonnal hadarni kezdi a sablonszöveget, amit az ilyen rosszidőkre tartogattunk.
— Tudja, tanár úr, épp bent jártunk a fiúkkal a belvárosban. Témát kerestünk a Fotókiállításra, amikor belebotlottunk ebbe a szerencsés véletlenbe. Természetesen leforgattunk egy csomó filmet. Ez csak szerencse volt, semmi más. Akkor és ott voltunk, ahol kellett.
Közben vitustáncot jár a válla, úgy rángatja.
Mi persze sűrűn bólogatunk.
— Így volt! Ez tényleg így volt, tanár úr!
Rádiusz vészjóslón csóválja a fejét.
— Nem, uraim! — mondja határozottan, mint aki mindent tud. — Ez nem így volt! Nekem meggyőződésem, hogy ezt az egész sztorit önök kreálták.
Hosszú, sokat sejtető csend. Kígyó szemekkel méregetnek. Tudjuk, hogy a csuklyás a nyakunkra tette a bárdot, és bármikor lesújthat vele.
Vajon mit tudhatnak?
És ha blöffölnek?
— Na de, na de ilyet! — dadogja a Néró. — Tessék bebizonyítani! Bizonyítsák be, hogy mi voltunk, és vállaljuk a következményeket.
Elhallgat.
Szinte halljuk a kígyó farkának támadás előtti csörgését.
— Egyszóval, ha bizonyítást nyer, hogy önök voltak, akkor az urak fejet hajtanak a büntetés előtt.
— Így van! — feleli Gyula.
Mitya karba teszi a kezeit, folytatja.
— Bármi legyen is az ítélet?
Huhu! Mi lesz ebből? A kurva életbe! Leng a hinta, mi meg benne ülünk. Mit ülünk? Bele vagyunk szorulva.
Ebből kicsapás lesz, aztán mehetünk vagont rakni a Ferencvárosba.
Lelki szemeim előtt feltűnik apám alakja, kezében élesre fent dikics, és a kiherélésem fontolgatja. Ahogy elnézem a többiek arcát, ők sem a hétvégi bulin gondolkoznak. Szép kilátások.
Ez a fasz Kancsár a szívére teszi tintafoltos kezét, és úgy mondja, mint valami vidéki ripacs a faluszínházból, akinek az a fixa ideája, hogy ő Hamlet.
— Akkor bűnhődni akarunk! Tessék minket megkövezni, vagy bármi!
Az osztályfőnök szemüvege fölött összeszaladnak a ráncok.
— Ne bohóckodjon, Péter! Ez most komoly dolog! Tudják mitő Bizonyítsák be, hogy nem önök voltak!
Hoppá! Erre nem számítottunk!
Tyutyu agya jár a leggyorsabban.
— Miért kell nekünk ezt bebizonyítani? Hazudtunk mi már valahol? Bűnözők vagyunk mi? Vagy mi?
Rádiusz megköszörüli a torkát.
— No csak, no csak! Tehát fiam, maga kész jogász. Így van, Jankovics?
— Nem, tanár úr! Ez nem jogászkodás. Csak sértve érezzük magunkat, mert nem szolgáltunk rá erre.
Mitya elveszti türelmét, és az asztalra csap.
— Szóval az urak nem szolgáltak rá erre!
Nehéz pillanatok.
Le-föl sétál előttünk, kezei hátrakulcsolva, fújtat. Idegesnek tűnik. Aztán megáll előttünk, egyenesen belebámul Tibcsi arcába.
— Be tudjuk bizonyítani, hogy az egész cirkusz a maguk műve! Ehhez mit szól, Jankovics?
Fut az izzadság a gerincemen. Lopva Gyulára pillantok. Meglehetősen sápadt, beteg ember benyomását kelti.
Néró viszont belevág a Mitya mondatába.
— Kérem a bizonyítékokat! — a pillanatnyi csöndet kihasználva, pofátlanul folytatja. — Csak a bizonyítékokat lehet megcáfolni. Úgyhogy, legyenek szívesek!
— A kutya úristenit! — mérgelődik Mitya. — Hát nem értik meg, hogy vesztettek?
Rádiusz magabiztosan bólogat.
— Tényleg! Mi a bizonyíték? — teszem föl most én a kérdést.
— Ember! Láttuk magukat a Híradóban!
Felcsattan megkönnyebbült nevetésünk. Jó Gyulám arcába visszatér az élet. Minden szót megnyomva magyarázkodik.
— Hát az marha érdekes lenne, ha nem lettünk volna ott. Akkor hogy fényképeztünk volna? Azért, mert jelen voltunk, az nem jelenti azt, hogy mi csináltuk az egész cirkuszt. Elvégre, lehettek volna a tévések is. A sztori nekik is jól jött, nem igaz? Ha most a Fradi meccsen tetszettek volna látni, akkor az lenne most a bűnöm, hogy én rúgtam a győztes gólt az MTK kapujába?
Puff! Ez egy szemét, övön aluli ütés volt. A Rádiusz véresszájú MÖTÖKÁS.
Megáll a levegő. Az ablak előtt zümmög egy légy, a sarokban hangosan tojik egy keresztes pók.
Átbillent a mérleg nyelve a mi oldalunkra.
Azt nem mondom, hogy enged a feszültség, de most már legalább van levegő a helységben.
— Rendben van! Ez a menet a maguké! — mondja Rádiusz. — Menjenek vissza az osztályba, később még erre visszatérünk.
Csendben megyünk kifelé, még utánunk szól.
— Ajánlom, hogy ne hibázzanak! Ugye megértették?
A folyosón összevigyorgunk. Lehet, hogy megússzuk?
Biológiaóra közepén érünk vissza. Smasszer áll a táblánál és érdeklődve hallgatja Otti néni találós kérdéseit. Amikor belépünk, a növények királynője gúnyosan mér végig minket.
— Á! A Fotóháberek! Jöjjenek uraim, jöjjenek!
Rajtam tartja a tekintetét, úgyhogy én válaszolok.
— Elnézést tanárnő, az igazgatóhelyettes úrnál voltunk raporton.
— Üljenek a helyükre, uraim! Üljenek csak le! Örülök, hogy megtisztelik szerény órámat. Önök nagyon híresek sőt, hírhedtek lettek ezekkel a nyerő felvételekkel! Maguk aztán tudják, hogy mikor és hol kell lenni! Maguk aztán tényleg tudják!
Nem vitatkozunk. Befogjuk pofánkat, és a helyünkre masírozunk.
A délutánt az ifiparkban töltjük. Kicsit ünnepeljük magunkat, na és a szerencsét, hogy nem hagyott cserben minket.
Zárásig maradunk. A technikusok szerelik le a színpadot, és mi még mindig az asztalnál ülve beszélgetünk. Semmi komoly, világmegváltó témáról nem esik szó. Csupán a suliról, a csajokról és a közeledő vakációról folyik a csevely.
Egy téma azonban mindig visszatér, mert valamelyikünk mindig szóba hozza.
A mérkőzés.
Abban egyöntetű a vélemény, hogy számunkra csak egy elfogadható eredmény létezik. Ez pedig a győzelem.
Lenyeljük az utolsó kortyot, és hazaindulunk.
Gyalog megyek, mert elment az utolsó tujám.
A konyhaasztalon távirat vár. Meg sem nézem a feladót, gyanútlanul tépem fel a ragasztást.
Sorozás!
A francba! Jövő hét pénteken gyönyörködni akar bennem a Magyar Néphadsereg. Eddig éhes voltam, de most valahogy elment az étvágyam.
Azon gondolkozom, mekkora szarban lehet kicsi országunk, ha rám hárul a védelme.
Lehet, hogy rajtam kívül nincsenek már igazi férfiak széles-e hazában?
Nehezen alszom el. Álmomban lövészárkot ások, és az Andzséló csúzlival lövi a sisakomat. Amikor eltalálja, idétlenül röhög. A fogai helyén kártyalapok virítanak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
