Avi Ben Giora. : A Szinájban 9-10.

Nyomtatás

9.

A konyhán összeszedtem, amit csak értem. Kenyeret, sajtot, meg hideg csirkét és valami marmeládé félét is.

– Kávét nem tudsz adni? – kérdeztem.

– Készen, vagy simán csak darálva?

– Simán, darált kávét. De ha már ennyire pofátlan lehetek, nincs véletlenül kis kardamonod is?

– Megnézem. Talán van.

Miután így felszerelkeztem, elmentem a kantinba is, vettem kólát meg egy pár doboz Maccabi sört is.

– Mi ez a rengeteg cucc? – kérdezte Meni. – Csak nem háború van?

– Tudtommal nincs, csak éjszakai meló.

– Na rakodj csak le, de ez a mennyiség elég lenne egy egész századnak is.

– El fog fogyni Meni, még kevés is lesz.

– Nem leszünk sokan. Rajtad kívül meg még négyen, és én.

– Hatan csak elpusztítjuk, ami megmarad, az eláll a frigóban is.

– Az igaz, úgy is mindig az a baj, hogy nincsen semmi rágcsálni való.

Egész éjszaka melóztunk, és csak hajnalban ültünk le enni, amikor már nagyjából készen voltunk az anyaggal. Maradt még retusálni való, de nem nagyon bajlódtunk vele tovább. Kínlódjanak vele azok, akiknek megvan hozzá a korszerű technika. Mert eléggé jól felszerelt laborunk volt, de a legmodernebb elemző rendszer mégsem nálunk volt, hanem Tell Avivban.

– Na essünk neki – mondta Meni. Mindenki éhes volt de főleg fáradt.

Csináltam kávét is, mert alig ittunk éjszaka.

– Na ez egy jó ötlet, de tegyél bele kávét is, ne csak szívet.

– Még van egy kevés kardamon is, mert éjszaka csínján bántunk vele. Azt is bele teszem, de cukrozni mindenki maga fogja. Eleget szidtatok éjszaka, hogy hol túl édes, hol meg keserű.

A kávé megtette hatását, mert szinte kókadoztunk, és a gyomrunkat is nagyon megtömtük.

– Na, ez kávé volt – helyeseltek a többiek. – A szemünk ugrott ki, de jót tett, mert esünk össze.

– Figyeljetek ide. Most, hogy így fel vagytok rázva, azt ajánlom, maradjatok itt, ne menjetek el durmolni. Ha nincs sok meló reggel, akkor már tízkor eltűzhettek, ahova akartok. Délután meg szabadok vagytok. Akik reggel jönnek, azok majd tartják a frontot.

Hétre beesett Arik is.

– Na készen vagytok, pupákok?

– Itt az egész anyag – adott át Meni egy lezárt zsákot. – Minden benne van, amit kértek.

– Rendben! Van még kérés vagy extra?

– Nincsen. De hozhatsz valami „matanát” ajándékot, ami itt nincs, bár szerintem itt nálunk több minden van, ami ott nincsen.

– Avi?

– Mi van velem? – kérdeztem.

– Nem jössz?

– Minek? Nincs mit csinálnom Tel Avivban.

– Pedig elvinnélek, van helyem.

Ránéztem Menire.

– Ha akarsz, tőlem mehetsz. Délre úgyis visszaértek, nem?

– Naná. De kettőig biztosan itt leszek, mert dolgom van.

Őrültem is, meg nem is, hogy lejutok Tel Avivba, mert nem lesz időm sehova sem menni. A bázison leadjuk az anyagot, megvárjuk, amíg előkészítik a madarat a visszaútra, és kész. Ennyi. Az utunk jó volt, és nem kellett sehol sem megszakítani a repülést. Végig zenét hallgattunk. Ennek meg lett aztán a hátulütője, mert mikor átkapcsoltunk rendes vételre, és ráhangoltunk az irányító toronyra, percekig nem akartak szóba állni velünk. Így majd egy negyed órát körözhettünk, amíg megkaptuk a leszállási engedélyt.

– Na ezért még számolok velük. Micsoda pofátlanság, hogy nem fogadtak rögtön?

– Mi a fenét szívóskodsz? Hiányzik a balhé korán reggel? Még ők küldhetnek el a fenébe, hogy folyamatosan nem tartottad a kötelező összekötetést, hanem ráhangoltál a Kol Ha Salomra/Béke hangja/, hogy zenét hallgassunk.

– Ismernek már, nem mai csirke vagyok.

– Te tudod.

Leadtuk a csomagokat az anyaggal együtt, amiket még hoztunk.

– Nem hiszem, hogy örülni fogsz – kezdte a tiszt, aki átvette –, de küldök plusz munkát. Ezt hivatalból nem nektek kéne megcsinálni. Az északiak most nyakig vannak feladattal. Szóval kis albérletes meló.

– Valóban nem fogunk neki örülni, de mit csinálhatunk? Ha már a nyakunkba varrjátok, akkor meg kell csinálni. Csak azt nem tudom, ebben a nyomoronc légierőben miért a mi csoportunk a kiválasztott? Nincsen az egész országban más bázis?

– Jó a kérdésed. Erre az egyértelmű válaszom az, hogy ti gyorsak pontosak vagytok. Meni szereti a precizitást, mások meg csak visszaküldik és mi nyammoghatunk rajta napokig. Hiába hívják elő, a retusra, nagyításra nem fektetnek annyi energiát, mint Meni. Kínlódjanak vele a „nagyok” a központban.

– Na akkor most nem lesztek megelégedve. Van egy pár, amit mi sem nagyítottunk tovább. De nem lustaságból, hanem mert egyszerűen végesek a gépeink teljesítményei.

– Tudjuk, de ti legalább a maximumot hozzátok.

Nem voltam elájulva a sok dicsérettől, mert ezt csak szóban élveztük. Eddig senki sem kapott érte „cafrangot”, ami több zsoldot eredményezne.

– A kantinban találkozunk – szólt oda Arik. – Nincs sok időnk, de egy partira talán futja.

– Rendben, de te hova mész?

– Dolgom van na, ne légy kíváncsi.

Sokat tényleg nem időzhettünk, mert kapta Árik az „ukázt”, hogy Ber Seván le kell szállnia, és felvenni pár embert.

– Mennyi az a pár ember? Kettőnél többet nem tudok felvenni. Tele vagyok csomaggal.

– Pedig hármat kell. Tisztek!

– Tisztelem őket, de akkor úgy fognak ülni, mint a szardíniás kaszniban.

Ber Seván leszálltunk. Túlságosan is tisztek voltak. A déli körzet főparancsnoka, a hadsereg tábornok, és még egy tábornok. Egy büdös szót nem mertünk szólni. Mikor megláttuk, kik lesznek az utasaink, átraktuk az összes csomagot, ami eddig az utastér egy részét foglalta. Egy olyan pilóta sem akadt, aki, ha nem volt muszáj, a csomagteret használta volna. Az plusz idő. A ki–bepakolás nem a pilóta feladata, de nem volt erre külön személyzet. Mindent saját maguknak kellett csinálni, hiszen ez katonaság, nem valami szállítási firma.

A fejesek elhelyezkedtek kényelmesen és indulhattunk. Egész úton tárgyaltak egymás közt és Áriknak úgy kellett repülnie, ahogy kérték. Én meg nagyokat hallgattam mellette. Csak reménykedtem, nem fognak rámkérdezni, hogy én mégis mit keresek a gépen, amikor se pilóta nem vagyok, se semmi olyan posztom, ami feljogosítana, hogy a pilóta mellett üljek. Szerencsém volt, mert mással voltak elfoglalva. Térképeket néztek és ellenőriztek le. Aztán az egyikük meg is jegyezte, hogy végre olyan térképeket készítenek, ami egyezik a légi felvételekkel. Na gondoltam magamban, még egy dicséret, de ezt váltsák már be számunkra élvezhető elismeréssé is.

10.

Miután megérkeztünk, a főnökség már várta a vendégeket.

– Na ezt jól megúsztuk – szóltam Arikhoz.

– Te igen, de én még ma vihetem is őket vissza. Jó, ha éjfélre visszaérek. Persze ha kis mázlim van, itt maradnak, vagy én maradhatok Tel Avivban.

– Szeretnek téged, hogy ilyen utasokat aggatnak rád.

– Hát még én, aki ilyen beosztásokat csinál. Na megyek, kipakolom a cuccokat, mert még majd azért is szólnak, hogy hol vannak a csomagok.

– Ne segítsek?

– Á, hagyd csak. Itt a ti szajrétok. Meni oda lesz a “boldogságtól”. Még ő kért “matanát” ajándékot. Most itt van neki. Sőt lehet, hogy duplán. Nem csodálkoznék, ha ezek útba ejtenének titeket is.

– Kösz, más nem is hiányozna. A fele banda bent sincs, hisz tudod, hogy Meni adott nekik déltől szabit. Most majd mosakodhat, hogy azok, akik éjszaka melóztak, elmentek dögleni.

– Ezért nem hiszem, hogy szólni fognak. Hivatalosan is jár a pihenő, ha éjszaka melóztatok.

– Na csao. Nem mondom azt, hogy este találkozunk.

– Én meg pláne. Azt hiszem nekem is plusz melóm lesz ma, mert a “tanyámat” is el kell kezdeni, ha már az anyagok nagy részét tegnap megvettem.

– Akkor jó munkát.

Visszamentem a saját körletünkbe és már fordultam is volna vissza. Az összes fejes vendégünk ott tolongott Menivel. Éppen ki akartam fordulni, amikor Meni odaszólt nekem.

– Gyere már ide, hagy mutassalak be téged is.

– Izé, szóval együtt utaztunk idáig.

– Attól még idejöhetsz – szólt az egyik tábornok. Kölcsönösen bemutatkoztunk és lekezeltem a többivel is. Sok mindenről érdeklődtek és kérdeztek, aztán kibujt a szög a zsákból, hogy miért is látogattak meg minket itt a világ végén. Új felszerelést fogunk kapni rövidesen. Sőt kibővítik a régi “kócerájunkat”, és küldenek még embereket is. Lassanként kezdtek szedelőzködni, és mondták, hogy még majd lejönnek meglátogatni minket, ha megérkezett az új felszerelés és elkészül a bővítés is.

– Mit szólsz ehhez?

– Most mit szóljak Menikém? Megint több lesz a meló és ugyanannyi a pénz.

– Egy túrost. A jövő hónaptól kapunk új dargat/rangot/ és persze több pénzt is.

– Nocsak! Ennyire jól dolgoztunk eddig?

– Ezek szerint? Ja és kapunk egy csomó új embert. Főleg lányokat.

– Ajaj! Akkor igencsak sok látogatóra számíthatunk. És persze külön lakosztály is jár nekik. Ez lesz az egyik bővítés, gondolom.

– Jól gondolod!

– Te Meni, lehet, hogy nem aktuális, de megkérdezném, mikor kezdhetek neki a srácokkal a raktárhoz. Anyag már részben van. Pár dolog még hiányzik, de azokat holnap megkapom, csak le kell mennem érte.

– Na figyelj. Gondolom, Juvál embereivel akarod renoválni, hiszen ismered őket, amikor a saját körletüket pofozták fel. Ja nem is mondtam, hogy Ben gratulál az egész bandának, hogy példás rendet és tisztaságot talált.

– Na ja. Most gratulál, hogy a fejesek inspiciáltak és rendben volt minden. Különben nélküle is működik a dolog, láthatod. Minden napra be van osztva valaki „ügyeletre“, aki gondoskodik mindenről. És még duma sincsen.

– Tudhatnád, Ben milyen. „Magas lóról”, de ha baj van, akkor aztán adj uram Isten, de rögtön. Ezért szeretik, mert nem mászik az emberek nyakára, úgy gondolja, minden rendben van. Na, de ne dumáljunk másról. Most mindenki döglik még szerintem, vagy sütteti a hasát. Négykor menj el értük és kezdjetek neki. Ma éjszaka megint dolgozunk, amiért is hála neked.

– Már ugyan miért nekem? Áriknak is odaadták volna a csomagot, a „matanát”, hogy csináljuk meg.

– Ez igaz. Menjetek le és kezdjétek el. Nyolc fele gyere vissza, ja, Juvált is hozd, mert szükségünk lesz rá.

– Mi az, átigazoltad ?

– Úgy is lehetne mondani.  Menjél már, mert még lejár a nap.

Másokkal ellentétben én nem mentem pihenni, hanem a tanyámra. Azt próbáltam kitalálni, hogy mivel kéne kezdeni. Felnéztem a mennyezetre és eldöntöttem, hogy a tetővel. A többi az már megy magától. Különben is a csempék, a csemperagasztó meg a tusfelszerelés csak holnap lesz meg. Na, nem fogok sokat aludni, az már biztos. Mentem vissza a körletbe, hogy alszom valamennyit. A szobánk be volt sötétítve mindennel, ami csak található és három ventillátor is keverte a levegőt, némi hűsölést adva. A légkondi persze bedöglött, vén pára volt, ki tudja hányadik generációt szolgálja már… Újat meg nem kaptunk, mert mindég inkább toldozták–foldozták. Most is ez lesz, gondoltam. Még, hogy Meni szerez majd használt légkondit? Álmodok! Jó, ha ventillátort kapok! Ledőltem úgy, ahogy voltam és már be is vágtam a hunyót. Arra ébredtem, hogy valaki próbál ébreszteni. Juvál volt.

– Na mi van, ég a ház? Hány óra?

– Öt múlt.

– Hú, az anyját. Én már négykor akartalak ébreszteni egy kis megbeszélésre.

– Arról már lekéstél, de itt volt Meni és elmondta mi a teendő. Sőt figyelmeztetett, ne ébresszelek ötnél előbb, mert emberevő vagy, ha felvernek.

– Ami igaz, az igaz: utálom, ha ébresztenek. Na akkor cirka tudod, mi az ábra. Próbáld meg összetrombitálni azt a brigádot, akikkel a múltkor melóztunk.

– Megtörtént már. Kint rugdalják a bőrt, téged várnak.

– Ilyen jó kondiban vannak?

Feltápászkodtam és elindultam Juvál után.

– Helló srácok! Várjatok, hozom a járgányt és indulhatunk.

Felszedelőzködtünk.

– Na, ez nem olyan, mint ami annó a körlet volt! Sokkal ramatyabb. Ezt már régen selejtezni kellett volna.

– Nem selejtezünk, hanem kipofozunk. A tetővel kéne kezdeni szerintem, de várom a javaslatot. Gidon, úgy tudom, te civilben kőműves vagy?

– Értek hozzá, de mi köze a kőművesnek a tetőácshoz? Itt tetőt kell javítani nem falat. Nem ugyanaz.

– Azt azért én is tudom, de mint építési szakembernek, csak van valami ötleted.

– Ötletem az van. Látom, van palalap meg kátránypapír. Fel kéne mászni a tetőre és megnézni, hogy a stofnik mennyire vannak korhadva. Kell–e cserélni egy párat, vagy kibírják az új szögelést.

– Menjünk, nézzük meg.

– Van valahol megfelelő létra, vagy helikoptert igényeltél?

– Nofene, az is kell?

– Hát? Még nem tudok akkorát dobbantani, hogy a tetőn landoljak.

– Srácok, hol van létra a körletben?

– Jó kérdés! Szerintem sehol. Legjobb, ha bevágod magad a tragacsba és elmész a tűzoltókhoz.

– Ne nézz rám így, komolyan gondolom. Náluk biztos van.

– Ismersz ott valakit, mert nekem még soha nem volt dolgom velük.

– Van ott egy földim, de ugyanúgy csak baka, mint én. A főnöküket meg nem ismerem én sem.

– Na gyere, menjünk. Ti addig nézzetek körül és próbáljátok megszervezni a továbbiakat.

A tűzoltók a világ túlsó végin voltak, de odataláltam nagynehezen. Szerencsénk volt, mert ott találtuk azt a bakát, akit amúgy keresni kellet volna. A két földi üdvözölte egymást, aztán rátértünk a tárgyra.

– Kéne egy létra nekünk.

– Minek az nektek, tűz van?

– Egy frászt! Tetőt kell javítani egy raktárnál.

– Még nem fog esni az eső, van idő rá, mit siettek? Na meg nem is biztos, hogy télen lesz eső, mert az errefelé ritka. Délen vagyunk nem?

– Gondolod, hogy nekünk sürgős lenne? Ki van adva ukázban.

– Akkor szerezzen nektek az létrát, aki kiadta a melót.

– Ne legyél már ilyen kukacos. Csak nem lesz tűz holnapig, és a főnököd sem csinál leltárt ma este.

– Azt soha nem lehet tudni! Kiszámíthatatlan, mint az időjárás. De tudjátok mit? Én nem tudok semmiről. Ott van hátul egy kétméteres rohamlétra, kihúzhatós. Azt vigyétek el. De reggel hozzátok is vissza, és ha kérdezik kitől kaptátok, akkor mondjatok bárkit, de engem nem.

– Kösz – hálálkodtam –, de mondd, mi van, ha tovább kell majd ?

– Az már a ti gondotok. Reggel hozzátok vissza, és ha még kell, akkor holnap ugyanígy elvihetitek, feltéve, ha nem buktok le.

Felpakoltuk a tragacsra és már kotortunk is vissza a többiekhez.

– Majesztró, itt a lajtorja. Másszunk fel és nézzük, mi a helyzet.

Valószínű békebeli fából ácsolták a tetőt, mert annak semmi baja nem volt.

– Mázlink van Avi! Simán le kell szedni az összes palát, kátránypapírral befedni az egészet és erre a palalapokat.

– Mennyi idő cirka?

– Miért, időre kell melóznunk?

– Mondhatnám. A lajtorját holnap reggelig kaptuk meg. Reggel vissza kell vinni, és aztán este ismét a miénk. De nekem ma éjszaka még melóm van, Meni vár Juvállal félnyolc–nyolcra.

– Juvál átigazolt hozzátok?

– Ezek szerint?

– Nem mondok időt Avi, ha nekipattanunk a kátránypapírral végzünk, de a palalapok mindenképpen csak holnap kerülnek vissza.

Két részre szakadtunk. A csapat egyik fele felmászott a tetőre és elkezdett bontani. A többiek meg elszedték, amiket leadogattunk nekik, na meg adták fel azt az anyagot, amit a fent levők kértek. Jól haladtunk és nagyrészt készen is lettünk.

– Mára ennyi fiuk. Holnap folytatjuk. Én visszaviszlek most titeteket, aztán Juválal elintézem a létrát. Köszönöm mindenkinek, és holnap folytatjuk. Ja, itt egy százas nektek. Menjetek be a kantinba, és amire futja.

– Ne hülyülj már – hárította el Gidon. – Te sem lopod a pénzt.

– Ne törődjetek vele. Majd elszámolom. Ennyi a minimum. Melóztatok és holnap is szükségem lesz rátok. Szabitok az meg biztos, ha befejeztük ezt az ólat.

Úgy néztek rám, mint valami hülyére, aki most ossza a nemlévőt fűnek–fának.

– Akkor holnap ugyanitt. Nem tudom, mikor érek vissza, anyagot kell még hoznom a városból, Jigálnál lesz a kulcs. Amikor tudjátok, akkor folytassátok délután… Gidon meg intézd a lajtorját ugyanúgy, mint ma. Remélhetőleg ugyanott lesz. Én oda teszem vissza. Beszélek Menivel, hogy adjon neked valami járgányt, mert ezt én holnap elviszem.

Az előző éjszakához képest, most kicsit enerváltabban dolgoztunk. Kezdett kiütközni rajtunk a fáradság, és ezen már nem segített semmilyen kávé. Reggel már maga Meni is a kibukás határán volt.

– Menjetek el pihenni. Ami maradt, az maradt, Nem vagyunk gépek, no meg annak is kell pihenni, mert ugyanúgy kidől a megfeszített melótól, mint mi.

– Meni! Légyszi megint add oda délután a másik kocsit Gidonnak, hogy tudják folytatni. Nem tudom, mikor jelentkezik érte. Nekik csak nem volt éjszakai ügyeletük. Én most viszem ezt, mert le kell mennem valamikor Éjlátra a többi cuccért.

– Rendben, csak vigyed. Csak vigyázz!

– Mire?

– Valami hülye MP–s buzgómócsing felírta a rendszámod, hogy leparkoltál az útpadkára.

– Menjen oda, ahová gondolom. Majd biztos lekaszálnak rólam egy vagyont. De hát mit csináljak, ha rámjött? A markomba mégsem…

– Ezt majd nekik magyarázd ha hivatnak.

Kissé felpaprikázott ez a dolog, mert nem elég, hogy saját magam hozok rendbe egy odut a saját pénzemen, még további kiadásokat akarnak. Na persze, biztos benne van a múltkori fogadásom, meg pár megnyert snooker parti. Üsse kő. Elmentem a körletbe, de valahogy nem bírtam aludni. Nyugtalan voltam. Visszaültem az autóba és elmentem a készülő „lakomhoz”. Körülnéztem, hogy mit tudnék csinálni, amivel előbbre lehetnék… Aztán kinyitottam az egyik festékes bödönt és elkezdtem a falakat festeni. Volt színező paszta is, így többszínűre festettem a falakat. Kétszer is átmázoltam, aztán ránéztem az órámra. Micsoda? Már majdnem 11 óra? Na akkor lassan mehetek valamit bekapni és indulhatok is le a városba. Az ebédlőben nagyon meglepett arcokat láttam. Többen engem bámultak. Mi lehet rajtam olyan furcsa vagy kirívó? Nem törődtem ilyen részletkérdéssel. Bekaptam az ebédet és már mentem is vissza a parkolóba. Ahogy belebámultam a visszapillantó tükörbe, akkor vált világossá mit bámultak rajtam az ebédlőben olyan „gyanakodó” pillantásokkal. A festés után nem néztem semmilyen tükörbe. Az arcomon meg rajta voltak azok a színek, színárnyalatok, amiket használtam. A legvadabb az volt, hogy a sötétebb színek kikeverésére a katonai álcázó festéket használtam. Így valahogy úgy néztem ki, mint egy bevetésre váró kommandós. Éppen azon filóztam magamban, hogy most menjek–e vissza kicsit megmosni a képemet, amikor egy csinos katonalány mosolygott rám.

– Hova mész? Le a városba?

– Ühüm. Gyere, száll be, csak várj egy percet, kicsit megmosom a képem, mert azt fogják hinni Éjláton, hogy kitört a háború.

Visszarohantam az ebédlőbe és a mosdóban rendbe szedtem magamat. Ha ez a csinos katonalány nem kér stoppot, akkor biztosan nem mentem volna vissza – korholtam magamat. – Kissé ki lehetek fáradva – állapítottam meg. – Nem kéne ennyire hajtani, mert nem lesz jó vége.

– Na, így már elfogadható a külsőm? – kacsintottam az utasomra.

/folyt. köv./