dudás sándor : Felh?fény

    S?r? felh?könny:
    zuhog a zápor.
    Tócsákon kövér
    buborék táncol.
    Ablakból
    kizöldült
    kertre látok.
    Az orgonák:
    szélfújt
    lila lángok.
    Kit sirat,
    mit sirat,
    hogy szinte fáj,
    napfényes
    der?re   
    várva a táj?

    T?nt id?:
    gyermekkor
    koponyatérben.
    A lélekfilmen
    szemek beszéde.
    Ajkak mozgása.   
    Testbe zárt
    hangok:
    id?tlen
    csöndben
    vándorlok.

    De perlekedve
    szüntelen
    magammal,
    szenvedéllyel,
    hittel
    és haraggal,
    reménytelen is
    roppant
    szerelemmel,
    nem,
    sohasem
    alkudtam
    a csönddel!

    Nem hallva hangot,
    az emberi szót,
    egyik gondolatból
    másikat
    szül a
    hang nem-zavart
    dolgos elme,
    s az értelem
    próbálja
    rendbe
    rakni valónk,
    a szétfutó jelent,
    sejtve-építve
    bens? végtelent.

    Rögzített perc,
    áprilisi reggel.
    Asztalnál ülök,
    kinyitott könyvvel.
    Önfeledten
    suhanok
    dallamról
    dallamra…
    Csillagokon túl
    eszmélek
    magamra,
    ahogy szemem
    a bet?kre néz.
    Átéltem csodáid,
    János vitéz!

    Hogyan is történt?
    A titok vonzott.
    Lélekéhem
    könyveket
    nyittatott.
    Mindegy volt,
    mi jött,
    versek, regény…
    A csönd felh?in
    áttörve,
    a fény
    üzent
    értem.
    Tollért nyúlt kezem.
    Akkor íródott
    els? versem.

    Moccanatlan ágak.
    Zápor
    sem zuhog.
    Gyöngyházderengés:
    felh?fény borong
    a tájon.
    Bennem
    lázadó hangok.
    Törnének ki,
    át a csöndfalon.
    Új börtönükül:
    toll, papír-halom.
    Kávé g?zöl
    ovális asztalon.
    Érzékelem:
    koccan a kanál.
    Gondolathoz
    szavakat talál-
    tat az ihlet és
    másik emlékbe
    von szelíd
    merengés.

    Hangolódok
    régmúlt hangulatra,
    rácsodálkozván
    isteni dologra.
    Tücsköket nézek,
    szitaköt?ket,
    s ahogyan
    – arrább –
    hangyák jár?röznek,
    morzsát keresve,
    cseppecske
    vizet…

    Leng a léthinta,
    ringat
    szédület.

    Kép-teli világ!
    Úgy szóltál
    akkor,
    nem éreztem fel
    a hiányzó
    hanghoz!

    Nézek a kertre,
    megeredt a zápor!
    Lila t?z hajlong
    az orgonaágon.
    Zápor és szél,
    e két elem
    ellen dacoló
    lelkes küzdelem!

    Szállt
    a meseszó
    Anyám ajkáról,
    tündérekr?l s más,
    egyszer? csodákról.
    Holdfény.
    Sejtelmes
    árnyak lengenek.
    Félelemmel
    birkózik
    a képzelet.
    Susogó lombok.
    Csörtet? patak.
    Tobozkoppanás
    feny?fa alatt.
    Meseképek és
    bens? fülben
    hang –
    boldogan hallgattam
    a hangtalant!
    (A lélek-mély
    – túl
    a tudható
    világon -,
    nem Isten-rész-e,
    fény-sebzett
    álom?)

    Mélycsönd? titok.

    Id?vont falat
    semmivé zúz
    összegz? gondolat.
    A véges tudat
    – t?zképeken át –
    létünk vezérl?
    sejtelmébe lát.
    Nem éjszaka ez,
    ne hidd, ember!
    A felh? sugárzás,
    bár szürke fény,
    de érezve-tudjuk:
    el?bb-utóbb
    kisüt ama Nap
    s fennen ragyog!
   

    Áldott a fény!
    Részese
    és része
    lehettem én is!
    Köszönöm, élet!
    Talányok földjén
    baljós sejtelem.
    Világszépít?
    virágszerelem.
    Örök ábránd,
    míg élet fut,
    zajlik.
    Szélben-id?ben
    ide-oda hajlik.
    Merengve nézem
    az ablakon át
    szimbólumod, lét,
    küzd?, lila láng!

    Tócsák tetején
    buborék táncol.
    Múltamban fürdet
    meg ez a zápor.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: dudás sándor
Szerző dudás sándor 773 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.