Kevesen voltak a kávézóban. Fiatal férfi újságot olvasott az ablak melletti asztalnál, nem messze tőle egy kifestett, idősebb nő iszogatott. Az egyik, félreeső bokszban középkorú férfi, és fiatal barátnője bújt össze titokban.
A férfi súgott valamit a lány fülébe, ő pedig halkan nevetett.
— Géza! Gézuka! Gézicska! — kacagott a lány. Két kézzel ragadta meg a borostás férfiarcot és csókjaival borította. — Te! Te férfi, te! Te igazi férfi! Ölelj, csókolj, gyönyörű emberem!
— Te, te drága! — lihegte az ember. — Hetek óta erre a pillanatra várok! Csókolgatni akarom a kezed, a szád, simogatni akarom a hajad!
— Csókolj! — lihegte a nő, és ajkával rátapadt a férfi szájára.
A férfi megsimogatta a lány arcát, puszit nyomott az orrára.
— Hegyeket tudnék megmozgatni érted — suttogta. — Seregeket legyőzni. Érted még…, még a…, még a káposztás cvekedlit is megenném — mondta némi habozás után, és nem tudta komolyan gondolja-e, vagy sem.
— Micsoda férfi vagy! Ó, micsoda férfi! — rebegte a lány. — Te, te dúvad, te!
A dúvad ivott egy korty sört, keze a nő combjára siklott.
— Erős karommal megvédlek mindentől! — mondta határozottan. — Nincs hatalom, mely közénk állhatna! — folytatta magabiztosan, és büszkén kihúzta magát ültében.
— Válj el! — mondta a lány, és mélyen a férfi szemébe nézett. — Hagyd ott azt a némbert, életed megrontóját! Én boldoggá teszlek!
A férfi keze feljebb csúszott a lány combján.
— Igen, elhagyom! — mondta rekedt hangon, és érezte, kiszáradt a szája. Ismét ivott egy kortyot. — A tied leszek, csak a tied! Ígérem!
Ismét csókban forrtak össze. Észre sem vették, hogy kinyílt az ajtó, és egy rosszul öltözött, feldúlt nő lépett a helységbe. Szemei villámokat szórtak, ahogy körülnézett, majd merev tekintettel, vészjósló arckifejezéssel elindult a turbékoló pár felé.
— Hah, te gazember! — kiáltotta, és megállt az asztal előtt. — Mit keresel itt, válaszolj!
A férfi behúzta fülit-farkát, alázatosan pattant fel ültéből.
— Szerbusz kedvesem, foglalj helyet! — mondta zavarodottan. — Félre érted…
— Kuss! — csattant az asszony hangja. — Ne hazudj te disznó! Egész úton a nyomotokban voltam! Ki ez a nő?
— Én vagyok ennek az áldott jó embernek — mondta a lány határozottan — a barát…
Vadul felnevetett az asszony. — Hahahaha! Még hogy áldott jó! Na, ne röhögtess drágám! Tudod te, hogy ki ez a férfi? Na tudod?
— Ő egy csoda! — rebegte a lány áhítattal. — Egy drága csoda!
— Csoda? — kérdezett vissza a feleség. Majd nevetve folytatta. — Igen drágám, igazad van! Az én Gézám, bocsáss meg kedves, a mi Gézánk, az egy csoda! Egy igazi csoda! Hetente kétszer vált fehérneműt, büdös a zoknija, és ha meccs van a tévében, nem lehet hozzászólni.
— Nana asszony, nana! — hümmögte a férj.
— Neked, kuss, fiacskám! — fortyant fel az asszony. — Most a jövendőbeliddel beszélgetek! Azt tudod e drágám, mit csinál a mi Gézánk, amikor valami elromlik a háztartásban? — a lány a fejét rázta. — Hát akkor elmondom neked. Nem csinál semmit! Egy rohadt villanykörtét nem képes becsavarni, csak vinnyog! Hívd ki anyukám a szervizt,… így anyukám,… meg úgy anyukám.
— Én akkor is szeretem! — mondta a lány határozottan, és farkasszemet nézett vetélytársával.
— Persze, szereted — válaszolta az asszony egykedvűen. — Mert még nem főztél neki bablevest drágám. Aztán mikor majd egy méterrel lebeg a paplan az ágy fölött, akkor majd nem szereted. Tudod kedves, olyan a takaró, mint egy repülő szőnyeg. Csak büdösebb.
— Ne haragudj — fuldoklott a férfi —, ez már tényleg intim.
— Hallgass nagyfiú! — mondta az asszony. — Azt elmondtad a kedvesednek, hogy amikor hetente berúgsz, akkor verekszel! Vagy azt, hogy reggelente úgy köhögsz, mint egy tébécés víziló! Elmondtad?
— Ez igaz? — sikkantott fel a lány, és rémülten nézett a férfira.
— Ne fáradj kedves! — legyintett az asszony. — Úgyis letagadja. Fogadjunk, hogy azt sem mondta el, hogy kikezdett a szomszédasszonnyal. Így van fiam?
— Nem kezdtem ki vele! — kiáltott fel a férj felháborodva. — Csak átjött, és megmutatta az új fehérneműjét!
— Gézuka! — sírta el magát a lány. — Azt mondtad, csak rám vártál egész életedben!
— Hahahaha! — nevetett fel ismét az asszony. — Ezt mondta tavaly a Lepcses Rozinak is! Aztán egyszer megvolt neki, és otthagyta szerencsétlent.
A fiatal lány felpattant, és egy hatalmas pofont kevert le a férfinak.
— Undorító, vén kéjenc! — kiáltotta, majd felkapta a táskáját, és elrohant.
A férfi az arcát simogatva kiáltott utána.
— Magduska! Várj, megmagyarázom!
A lány nem fordult meg. Bevágta az ajtót maga mögött.
Néma csendben ültek még egy darabig. A férfi nem szólt a nőhöz, aki egy gyufás skatulyával játszadozott.
— Fizetsz? — kérdezte nagy sokára a nő.
A férfi bólintott, intett a kezével. A pincér az asztalhoz kacsázott, letette a számlát. A férj fizetett. Nem adott borravalót. A pincér egy kicsit még várakozott, majd megrántotta a vállát, és visszakacsázott a pult mögé.
A asszony belekarolt a férjébe.
— Na gyere te vén kujon, menjünk haza! — mondta szeretettel. — Látod, milyenek ezek a mai fruskák! — suttogta, mint valami bizalmas információt. — Egyikük sem értékeli, ha egy igazi férfi közeledik feléje.
A férfi hallgatott. Magában csupán annyit mondott. — Hej, pedig de jó lett volna! —
A feleség, mintha meghallotta volna, hangosan folytatta a gondolatot.
— Ne sajnáld! Ez is olyan volt, mint a többi! És te is olyan vagy, mint a többi. — tette hozzá nyomatékkal.
Kiléptek az esőre, és elindultak hazafelé.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.18. @ 09:35 :: S. Szabó István