13.
A visszaúton, amíg a bázis felé mentem, volt időm eltűnődni, amiket beszéltem Muszával. Semmi különöset nem találtam megállapításában, hogy valami katonai kocsi lopja a solerját. Viszont sok más igencsak meglepett. Mert mondott olyanokat is, igencsak jól megszűrve, amik több mint érdekesek. Velem kapcsolatban is tudott dolgokat, márpedig én nem mondtam neki semmit sem magamról, és még sok minden utalt úgynevezett természetfeletti képességekre. De elhessegettem magamtól minden ilyet. Hiszen ő maga mondta, hogy mivel életük során együtt élnek a természettel, sokkal nagyobb és több tapasztalatra tesznek szert, mint az egyszerű ember.
– Hol a fenében kóboroltál megint? – kérdezte Meni, mikor megérkeztem.
– Éjláton. Mondtam, hogy még van egy forduló anyag, amit fel kell hordanom. Nézd meg, tele van vele a verda. Megyek is lepakolni, mert a srácok, már biztosan kerestek.
– Csak azért kérdezem én is, mert itt voltak, és gondolom, már melóznak. Különben gratulálok. Piszok jó kis kéglit csináltál magadnak.
– Nem vagyunk készen. Hiányzik még a fürdő, a csempe, meg a WC.
– Menj, nézd meg, mit alkottak. A szoba már készen van. Ki is van festve.
– Azt még én csináltam meg, mielőtt lementem a városba.
– Nem kértem számon, hogy mit csináltál, csak mondtam, hogy jól haladtok.
Visszaültem a tragacsba és lementem a raktáramhoz az anyagokkal. Nem hittem a szememnek. A tető kész volt, fel voltak téve az ép palacserepek, és csak az a rész maradt üresen, ahova új palalap kellett. Javában verték le a régi csempét a tusolóban is. Valahonnét szerezhettek lakkot meg olajfestéket, mert ajtót, ablakokat is „kezelésbe vették”
– Mi ütött belétek, hogy ilyen tempóban dolgoztok? Valaki beígért prémiumot?
– Azt nem, de szeretnénk, ha minél hamarabb elkészülnénk.
– Mondtam, hogy nincs most prémiumra, de örülök, hogy ilyen hajtósak vagytok. Gyertek, rámoljuk még le a cumót, amit hoztam. Lehet, hogy kikapják a fenekem alól a csotrogányt, mert másnak is kellhet. Ja a szemetet, sittet is felpakolhatjuk egyúttal, elviszem valamerre.
– Csak ne itt a bázison, mert ha rajta kapnak, abból balhé lesz.
– Juvál, ennyi eszem nekem is van, de nem akarok ezért egy plusz fuvart. Majd megkérdezem az MP főnökségtől, hova hányhatom le. Ha ők azt mondják vigyem, ahova akarom csak ne a bázison, majd akkor ráérek törni a fejemet, hogy hova. Addig meg eláll a kocsin is. Ha valaki kiviszi és zavarja, akkor majd az ledobálja.
Behordtuk a csempéket az új tusolót meg egy vadiúj WC kagylót és a palalapokat.
– Mondd Avi, visszakapod, amit ide beépitettél? – kérdezte Gidon.
– Nem. Miért érdekel?
– Csak azért, mert mindenki azt beszéli, hogy az egész anyagpénzt visszakapod, és van még egy pár kamu számlád is hozzá.
– Megmondanád ki az a rendes ember aki ilyeneket mesélt? Különben mindegy. Valakiből füstöl az irigység. Most, hogy már a vége felé vagyunk, megtudhatjátok, amit amúgy is gondoltatok. Ezt magamnak pofoztam ki. Meni „kiutalta nekem”, hogy használjam, ha nem akarok a körletben berendezkedni.
– És jöhetünk majd ide bulizni?
– Itt bulizni? Ami azt illeti miért ne, de ez nem valami nagy hodály. Jó, ha húszan beférünk ide élire állítva.
Pár nap alatt készen lettünk. Sokan jöttek megcsodálni, mert akármekkora is volt a bázis, az ilyen hír, mint a futótűz, terjed. Amire nem számítottam, hogy majd a tisztek irigyelni fogják. Na persze. Ők vagy lakhattak párosával egy külön körletben, vagy a családosak vehettek lakást, ahogy Meni is mondta. Szinte mindent kaptam, Meni segítségével. Csak tévét és egy sztereót kellett vennem, mert azt nem tudott szerezni. Éjláton olcsón hozzájutottam, így teljesen komplett lett minden. A légkondival volt egy kevés baj, mivel a kondenzvíz orrán–száján jött. Ezt úgy oldottuk meg, hogy egy csövet húztunk a kivezető nyílásra, azt a kinti csatornához csatlakoztattuk.
Amikor a srácok mondták, hogy majd bulizunk nem gondoltam rá, hogy ezt komolyan is gondolják. Meleg volt a kilincs, mert persze jó filmet vagy meccset kényelmesebb volt nálam nézni és közben kortyolgatni valami hideget, mint a kantinban nyomorogva, ahol hiányzott ez a keleti kényelem. A hétvége vált a legproblémásabbá. Általában ilyenkor mentem haza, és persze mindig maradt a bázison katonatárs szolgálatban, aki kérte a kulcsot. Igaz, ami igaz, ennek nem sűrűn örültem. Nem, mintha féltettem volna is valamit, csak tudtam, mire kell. Légyottokra. Még ez sem akkora gond, csak tudtam, ha megtudják mások is, akkor majd jönnek sorba állni. Ezért megmondtam a fiuknak, ha nem vagyok itt, akkor lehetőleg surranva menjenek be, úgy használják a kéglit. Egy nap váratlan dolog történt. Éppen valamivel piszmogtam a laborban, amikor egy ismerős lány toppant be.
– Hát te?
– Na nézzenek oda! Te vagy az, Sosi? Milyen volt az utad a múltkor?
– Kösz, nagyon jó volt.
– Miben segíthetek most?
– Itt fogok majd én is dolgozni.
– Viccelsz?
– Nem. Teljesen komolyan mondom. A jövő héten kapjuk meg az új gépeket, és kell egy pár „friss hús” is. Én már jórészüket ismerem, tudom kezelni.
– Akkor majd te leszel az oktató is. Pedig már dörzsöltük néhányan a kezünket, hogy mehetünk Tel Avivba, egy kis fejtágítóra.
– Valóban, én leszek majd, aki betanítja a népnek az új gépek kezelését. Még várunk másik két embert, akik szintén ismerik az új berendezéseket.
– Öröm is meg üröm is egyszerre. Nem lesz egy hónap lógásom Tel Avivban, de sebaj. Mondd, mit csinálsz este?
– Megyek az itteni moziba. Hallottam, hogy valami jó film lesz este. Nem jössz?
– Ha szerzel jegyet, akkor szívesen és ott találkozunk.
Már lassan beesteledett, amikor valami beugrott a fejembe. Jó, hogy megcsináltuk a „tanyaavatást” és akik segítettek, azok bármikor megkaphatták a kulcsot hétvégére, de a beígért szabadságból még nem sokat kaptak. Mehettek haza hétvégenként, de a „rendkívülit”, azt még nem élvezhették. Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha szerveznénk egy háromnapos hosszú hétvégét, kirándulással egybekötve? Nem hiszem, hogy ellenkeznének, ha azt mondanám nekik, hogy lemegyünk egészen Sarem Sejkig /Ofira volt a békeszerződés előtt/, meg a környékére.
Este, a megbeszéltek alapján Sosi ott várt rám az ebédlő előtt.
– Vacsoráztál már? – kérdezte.
– Izé, még nem, de tudom kevés az idő, mert kezdődik a mozi… de nem érdekes, majd utána eszem valamit.
– Hol? Igaz, éjfélkor van még kajaosztás azoknak, akik éppen őrségen vannak, vagy éppen ügyeletesek, de csak nem akarsz akkor ide visszajönni?
– Akar a fene. Van a szobámban, és van talán még valami jó borom is. Szóval, ha meg nem sértelek, akkor meghívnálak a film után vacsorázni.
– Van már itt lakásod?
– Nem egészen. Van egy külön bejáratú kulipintyóm, ahol csak én vagyok egyedül. Vehetnék lakást itt, de nem akarom magamat adósságokba verni. És különben is, minek. Anyámmal együtt élek, és anyámat nem hozhatom le ide, a világ végire. Sajnos sokat betegeskedik, és nem biztos, hogy Éjláton a Joszeftáli korház el tudná látni, hiába jól felszerelt, és messzi is van innét a bázisról.
– Van a bázison is korház!
– Tudom, de jobb a békesség. Inkább ne kelljen senkinek se odamenni.
– Igazad van, nem lenne mégis jobb, ha nem kéne hetente utaznod?
– Már megszoktam. Aztán meg itt nem volna társasága sem. Mai napig nem tudott megtanulni héberül. Magyarul itt szinte senki sem beszél. Tud ugyan németül is de, az a másik olyan nyelv, amit nem igen beszélnek erre.
– Miért nem tanítod meg a nyelvre?
– Mikor? Én csak péntek–szombaton vagyok otthon, és nagy ritkán hét közben. Akkor meg nincsen idő rá, mert másról kell vele beszélgetnem.
– És, hogy tud így vásárolni, vagy megértetni magát?
– Van két bátyja, és az egyik szinte minden nap megy hozzá. Már ajánlottam a nagybátyámnak, hogy amíg nem megyek haza, költözzön anyámhoz, de nem akar. Van egy felesége, azzal sem él együtt. Hosszú mese lenne. Nem váltak el, csak nem élnek egy lakásban, és a nő persze nem is akarna válni, hiszen az öreg tartja el. Egy árva napot nem dolgozott itt életében. Talán még Magyarországon sem, mielőtt kijöttek. Gyerek meg nincsen. Na, de menjünk, mert lekéssük a filmet.
Már sokan tolongtak a bejáratnál. Gyalog mentünk, az autót más vitte el /még mindig szemetesen, valami miatt soha nem jutott még senkinek sem eszébe lepakolni róla. Persze legfőbbképpen nekem/. Nagyon jó filmet láttunk. Mikor kijöttünk, kicsit ténferegtem, hogy hátha találok, akitől kérhetnénk stoppot, de minden kocsi tele volt.
– Gyere – mondtam Sosinak –, induljunk el gyalog, talán útközben akad, aki felvesz minket.
– Mondd, merre van a tanyád, remélem nem a világ végin, mert nekem még vissza kell majd menni a saját körletembe, ahol a szobám van.
– Azon ne izgulj, majd visszaviszlek. Hogy megnyugodjál, nem messze a körletünk parkolójától. Ott, ahol a nunmemnek /légvédelem rövidítése katonai szlengben/ is van a szállása a mieinkkel együtt.
– Az nincs közel.
– Ami azt illeti, valóban, de ti sem vagytok onnét messze. A lányok szállása két sarokkal van odébb.
– Na de milyen sarokkal? Nem rendes utcai sarok. Mondd inkább úgy, mintha az Allenby /egy hosszú utca Tel Avivban/ egyik vége.
– Mondtam, haza viszlek. A parkolóban van autó és nekem meg van kulcsom.
– De nem ”meglovasítod” ugye?
– Nekem nem kell lovasítanom. Ha nem vitte el más éjszakára, amit kétlek, akkor ott áll.
Andalogva mentünk az utón. Telihold is volt meg valamelyik repülőszázad éppen gyakorlatozott, mert le–fel szálltak a gépek. Egyszercsak feltűnt egy teherautó tompított fénnyel. Intettem neki.
– Elvinnél minket a nunmem körletbe?
– Pattanjatok fel hátra, de vigyázzatok, tele vagyok fékező ejtőernyőkkel. Én szedtem össze őket a leszállt gépek után. Bele ne gabalyodjatok.
– Köszi – és már indultunk is hátra. Alig egy perc utazás volt.
Jóéjszakát köszönve búcsúztam el. Gyere, innét már nem vagyunk messze.
Sosi nagyon rosszallóan nézett rám. Gondoltam is rögtön mire gondol.
– Nem kell megijedned, nem akarlak lerohanni a sötétben.
– Nem is tudnál. Voltam kurz kráv magán /önvédelmi kiképzés/, és elég jól megy – nevetett rám.
– Na itt is volnánk – mutattam a volt raktárra.
– Ez szerinted „kulipintyó”? Hiszen ez egy villának is beillik.
– Na, ne túlozzunk. Lakájos inkább. Parancsolj, fáradj beljebb.
Sosit nagyon meglepték a látottak. Kihúzható kanapé, valaki leselejtezte a tiszti lakótelepen, mint az asztalt is, ami hozzá tartozhatott, és onnét vándorolt hozzám, egy összeeszkábált polcrendszer, amin a tévé és a sztereo állt, na meg egy mini konyha, minden felszereléssel, kivétel a mosogató gépet, mert az akkoriban nem volt még annyira elterjedt, hogy kidobták volna, ha meghibásodott, vagy másikat vettek
– Helyezd magad kényelembe. Ott az asztalon a távkapcsoló, kapcsold be, amit akarsz, tévét vagy sztereót. Addig én készítek valami harapnivalót, de segíthetsz is, ha van kedved.
– Megyek, inkább segítek főzni. Mutasd, mi van ebben a mélyhűtött szekrényben?
– Ez itt csirkemell, van marhapörköltnek való, meg négy csirkecomb.
– Ez egy egész supermarket… és mit akarsz készíteni?
– Van zöldség, miegymás. Gondoltam, lesütöm a négy combot zöldséggel. Köretnek meg csinálhatunk rizst is.
– Jól hangzik. Ámbár ilyenkor, éjszaka ennyit enni?
– Ne is törődj vele. Úgyis lemozogjuk majd. Van egy üveg Cabernet Savion, pont jó lesz. Gyere, akkor beállhatsz konyhatündérnek. Ott a zöldség, válogasd, amit akarsz. Répa, brokkoli, karfiol, gomba add, ami belefér.
Befűszereztem a combokat, és mar kezdtem is párolni őket.
– Hé, az most mi lesz? – kérdezte Sosi. – Nem ragut készítünk, hanem sültet!
– Megpuhítom teljesen a combokat. Magyarán zsírjára főzöm és utána rá az összes zöldség. Fűszerezzük újra, majd felöntöm megint egy kis vízzel. Lefedjük, és amikor elfőtte a vizet, fedő nélkül még egy jó húsz percig közepes lángon sütögetem.
– Mondd, hol tanultál főzni?
– Magamtól! Sok mindent ellestem, de otthon egyedül, mert anyám kórházban volt, kénytelen voltam kotyvasztani. Az elején ehetetlen volt. Ja, minden kezdet nehéz. Aztán fokozatosan belejöttem. Itt meg tökéletesítettem, mert bizony a katonai koszt nem mindig ízlett. Inkább elhoztam az „alkatrészeket”, bespájzoltam, és amikor nagyon éhes vagyok, akkor kotyvasztok. Na, most tedd bele a zöldséget szépen, adj hozzá egy pohár vizet, fedd le, amíg fő, nézünk valami filmet. Ja, majd el felejtettem a maradék fűszert hozzáadni.
Nagyon belejöttünk a tévénézésbe, mert inkább egymást néztük. A tévé csak olyan aláfestése volt az egésznek.
– Hú, a fene egye meg, ez már kezd nagyon szagos lenni. – Felpattantam a kanapéról és mentem a konyhába. Szinte az utolsó másodpercben, mert már semmi nedvesség nem volt alatta. Gyorsan lerántottam az egészet a tűzről.
– Odaégett az egész, mi?
– Nem égett oda, ne izgulj Sosi, nem maradsz éhen.
Feltettem egy fazékba vizet, amiben majd a rizst főzőm. A sültet megkóstoltam.
– Hmm. Nem lett rossz. Gyere, kóstold, és ha még gondolsz bele valamit, akkor azt hozzáadjuk.
– Nyam–nyam. Ez nagyon jó!
– Kösz. Ha még tíz percig enyelgünk, akkor most nem ennénk, az biztos.
– Engem akarsz vádolni, te telhetetlen? Te nem akartad abbahagyni.
A vacsora nagyon jól sikerült. Utána még beszélgettünk egy keveset.
– Itt maradsz nálam reggelig, vagy vigyelek vissza a körletbe?
– Igazság szerint maradnék, de inkább visszamegyek. Elég pletykás társaságban vagyok. Nem kell, hogy mindenféle mende–mondát terjesszenek rólam. Tudod, ágyúval nem jó verebet lőni!
– Ezt meg hol tanultad? Tudtommal nincsenek nálatok magyarok a családban? Márpedig ez olyan magyaros mondás.
– Tévedsz. Apám magyar származású, csak ő még ’38–ban kijött ide.
– Akkor szedelőzködjünk. Én megyek a parkolóba elkötni egy tragacsot.
– … de azt mondtad, van kulcsod, és nem kell elkötnöd?
– Itt a kulcs, nézd meg. Csak úgy mondtam ezt.
Sosit visszarepítettem a körletébe. Miután visszamentem a tanyámra, elpakoltam a romokat és eltettem magamat másnapra.
/folyt. köv./
