Ez a sóhaj, mit beszélek, már szinte semmilyen haj nem lesz a fejemen, lassan – ám gyorsan sem. Nos, ezt még el akartam mondani, gyorsan, mielőtt lassan belekezdenék a történetbe. Mikor megláttam, éppen egy – nevezzük talán doboznak – dobozban tartózkodott. Ruha nélkül, aminek igen megörültem… Ó, Istenem – ez volt az a pillanat, amikor fohásszal fordultam Isten felé, valahogy úgy, ahogyan már mondtam is, egy réginek feltételezett Isten felé, az „Ó”-Isten felé. Szememmel továbbra is bőszen kutattam a ruha nélkül dobozban pompázó… Szóval, mesés élményben volt részem. Meg is állt bennem az ütő. Elszégyelltem magamat, hiszen már nem mai gyermek vagyok, én sem, de mégis a megállás valóságos volt. Erre teljes bizonyossággal emlékszem. Nos, nem azért, mintha nálam már nem fordulna elő ilyen, mert igenis, néha meg kell állni. Ha nem is teljesen, de legalább részlegesen. Ilyenkor érzi az ember, hogy de jó is volt megállni. Ezt talán többen nem tudhatják, ám én határozottan állítom (már megint, gondolhatná bárki, ez állandóan ezzel van, elfoglalva, tehát merem állítani), habár a bátorságom eredményét nem minden esetben tudom, magam sem szégyenkezés nélkül viselni, tehát folytatva: határozott véleményem, hogy nem véletlenül láttam meg, ruhátlanul, hanem bizonyára okkal. Ráadásul nem is volt egyedül. No, ez egyre rosszabb, a szegény olvasót vajon milyen erkölcsmentes területre viszi ez a furcsa iromány? A dolog valójában ott kezdődött, még reggel, közvetlenül ébredésemet követően, hogy kezemmel megérintettem, először. Feleségem ebből mit sem vett észre, legnagyobb szerencsémre, mert ő ahelyett, hogy észrevett volna valamit, éppen reggelit készített. Általában is így szokott ez történni, már csak azon okból kifolyólag is, mert én magamnak ritkán készítek reggelit. Nem mintha esetleg mondjuk ebédet, vagy uzsonnát készítenék, mert ezekben sincs jártasságom, sőt! Teljesen reménytelenül fognék hozzá, akár még csak uzsonna megvalósításához is. Nem ez az én igazi oldalam, én inkább az elfogyasztást szoktam –kényszeredetten- magamra vállalni. Ezen a területen általában otthonosabban mozgok. Főleg, ha kitöltetlen terület tartózkodik a gyomromban, éppen. Nem szeretnék azonban a történet rovására leragadni ilyen mellékgondolatoknál, hiszen ezek épp úgy nem maradandóak, mint a múló idő. (Talán csak abban az esetben, ha leírná őket valaki, ám ebben a mai rohanó világban, és a mai költségek mellett…) Feleségem hívó szavára vált egyértelművé előttem, hogy elkészült a reggeli, már megint egyedül kellett készítenie, ám még arra is volt energiája, hogy nem várt, elkezdte az elfogyasztást, mint ahogyan meg is mondta, mert mint ahogyan valamennyien a családban már tudtuk is, mit várhatna tőlünk? Természetes, hogy nem várt. Otthagytam én is a dobozt, benne ő, sokszínűségével, ruhátlanul. Azt hiszem – habár ez csupán megérzés, mert nem mutatkoztunk be egymásnak -, a csodás lény neve Era lehetett. Legalább is így olvastam nevét valami irodalmi portál kérdezz-felelek játékánál, ahol ő mint az egyik válasz volt jelen. Ott talán helytelen magyarsággal, ám mégis teljes nevén szerepelt: Temp Era.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.21. @ 19:41 :: Berta Gyula