Felhő ide, vagy oda, csodálatos ez a nyár. Már a levegő hőmérsékleténél fogva is. Nem mondom, hogy túl nagy a hőség, egyszerűen csak csodálatos. Már az kiváltotta a csodálkozásomat, amikor minden érzelemtől mentesen, csak úgy, hidegen, megkezdődött. Emlékszem, valaha talán mintha melegebb nyaraink lettek volna. Jelen pillanatban azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy jogosan reklamálhatnék bárhol is. Nem is reklamálni szándékoztam, hanem beteljesíteni egy valaha gyermekeimnek adott ígéretemet. „Egyszer – mondtam felelőtlenül –, egyszer majd, ha minden úgy sikerül, elmegyünk egy tengerpartra. Szeretném megmutatni nektek.” Tettek követték a dolgot, alig néhány évvel később. Idén ősszel így nyaralásra kerülhetett sor. Pontosan tegnapeltt, mert akkor indult az autóbusz. Fárasztó, alig több mint ezerháromszáz kilométert magunk mögött hagyva, néhány órai alvást követően láttuk meg a tengert. Hűvösen méregetett csak bennünket, érkezőket. Nem csodálkoztam, hiszen hívatlanul tettük be ide a lábunkat. Mit mondjak, abban a pillanatban már vissza is rántottam, én, a magam részéről… Hideg volt ebben a hajnali órában. Főleg a víz tűnt annak, ám a levegő előrejelzés szerinti hőmérsékletére is csak később lehetett kalkulálni. Délután befizetett kirándulás résztvevőiként nem mehettünk forróságot enyhítő habok közé. Sebaj, hiszen van még egy teljes hét, majd máskor. Néhány nap múlva, a kirándulásokon túl aztán valóban ott hevertünk, ott, a tengerparton. Előző nap még vihar kavarta a hullámokat, most nem. A tenger csendes, a levegő meleg, élvezhető. Feküdtünk a tengerparton, lazán, érzéssel. Magunkat elengedve, szabadon.A tenger meg sem moccant. Így kénytelenek voltunk mi megmozdulni. Végtére is fürödni akartunk.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.15. @ 19:33 :: Berta Gyula