Most Te vagy, de más
kell, semmi sem igazán,
ami lehull kifakul, s én
rálépek a járdán,
a beton enged, tovább dob
újra,
felkap a szél, s a sál
belecsap arcunkba.
A képen én vagyok, és
Te valahol bennem,
visszatartasz attól, hogy az ész
a létnek célt keressen,
hisz a boldogság mint az álom,
oly öntudatlan, csak másba
szunnyadsz el, nem magadban.
Lásd én mégis ébren vagyok,
nem puha a párnám,
az álom pedig jó, neked is
kivágnám, hajtanék hajót
egy közös szigetre,
ahol egyszer, ha jónak látjuk
megöregszünk, s télre
elköltözünk egy
izzó cigarettavégre.