Az asszony negyven körül járt. Fekete hajába ezüst szálakat sz?tt az id?. Rögös életének évei arcára már barázdákat kezdtek rajzolni. A villamoson az ablakok nyitva voltak, mert csak így lehetett leveg?höz jutni az iszonyú h?ségben. Munka után igyekezett hazafelé, ruhája testéhez tapadt, s e miatt egy kicsit kellemetlenül érezte magát. A következ? megállóhoz lassan közeledett a villamos, és nyikorogva megállt. Kinyíltak az ajtók, sokan felszálltak. Egy férfin akadt meg a tekintete. ? az?! – villant az agyába a kérdés.
A lassan zötyög? villamoson Vera és Laci újra találkoztak annyi év után. Vera gondolataiban felvillant évek óta visszatér? álma: Bécsben az állomáson, a vágányokon két vonat vár, a budapesti és a velencei gyors…
? ott áll és nem tud dönteni, melyikre szálljon föl.
Laci az asszony szemébe nézett, és így szólt:
– Mindent tudok rólad, figyelemmel kísértem az életedet! Fél éve már újra itthon dolgozom. Nagyon sajnálom, ami a férjeddel történt. Tudnod kell, nem véletlenül vagyok itthon, és nem véletlenül szálltam fel éppen erre a villamosra. Találkozni akartam veled oly sok év után. Én még mindig ugyanúgy érzek, mint akkor, ott Bécsben, drága Roni!
Szemük összevillant, az asszony el?tt újra peregtek az évek:
’90-ben került a céghez, mint fiatal pályakezd? titkárn?. Sugárzó szépsége minden tekintetet magához vonzott. Nagyon hamar elterjedt a cégnél a hír szépségér?l. Egyesek azt is tudni vélték, hogy még nincs elkötelezve. ?k ketten az els? napokban nem találkoztak, mert a férfi Olaszországban, a vállalat által gyártott termékeket menedzselte. A harmadik munkanapján egy magas, sportos férfi lépett a titkárság el?terébe:
– Üdvözlöm, Kovács László vagyok a kereskedelmi igazgató.
– Jó napot kívánok, Szabó Veronika vagyok, három napja dolgozom itt, az Igazgató úr titkárn?je vagyok.
A f?nök az igazgatóság tagjait várta megbeszélésre. Kovács nem id?zhetett tovább a titkárságon, mert már a többiek a tárgyalóasztalnál ültek a bels?, igazgatói szobában.
– Vera, ne kapcsoljon be senkit! – szólt ki az igazgató, és Kovács után bezárta az ajtót.
Vera 21 éves volt, és a szüleivel élt. Amikor megtudta, hogy a rengeteg jelentkez? közül rá esett a választás nagyon örült. Akkor érezte el?ször: érdemes volt a f?iskola évei alatt olyan sokat nélkülözni. A kollégiumban három másik lánnyal lakott együtt. Szobájuhoz tartozott egy kis f?z?fülke, és egy zuhanyzó helyiség. Az év, kollégiumban töltött kétszáz napján, százötvenszer biztosan valamilyen burgonyás ételt f?ztek, így három év alatt a krumpli elkészítésének ötven különféle módját tanulták meg. Amennyire csak lehetett segítettek egymásnak, de így is nehéz éveket tudhattak maguk mögött.
Az egyik lány, Edit nagyon közel állt hozzá, s a legjobb barátn?je lett. Több alkalommal töltötték hol Editéknél, hol Veráéknál a hétvégéket, feledtetve ezzel egy kicsit a kollégiumban elszenvedett nehéz napokat. Edit bátyja Attila, katonaidejét töltötte, de az eskütétel után hazaengedték, s akkor találkozott el?ször Verával.
Amikor Vera a céghez került egy éve jártak együtt Attilával. Már az esküv?jüket tervezgették. Az els? munkahely olyan feladat elé állította Verát, mely életében el?ször, komoly megmérettetés volt számára. Minden porcikájával arra koncentrált, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Németül kit?n?en beszélt, ez volt az egyik alapvet? feltétel, melyet a pályázatában is kihangsúlyozott. Kiemelt partnerük egy osztrák cég, mely az export termékek egy részét megvásárolta. Kit?n? kapcsolatokat ápoltak a bécsi tulajdonossal, havi rendszerességgel találkoztak egy-egy kellemes üzleti vacsora keretében.
Az állásinterjú alkalmával az is világossá vált Vera számára, hogy rengeteget kell utaznia, mert a cégnél a némettel nem igazán boldogul rajta kívül senki. Megbeszélte ezt kedvesével is, aki nagyon megért?en elfogadta a helyzetet.
Pár héttel a munkába állás, és a cég életének minimális ismerete mellett Bécsbe kellett utaznia üzleti tárgyalásra a kereskedelmi igazgatóval.
Attila kikísérte az állomásra. A peronon várta ?ket Kovács. A két férfi bemutatkozott. Vera felszállt a vonatra. Mosolyt próbált er?ltetni az arcára, búcsút intettek.
A határon túl, a táj csodálatos látványa leny?gözte a lányt. A vonat zajtalanul siklott, a felh?k is elvonultak, a nap beragyogott a vonat ablakain.
Most nézte meg el?ször hosszabban a férfit: markáns vonásait, kék szemét, szemöldökének s?r? fekete ívét.
A szállodában két szoba volt részükre lefoglalva az els? emeleten. A bejelentkezés után elfoglalták a szobákat, melyek között egy ajtón lehetett átjárni. Vera nem sok holmit hozott magával, de azokat gondosan összeválogatta. 7 órára beszélték meg a találkozót az osztrák ügyféllel. Kicsit félve gondolt erre a lány, mert eszébe jutott, mi lesz, ha valamilyen szakkifejezést nem fog érteni.
Kovács halkan kopogott a két szoba közötti ajtón. Vera éppen elkészült már, így közelebb lépett. Félve nyitotta ki az ajtót.
– Tudom, hogy ez az els? üzleti útja, éppen ezért szeretném egy kicsit megnyugtatni, sokszor találkoztam már az osztrák féllel, és mondhatom, nagyon barátságosak. Még eddig nem volt hölgy tolmácsom, de biztosan kedvükre lesz ez a változás is – mondta mosolyogva, a lányt el?re engedte, így elindultak a találkozóra.
Az osztrákok valóban kedvez?en fogadták azt a tényt, hogy Vera az új tolmács. A megbeszélés zökken?mentesen zajlott, s talán ennek köszönhet?n remek üzletet sikerült velük kötni.
Vacsora után Kovács a bárba invitálta a lányt. A könnyebb társalgás érdekében, Vera felajánlotta: tegez?djenek. Sokáig beszélgettek, és rádöbbentek, szinte azonosan gondolkodnak a világ dolgairól. Verának imponált a férfi sokoldalúsága, szíve mélyén új érzés gyúlt, melyet még magának, sem mert bevallani. A férfi kezdett?l szerette Verát. Nem tudta hogyan közeledjen, nem akarta a lányt kellemetlen helyzetbe hozni, tudta: ez az els? munkahelye, nehogy elinduljon a munkahelyi szóbeszéd.
Itt távol a cégt?l úgy érezte, eljött a pillanat:
– Roni, ugye megengeded, hogy így szólítsalak? Már rég készülök megmondani neked, hogy szeretlek, attól a perct?l, ahogy megláttalak! Csodálatosan szép vagy. Eddig nem mertem kezdeményezni, mert féltettelek – mondta, s szemében is tükröz?dtek érzelmei.
Vera csillogó tekintettel nézett a férfire. Bódító érzés kerítette hatalmába, de félt is ett?l.
Hírtelen Attila arcát látta felvillanni, maga el?tt. Felállt a bárszékr?l. Lassan, elindult a szobája felé.
A férfi utána ment:
– Mi történt Roni? Megbántottalak? – kérdezte szomorúan.
– Nem. Laci tudnod kell, hogy már elígérkeztem valakinek! – felelt Vera szomorúan, majd felment a szobájába.
A visszautazás annyiban kedvez?en alakult mindkettejük számára, hogy a fülkébe társaságot kaptak, így az idegenek lekötötték a figyelmüket egész úton.
A vállalatnál az élet visszatért a rendes kerékvágásba, mindenki végezte a napi munkáját, amikor találkoztak semmi jelét nem adták, hogy valamilyen érzelem kötné ?ket a másikhoz.
Attila valamit megérzett a változásból, mert egyre jobban sürgette az esküv? napját. Vera kétségek között verg?dött, két férfi szerette, úgy érezte, nem tud választani…
Szürke novemberi este volt. Az ablaktáblákat s?r?, hideg es? verdeste. A környéket beborította a köd. Attila nyomdászként dolgozott egy könyvkiadónál, minden este motorral ment Vera elé a munkahelyére. Ezen az estén a lány vonakodva szállt fel a motorra, az es?kabátján patakokban folyt a víz, a kellemetlen, hideg szél átjárta testét. Óvatosan robogtak az úton, de a kanyarban megcsúsztak, s felborultak. A kórházban ébredtek. A lány megúszta egy bordatöréssel, de a fiú napokig életveszélyben volt. Vera akkor fogadta meg Istennek, ha életben marad Attila, hozzámegy feleségül. Az orvosok a hosszú gyógykezelés ellenére sem tudták biztosan megmondani, hogy fog-e még járni valaha a férfi.
Csendes esküv?jük volt, csak a hozzájuk legközelebb álló családtagok vettek részt a ceremónián.
Laci nagyon hirtelen ment el a vállalattól, remek ajánlatot kapott, attól az olasz cégt?l, amelyikkel már korábban is kapcsolatban állt. Tulajdonképpen ugyanaz volt a munkája, mint itthon. Olaszul anyanyelvi szinten beszélt, édesanyja Velencében született, számára az volt a második otthon. Vera sokáig nem hallott róla. Fájt, hogy el sem búcsúzott t?le, de a szíve mélyén megértette a döntését, mert érezte, hogy ez a váltás miatta történt.
Veráék egy lakást béreltek a belvárosban. Munkahelyet is változtatott, hogy hamarabb otthon lehessen, hiszen napjainak nagy része azzal telt, hogy munka után a parkba vitte férjét tolókocsijával. Biztatta, segített neki mindenben. Az orvosok is reményt keltettek bennük. A lába nem volt teljesen érzéketlen, lábujjait már tudta mozgatni. Gyógytornász segítségével láber?sít? tornát kezdtek. Vera minden erejét összeszedte, hogy segítse Attilát a gyógyulásban.
Két év telt el így, remények és kétségek között. Attila annyira meger?södött, hogy már járókerettel tudott lépkedni, és ahogy teltek a napok egyre javult a járása. Végül a botot is teljesen elhagyta. Meggyógyult, de a lelkében kitörölhetetlen nyomott hagyott a baleset. Egyre gyakrabban maradozott ki, esténként nem ment haza. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még magyarázkodni sem próbált. Vera a hosszú évek alatt türelemmel várta, hogy férje lelkileg is rendbe jön és visszakapja ?t, egészen.
Nem így történt. Attila egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Hiába minden próbálkozás, az állapota egyre csak rosszabbodott. Tizenhat év küzdelem, remény, reménytelenség után Attila tavaly ?sszel súlyos májbetegségben hunyt el.
Most annyi év után, újra találkozott a másik férfivel, akit akkor, ott Bécsben, nem mert bátorítani, hiszen már másnak volt a menyasszonya.
„Roni”. – Milyen jó újra hallani! Olyan régen szólították így! Újra, mint a sok év alatt annyiszor, felsejlett benne annak a bécsi éjszakának az emléke. Vera szemében felgyulladt a régi fény, és reménykedett, hogy talán elölr?l kezdhet mindent.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.01. @ 11:00 :: Sípos Julianna