Emlékszem az utcán
a halálraítéltre.
Gesztenye volt,
szelíd és ötéves.
Alatta vízcs? törött szilánkra
és három kert fuldokolt
csápos kút sz?rt vízében.
Emlékszem,
ahogy ült markolón
kaján vigyorral kirendelt ítéletvégrehajtó.
Ketten csákánnyal álltak támaszkodó,
hajnalban fogyasztott sörökre,
és nem gesztenyét,
pénzt álmodtak marokba!
A fa elmegy, volt a verdikt,
s te álltál,
szóhoz nem jutottál,
hiába ültetted
suhángként, figyelted ébredését,
törzsének kérgén minden
törését-repedését
ismerted hat hosszú éve.
Nem lehetne? Fiúk, nem lehetne
kicsit óvatosan,
gyökerét kerülve meghagyni élve?
Megfizetem!
Vigyorgó munkás-marokban
csattant parola lila Adykkal.
Sokkal. Többel, mint öt új fa ültetése
megkívánt ráadással.
Szentivánt idén a megmaradt alatt
vártuk. Nagy t?zet csináltunk
pár méterre t?le,
aztán el?re, ugrottunk.
Parazsat nem, csak maradék id?ket félve,
a fáért. ami megmaradt.
Te unokát láttál a lángban,
én
maradék esélyt
és kéreg mögött az évgy?r?ket.
Fagyban. Aranyban.
Október végén
végleges, els?-utolsó
párommal szedem nagy,
burokban szúrós,
hullajtott gyümölcsét.
Benn a kályha vár, almahéjjal,
és vízben megáztatott,
félbemetszett termésb?l,
valami barnára pirult hála
sül tenyérbe.
Bontani,
majszolni
sok év felejtett magányát téli este.
-csataloo-
BGJ.2009.10.24.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.24. @ 11:49 :: Balog Gábor -csataloo
