Magában csodálkozott, hisz alig váltak el, s a kis fájó fejével már rá gondol, hívja. Haza sem ért még, félreállt az autóval, hallgatta. Nézte az elsuhanó kocsikat és csodálkozott, hogy vált Anikó a szeretlek témáról a gyermekeire. Jól esett hallgatnia. Mióta együtt nyaraltak úgy érezte újra találkozott az érzéssel, amit szerelemnek neveznek. Azt hitte vele, a két gyermekes elvált férfivel ez már nem történhet meg. Anikóból azonban valami határozottság, kedvesség sugárzott mindig, s mint nő roppant vonzó volt számára. Az azonban, ahogy a gyerekeivel, az a sehogysem… zavarta Pétert. Napok óta gondolkodott, ha választania kellene… de úgy tűnik, nem kell. Anikó hétvégi kirándulást javasol, úgy négyesben, a gyerekekkel.
Vidáman fordult be a magányos, kertes ház garázsa elé. Még soha nem látta ilyen otthonosnak jó ízléssel tervezett házát, amely évek óta olyan üres volt Ágnes és a gyerekek nélkül.
Két éve vált el. Ágnest elvitte az élet, így gondolt rá. Pedig az életnek volt neve is, Tamás, a legjobb barátja. Amikor váratlanul érkezett haza egy vidéki útjáról — emlékezett —, Ágnes és Tamás a hálószobában… Szóval akkor történt, hogy valami véget ért az életében. Ágnes elvitte a gyerekeket. Annácska még csak két éves volt, Petike négy. Azóta olyan vándormadárnak érezte magát itthon.
Beállt a garázsba, s elégedetten gondolt a szombati napra. Mit is mondott Anikó? Szigetvár? Várlátogatás a gyerekekkel, séta, fagylalt, valahol a vár körül. Esetleg fürdő, gondolta. Nemrég nyitott egészen új.
— Már csak egy nap. Milyen jó lenne! — ábrándozott.
Hogy minden simán menjen, felhívta Ágnest, aki az utóbbi időben olyan feltűnően szívélyes volt vele.
— Elvigyem a gyerekeket? — kérdezte most. — Én egyedül leszek, ráérek, s szívesen… — hadarta.
— Köszönöm, majd értük megyünk! — mondta Péter.
— Megyünk? — hallotta, olyan furcsa hangsúllyal a kérdést Péter.
— Igen, Anikóval — válaszolta.
— Csak nem a munkahelyedről az a… — Ágnes elharapta a mondat végét.
— Mondd csak nyugodtan! — biztatta Péter. — Az a kedves nőci.
— Ugyan, Péter! — szinte visszhangzott a készülék. — Tudhatod, hogy nem erre gondoltam, te leszel a sokadik aranyhal az életében, csak nehogy fennakadj a hálóban! — aggodalmaskodott Ágnes, aztán kikapcsolta a telefont.
Péter gondolkodni kezdett, bár tudta nem jó jel ez a szerelemben. Sokadik? Hallott egyet-mást Anikóról, de nem érdekelte. Az a múlt, s a most, most van. Szereti őt, érezte.
Bekapcsolta a számítógépet. Szigetvár… hétvégi programokat keresett.
Anikó úgy érezte valamit jól indított el, de hogyan csinálja végig, azt nem tudta. Az ő életében Péternek volt helye, de valahol a két gyereknek alig. — Mi is van Szigetváron? Hogy’ juthatott pont ez az eszembe? — töprengett.
Az ablakhoz ment, hogy becsukja. Élénk szél lebegtette a függönyt. Megfordult, s a szoba ajtajában eszébe jutott András. Hogy is volt? Itt vádolta, hogy neki csak jó játék az élet mindenkivel. Vajon komolyan gondolta?
— Ahogy akkor nézett, s nem is rám! — leült, lehunyta a szemét és hasonlította a két férfit. András, akit csak futólag ismert, de valahol a lelkében olyan hamar befogadta, s Péter. Az a pár hét mióta ismeri, úgy közelebbről. Mosolygott, csukott szemmel, s emlékezett az ölelésére. Igen, be kell vallania Péter remek szerető. Milyen lett volna András? Olyan, mint másokkal, hiszen ő mondta „egyszer élünk”.
Ezen elgondolkodott. — Egyszer! Én is! Akkor? Talán, ha jobban megismerném? — homlokát ráncolva gondolkodott.
Játszott kezében a telefonnal, forgatta, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Szálltak a gondolatai, messze. Már azt sem tudta mit csinál. Keresett a névsorban. V…Valaki.
Egy gombnyomás, a telefon kicsengett.
— Tóth András! — zengett Anikó fülében a rég hallott kellemes bariton. — Halló! — visszhangzott még.
Anikót hirtelen valami könnyű remegés fogta el, mély lélegzetet vett, s maga sem hitte milyen magabiztosan indított egy könnyed csevegést…
Legutóbbi módosítás: 2009.09.04. @ 10:35 :: Sonkoly Éva
