Sonkoly Éva : Végre, megtaláltam! 6.

Nyomtatás

Azon gondolkodom — csészék az asztalon —, mit mondhatnék Anikónak, aki sűrűn váltogatja zsebkendőjét. Úgy tűnik, ma délután csak sírással tölti az idejét. Még nem tudom az okát, mert kávé utánra ígérte a magyarázatot, de az én kávéfőzőm…

— Le kellene már cserélni ezt a vacakot! — mondom, csak úgy magamnak, meg persze Anikónak.

Új zsebkendő, fúj, zokog. Viccelődni próbálok.

— Ne sirasd már ezt a kávéfőzőt, hetek óta tervezem a cserét.

— Én nem tervezetem, és mégis…

Megnémulok.

— Mi történt? — kérdezem.

— Lefeküdtem Andrással! — sóhajtja.

Szó nélkül elővettem két poharat. Konyakot töltök. A vendégnek sem szóltam, a magamét kiiszom. Hátha jobban látok, mert érteni nem fogok.

— Hogy történt? — kérdezem.

— Ne légy idétlen, csak nem mesélem el a részleteket! — háborog. — Bár nagyon nincs is mit mesélnem. Úgy gondolok rá, mint egy fogmosásra, csak… — gondolkodik — annak legalább van értelme… — hallgat.

— Talán ennek is, ahogy elnézlek. Sajnálod? — kérdeztem.

— Mit? — néz rám könnyes szemekkel.

Ostoba kérdés volt belátom.

— A történteket, sajnálod? — javítottam magamat.

— Hülye voltam! — jön a konyakos pohár mellől a válasz. — Olyan sokat álmodoztam róla, emlékszel? — a múltba néz. — Azt hittem ő a nagy szerelem. Akkor is úgy éreztem, amikor újra beszéltünk… — vállat von.

— Újra? — csodálkozom.

— Ne add itt az ártatlant, ebben te is segítettél kicsit, nem te mondtad a virágot, meg hogy keresett? — vádlóan néz.

— De, Anikó! Tudod, mennyi virágot kaptam én már, ha azután mindenkivel ágyba bújtam volna? No, ez még viccnek is rossz — mondom. Közben őrá gondoltam, aki talán egy hónapja próbált visszalopakodni az életembe egy csokor rózsával.

— Nekem már annyi! — mondta bánatosan Anikó. — Nem merek Péter szeme elé kerülni. Lemondtam a közös programot a gyerekeivel, betegnek hazudom magam — nézett maga elé bánatosan. 

— Szedd össze magadat! Segítek gondolkodni. Nem Te vagy az egyetlen, aki meggondolatlanul tett dolgokat — vígasztalom.

— A mai világban… — kezdem a mondatot, s valami zavaros magyarázatba bonyolódok a világ állapota és Anikó cselekedetei közötti párhuzamot illetően. Fals, amit beszélek, mert másként érzek. Mi is a baj a világgal, Anikóval…

Pétert egyre sűrűbben hívta fel mostanában Ágnes, az elvált feleség. Mindig volt valami fontos megbeszélni valója a gyerekekről, de addig nem jutottak el. Anikóra terelődött Ágnes mondanivalója.

Nem mintha Péter esze nem ott járt volna anélkül is. Nem értette. Beteg — mondta neki —, nem tud sehova sem menni, valami influenza. Ágnes pedig cipőt próbálgatni látta egy üzletben.

Valami nincs rendben. Ezt érezte pontosan. Meglátogatom — gondolta. — Bár, azt mondta, ne tegyem, mert fertőző, majd jelentkezik. Akkor olyan jól esett hallani, hogy a gyerekekre hivatkozott. Nem szeretné, ha betegek lennének. Milyen figyelmes, gondolta Péter.

Lehet, hogy Ágnes csak piszkálódni akar, szétfújni azt, ami alakulóban van?

Miért tenné? Ő ment el Tamással.

Tamás? Tegnap úgy tűnt neki, mintha őt látta volna a benzinkútnál, egy csinos szőkével. Kacarászva szálltak be az autóba. Gondolta munkatársa, de Tamás mindig egyedül utazott. Mint vállalkozó nem szívesen osztotta meg cége ügyeit senkivel. Az is lehet, hogy tévedtem, gondolta Péter.

Próbált ismét Anikóra gondolni, csak rá, s a szép napokra, amikor csak napsütés volt és vidámság az életükben. Honnan jött a felhő? Nem is értette. Miért gondol valami rosszat? Olyan megmagyarázhatatlan érzése volt.

Látnom kell Anikót — határozta el hirtelen.

Már két perce állt az ajtóban, csengetett. Senki.

A telefonom! — jutott eszébe hirtelen. Lefutott a kocsiba. Tárcsázta Anikó számát. Géphang.

„A hívott szám jelenleg nem kapcsolható!”