Béla és Edit a vasárnapi ebéd után, jóllakottan kávézik, közben társalognak. Látszólag egy egyszerű kérdésről, az ebédről.*
E: Hozom a kávét. Közben légy szíves, értékeld ki az ebédet.
B: Mit csináljak?
E: Azt mondják az okosok, hogy minden elvégzett dolgot ki kell értékelni a fejlődés érdekébeni. Ezért kérlek nyilatkozz, hogyan ízlett az ebéd?
B: Ó, drágám, fenséges volt, mint mindig.
E: Tehát meg lehetett enni?
B: Láthattad, nemhogy ettem, de szinte faltam. Vagyis inkább zabáltam.
E: Mint a malacok?
B: Hát, ha gondolod, úgy is lehet mondani.
E: Szóval az ebéd egy moslék volt, amely a malacoknak való. Szépen állunk.
B: Édesem, itt ülök jól lakottan, előttem gőzölög a finom kávé, nem tudsz felhúzni.
E: Nem akarlak én felhúzni, Béla, de ráment az egész délelőttöm az ebéd elkészítésére (nem beszélve, hogy tegnap mennyit kellett szaladgálnom, amíg a hozzávalókat beszereztem), te pedig megetted egy negyedóra alatt. Annyit elvárhatok, hogy őszintén mondd meg, ízlett-e az ebéd?
B: Jó, akkor részletezem. Minden fogás a fogamra való volt, nemcsak ízletes, de tápláló is, nemcsak tápláló, de esztétikailag is remekül nézett ki, nemcsak remekül nézett ki, de kívánatos is volt. Mint a készítője!
E: Most ne udvarolj! A leves?
B: Arra az aranyló, illatozó, kellemesen párolgó ételre gondolsz, amiben a kedvenc metélttésztám is pont olyan volt, ahogy szeretem? Ilyen levest csak szegény anyám tudott főzni!
E: Értem. Szóval csak az anyád tudott főzni, az ő levese jobb volt!
B: Nem ezt mondtam, drágám. Jó volt az is, állati jó volt ez is.
E: Szóval állati. Mint a malacoknak való étel.
B: Ne magyarázd félre a szavaimat, drágám. Azt mondtam, hogy szinte tökéletes volt.
E: Szinte? Mert mi miatt is nem volt tökéletes?
B: Hát… lehetett volna egy kicsit forróbb….
E: Forróbb? Na ne mondd!
B: Mondom… lehetett volna forróbb is, de akkor már nem lehetett volna élvezettel szürcsölni!
E: És a hús?
B: A hús… hát az maga volt a remekmű! Ez volt az évszázad húsa! Puha, omlós, olyan nekem való.
E: Szóval nem volt rágós?
B: Rágós? Ugyan. Ennél kevésbé rágós húst még nem ettem. Porhanyós volt, mint a vaj, olvadt a számban.
E: Vagyis túl puha volt? Na végre, hogy kibökted!
B: De nem, annyira volt puha, amennyire kellett, és annyira kemény, amennyire szükséges volt.
E: Béla, nagyon kérlek, ne köntörfalazz, szánd rá végre magadat és vágd a képembe, hogy az ebéd csapnivaló volt!
B: De hát nem mondhatok mást, csak azt, ami az igazság! Remek vasárnapi ebéd volt.
E: És én hogy fejlődjek, ha nem tudom meg egyértelműen, hogy miben kell javulnom?
B: Csak arra törekedj, hogy így főzd a jövőben is az ebédet, mint most.
E: Szóval nem kell fejlődnöm? Mert nem vagyok fejlődőképes? Na végre, kibújt a szög a zsákból!
B: Edit! Kezd elfogyni a türelmem!
E: Jó, értem már, a süteményről azért nem szóltál egy szót sem, mert biztosan nem sikerült, talán odaégett az alja.
B: Nem, nem, nem, én ilyen „női szeszélyt” még nem ettem. Ez volt az egész ebédkompozíció megkoronázása, mondhatnám jelképe, szimbóluma. Hadd csókolom meg az áldott kezedet, amellyel mindezt elkészítetted….
(Cseng a telefon)
E: Szia Klárikám… Épp most fejeztük be az ebédet… Érzed a hangomon? … Hát azért, mert szerintem egész jól sikerült, de a Bélának nem ízlett… És képzeld, azt mondta, hogy az én ebédem szimbóluma a női szeszély volt… Hát képzeld… Mondd meg te, de őszintén, hát szeszélyes vagyok én?
(Béla meredten bámul maga elé…)
Legutóbbi módosítás: 2009.10.28. @ 11:27 :: Bonifert Ádám