1877. április 7-én született nagyváradon.
A jogi egyetemre járt, de mivel többet forgatta a verseskönyveket, mint a törvénykönyveket, alapvizsgáján megbukott, s átiratkozott a bölcsészkarra. Tanulmányait végül nem fejezte be, de ezúttal ő döntött így moralista kételyei miatt.
Bár az utókor a Nyugat szerkesztőjeként emlékszik rá, a fővárosi lapokban publikált első cikkei és a Nyugat megjelenése között tizenkét év telt el. Ezalatt esszéi, színházi írásai jelentek meg, főként A Hét hasábjain. Osvát egyre gyakrabban töprengett önálló folyóirat létrehozásán, a lehetőség erre 1902-ben érkezett el, amikor egy váratlan örökség révén átvehette a Magyar Géniusz című, szépirodalmat is közlő képes családi lapot. Bár kiváló gárdát toborzott, kísérlete kudarcot vallott. 1905-ben indította a Figyelőt, itt jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi írásai. A lap tizenegy szám után részben anyagi okok, részben a szerkesztő esztétikai-irodalmi vitái miatt megszűnt.
1908. január 1-jén indult a XX. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat, amelynek főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Osvát és Fenyő Miksa voltak, az anyagi támogatást Hatvany Lajos biztosította. A lap megjelenését az alapítók hosszú éjszakai sétái, kávéházi beszélgetései előzték meg, munkatársnak megnyerték egyebek közt Csáth Gézát, Balázs Bélát, Juhász Gyulát, Szép Ernőt, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Tóth Árpádot.
Osvát következetes szerkesztő volt, kiváló érzékkel a tehetségek felkarolásához. Nem a “mit”, hanem a “hogyan” érdekelte, az író egyéniségének megjelenése az alkotásban, a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Az íróvá avatást a Nyugat hasábjai jelentették, Osvát Ernő pedig nevelő volt, írók nevelője.
Kifinomult esztétikájától idegen volt a direkt politizálás, így ünnepelte Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem sokat törődött. A valóságtól azonban nem tudta függetleníteni magát, s komoly vitákba keveredett a mecénás Hatvanyval. Nézeteltéréseik nemcsak ízlés- és stílusbeli különbségek miatt támadtak, hanem személyes okokból is: Osvát elhagyott szerelme, Kaffka Margit valóságos “bosszúhadjáratot” indított ellene. Hatvany végül 1911-ben megvált a Nyugattól és Berlinbe költözött, a mélyen megbántott Osvát pedig visszavonult a szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.
A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak, végül 1919 elején ő is megvált a Nyugattól. A Tanácsköztársaság bukása után visszavette a lap irányítását, de már sose lett régi önmaga. Elkapta a spanyolnáthát, többször végeztek rajta veseoperációt, lánya reménytelenül küzdött a tüdőbajjal, kicsapongó és pazarló életmódját elfogadni nem tudó felesége öngyilkos lett. Szerettei elvesztése után ő sem akart tovább élni, 1929. október 28-án öngyilkosságot követett el.
Forrás: MTI
.
.
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám
OSVÁT ERNŐ: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
Levél Babits Mihályhoz.
Kedves Barátom, írtam már, mennyire megfogott s foglalkoztat, amit az «írástudók árulásáról» mondasz; ezek nagy mondanivalók s ez a meggyőződés hanghatalma; s bámulom azt az összefoglaló erőt, mely ily világképet a tenyerén tart; a művészeti és irodalmi állapotoknak milyen élő freskóival világítod meg az írástudók úgynevezett árulásának következményeit; hogy megérted, véded, amit magasabb szempontból mégis vádolsz; mily meghatottan-meghatóan írsz a féltett emberi kultúráról; neked ez volt a fontos: az «írástudók árulásának» a kihatásai, a mai állapotok bírálata.
S mint ahogy a szószéken a papnak eszébe sem juthat, hogy Isten létének bizonyításába fogjon, igazságáhítatodban Te sem vetted észre, hogy nem avval kezdted, hogy mit értesz igazság alatt. Ezenkívül mit lehetne ellened mondani? Talán, hogy az írástudók árulásának motívumai között, mintha kissé lebecsülnéd az igazságuk és cselekedeteik közötti eltérés erkölcsi visszahatásait. Én egyébként nem tudok hinni az igazság tudatának ebben az általános s főleg a teljes elhomályosodásában. De fontosabbnak tetszik ez: Kik az írástudók? Akiknek az a hivatásuk, hogy az érdekek fölött álló egyetemes igazságot, erkölcsöt, logikát hirdessék. Azt mondod: papok, tudósok. Ha csak papokról beszélnél, nem kérdezném, miért nem így mondod: keressék és hirdessék!? De kérdeznem kell azért is, mert úgy látom kétféle írástudók kétféle árulásáról beszélsz. És az írástudók zömének árulását is azoknak az önálló gondolkodóknak az árulására vezeted vissza, akiknek abban áll az árulása, hogy meggyőződésük alkalmatlan, vagy úgy változott meg, hogy alkalmatlanná lett arra, hogy méltón helyettesítse azt az egyetemes igazságot s erkölcsöt, melynek hirdetése az igazi írástudók feladata. De mit jelentene ez? Hogy igazságszeretetből lettek árulók. Árulói annak a hivatásuknak, hogy az abszolut igazságban való s az abszolut igazságról való hitükkel most már ellenkező hitet hirdessenek. Nem ezt mondod? De mégis, hiszen avval fejezed be cikkedet, hogy a katholikus igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint a pragmatista vallás. Hát az igazság nem áll fölötte minden vélt vagy valóságos érdeknek? Ez nem elfogulatlan érv, épígy az a gyanú, melyet mellé állítsz, hogy: «a könyörtelen logika és tudományos lelkiismeretesség, mely őket e harcba (hogy az Észt az Ész fegyverével támadják) belevitte, alighanem csak álarca volt valami emberi érzésnek». Nem, Te nem érintheted könnyelmű újjal az igazság-hirdetés szabadságát. Te csak arról az igazságról mondhatnád, hogy nem hirdethető, mely szerinted nem felel meg az igazság szerinted való kritériumainak. Mert az írástudók hivatása nem az én igazságom hirdetése, nem a Te igazságod hirdetése, hanem az Igazság hirdetése. De ha elismered az antiintellektualizmus és a pragmatizmus bölcseletét, – mért nem mondod, hogy az igazság árulta el az írástudókat. Azon gondolkozom, hogy ha az ember már megtalálta volna azt az igazságot, azt az erkölcsöt, melynek megtalálásában való hit nélkül az értelem használata csak egy legnagyobbszabású szórakozás volna, mondhatnád-e, amit mondasz, hogy az igazság komplikált dolog? De amíg csak keresi, elzárhat-e bármily meggyőződést a maga hirdetésétől? És ha megengeded azt, hogy az írástudó pártérdeket szolgáljon, ha azt az igazsága indokolja, sőt ha ezt («mégha nem úgy volt is») az igazságával indokolja, miért nem szabad ez annak az írástudónak, aki azt hirdeti, hogy az igazság az, amit fel tudunk használni? Azt hiszem, meg kellene mondanod, mit tartasz olyan igazságnak, olyan erkölcsnek, melyet az írástudónak hirdetnie kell, hogy ne legyen áruló. Mert ha nem mondod is, hogy az írástudó hűségét a régi írástudókkal való szolidaritása jelenti – az ő idealizált idealizmusukban tükrözöd a maiak árulását. Ha a hirdetettek között nincs egy az igazságok fölött álló igazság s az igazságkereső meggyőződése nem kritérium, – akkor az igazság és hirdetése csak annyi, hogy van egy biztos, de előttünk bizonytalan igazság s hogy van egy biztos, de előttünk bizonytalan erkölcs, s a gondolkodásnak magát mindentől függetlenítve, tovább kell azt keresnie, tekintet nélkül az indokok összességére, tekintet nélkül arra, hogy a kultúra mit veszíthet ebben a keresésben. Semmi sem féltenivalóbb az igazságnál s ha az igazságkeresés még nem az igazság, de a legelengedhetetlenebb kultúr-igény. Ha meggondolom, hogy inkább elnézed az írástudónak, hogy hitvallása ellen cselekedjék, mint azt, hogy ebben az esetben megszünjék hirdetni igazságát és annak hitelét rontani, – úgy találom: valami másodrendű szerepet: az idelizmus lélektelen, csak technikai ápolásának másodrendű és kétes szerepét szánod neki, s hogy evvel valami gyakorlatit: haladást, kultúrát kellene szolgálnia.
Hát kik az írástudók? Csak annak a hirdetői, hogy a gondolat az igazság felé tör? Vagy az igazság felé tör? gondolat hirdetői? Vagy a gondolattól féltett igazság hirdetői?
Amit az írástudó igazsághirdető hivatásának érdekekkel nem mérhető szépségéről írsz, annak harangszó-ünnepélyessége úgy átjárja egész gondolatmenetedet, hogy szinte megijedek kérdéseimtől.
Bocsáss meg, ha félreértettelek.
Barátod
.
Talán nincs kifogása Osvát Ernő barátomnak e levél közzététele ellen. Alig volna joga megvonni azt a nyilvánosságtól; attól a nyilvánosságtól, melynek Igazság és Kultúra szívügye még. A levél tele kérdéssel s választ kíván és új kérdéseket… Mennyi minden maradt cikkemben kimondatlan! Minél előbb visszatérek erre; addig is adom a levelet úgy, ahogy érkezett. B. M.
Forrás:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm
