Sohasem hittem el, hogy tudok írni,
a ceruza volt, akit megkerestem,
a hegye olyan nagyra tudott nyílni,
hogy szirmait a papírra szerettem.
Így esküdtünk hűséget mind a ketten,
ő tanított meg örülni és sírni,
a fáját mindig óvatosra nyestem,
hogy tudjon engem holtomig kibírni.
A nyomtatott vers sem volt épp idilli,
és nem kísérte semmi olyan hír, mi
a napkorongig röptette a kedvem,
de olyan jó volt betűimmel vívni,
és legyőzötten friss levegőt szívni,
hogy minden fehér lapon újra kezdtem.
*
És Istenem, a legkímélőbb bölcső,
csak lökdösött és bizonygatta lágyan,
ha írsz fiam, még sosem leszel költő,
csak olyan, mint az ember általában.
A te világod új világot köt, sző,
de én öregszem, fárad már a lábam,
az ébrenléted egy-két emberöltő,
hát éppen annyit ballaghatsz utánam.
A szóra hallgass, helyetted is dönt ő,
a te szándékod mégse neked döntő,
nem lámpa vagy, csak lámpás a világban.
Lehetsz öröm, a végső kortyot töltő,
a végítélet napján a köszöntő,
de csöpp se vagy az utolsó pohárban.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.22. @ 07:28 :: Böröczki Mihály - Mityka