H.Pulai Éva : Oscar Wilde

 

Oscar Wilde (eredeti nevén Fingal O’Flahertie Wills) Dublin, 1854.október 16. – Párizs, 1900. november 30. ) ír költ?, író, drámaíró.

 

Oscar Wilde 1854. október 16-án született az írországi Dublinban Oscar Fingal O’fflahertie Wills néven, köznemesi család második fiúgyermekeként. Édesapja Sir William Wilde, fül-és szemspecialistaként dolgozott, míg édesanyja, Jane Francesca Elgee, Speranza álnéven vált ismert írón?vé. Nem véletlen tehát, hogy a fiú olyannyira megszerette az irodalmat és falta a könyveket. Édesanyja ifjúkorában részt vett az ír nacionalista mozgalmakban, Wilde egyértelm?en t?le örökölte lázadó egyéniségét.

 

Azt a fiatalembert, aki a XIX. század hetvenes éveiben Dublinból Londonba érkezett, eredeti ír nevén Finghal O’Flahertynek hívták. Ezt az ókelta mítoszokra emlékeztet? bet?sort a legtöbb angol ki se tudta mondani. Pedig ez a jövevény hamar szeretett volna ismert, s?t híres ember lenni. Ehhez mindenekel?tt egy olyan név kellett, amely angolul kimondható, lehet?leg felt?nést kelt?. Ki is találta magának az Oscar Wilde nevet. Oscarról minden iskolába járt angol tudta, hogy az ossziáni eposz ifjú, harcos h?se. Wilde pedig „vad”-at, esetleg „szilaj”-t jelent (mintha egy magyar írónak készül? ifjú „Szilaj Töhötöm”-nek nevezné és neveztetné magát). Kora ifjúságától szívósan törekv?nek bizonyult. Egy jól men? dublini fogorvos fia volt, az otthon nem sajnálta a pénzt a nagyon értelmesnek bizonyuló fiú taníttatására.

 

Szenvedélyes olvasó, kit?n? memóriájú és igen jó nyelvérzék? volt. Tanulhatta, amit csak tanulni akart a nagy múltú ír kolostori iskolákban és f?iskolákon. Új londoni ismer?sei közt az volt a legfelt?n?bb, hogy ír létére jó — s?t oxfordi — kiejtéssel beszélt angolul, de meglep?en otthonos volt az ógörög és a latin nyelvben, valamivel kés?bb pedig már francia ismer?seit ragadta el, hogy nem angolosan, hanem igazi irodalmi franciasággal beszél. Bár a m?veltebbeknek felt?nt, hogy a görög eredet? francia szavakat görögösen ejtette ki.

 

 

Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúra sorozatot indított róla, melyben egyértelm?en a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki. Wilde pedig mindenáron akarta a hírnevet: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Wilde ugyanis nem azok közé az írók közé tartozott, akik szemérmesen meghúzódtak m?veik mögött. Nem, ? nem tudta, nem akarta kivárni, míg m?veit elolvasva az emberek így kiáltanak fel: „Milyen remek m?vek- mekkora m?vész!” Fordítva, azt szerette volna elérni, hogy az emberek ezt gondolják: „Mekkora m?vész! Micsoda remek m?vek lehetnek a tarsolyában!” híres akart lenni, hogy gazdag s gazdagsága révén szabad lehessen.[2] 1881-ben saját költségein megjelentette Poems (Versek) cím? m?vét, amelyet még az év decemberében bemutatott Kanadában és az USA-ban az amerikai közönségnek. Az el?adóút óriási sikerrel zárult, Wilde sziporkázó hangvétel? el?adásaival leny?gözte publikumát. Egyszerre híres és gazdag lett, elérte a h?n áhított ismertséget.

 

Londonban összeházasodott Constance Mary Lloyddal. Párizsban töltötték mézesheteiket. Miután megn?sült, Londonban telepedtek le Contance-szal és Wilde sorra jelentette meg legkülönböz?bb m?fajú írásait, amelyeknek egy közös vonásuk van: a stílus, a nyelv magával ragadó szépsége. El?adásokat tartott, újságíróként tevékenykedett, elégedett volt életével. Amikor egyik estélyen megkérdezték t?le, hogy mit csinált aznap, Wilde csak szerényen ennyit felelt: „Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délel?tt töprengtem, végül kihúztam egy vessz?t. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vessz?t.” [3]

 

1885-ben megszületett els? fiuk, Cyril, majd a következ? évben a világra jött Vyvyan. Wilde ráérzett az apa szerepére és ontotta magából a szebbnél szebb meséket. 1888-ban megjelent A boldog herceg és egyéb mesék c. mesegy?jteménye, melyben olyan nagyszer? alkotások kaptak helyet, mint a címadó A boldog herceg (The Happy Prince), A nevezetes rakéta (Remarkable Rocket) és Az önz? óriás (Selfish Giant). Ezen mesék mindegyike a meseirodalom egy-egy kincse, amelyekkel Wilde még a ’’dán mesefejedelmet’’, Andersent is túlszárnyalta. Ezek a mesék nem csupán gyerekeknek szólnak, hanem a feln?tteknek is tanulságul szolgálnak, mivel mindegyiknek van valami erkölcsi üzenete. (Wilde saját gyermekeinek is ebb?l olvasott fel esténként.)

 

Wilde felesége Constance, és fia Cyril (1889)

 

1890-ben megjelent Wilde talán legvitatottabb m?ve, a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray), amely egyik pillanatról a másikra nemcsak híressé de hírhedtté is vált, egyszerre jelentett sikert és megvetést Wilde számára. A történet egy csodálatos szépség?, el?kel? ifjú tragikus életútját beszéli el a diadal tet?pontjától a teljes züllésig. Wilde klasszikus regényének h?se, a gazdag, gyönyör? és naiv fiatalember, Dorian Gray,aki hamarosan az újonnan megismert és megszeretett Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian egész alakos portréját egy fest?barátja (Basil Hallward) festi meg, s Lord Henry, a gazdag és divatos dandy meg akarja venni. Miután Dorian ráébred saját szépségére, azt kívánja, hogy az id? múlásával bárcsak a festmény öregedne ?helyette, ezzel eladja lelkét, nem az ördögnek, hanem a képnek. Az id? múlásával átadja magát az önz? és rafinált élvezeteknek, férfiakat és n?ket taszít a b?n útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s közben megdöbbenve veszi észre, hogy míg teste tökéletesedni látszik, addig rejtett arcképe egyre rútul. Ugyanis véghezvitt b?nös tettei kitörölhetetlen nyomot hagytak a valódi személyiségét ábrázoló képen. Egy különösen gonosz gyilkosság után, saját magától megundorodva a portré mellébe döfi a t?rt. Dorian holtan esik össze, mert a t?r az ? szívét sebezte halálra. Szolgája ott találja holtan fekve összeaszott, ráncos arccal a tökéletes kép alatt.[4] Wilde ars poeticája mélyen érz?dik e m?vében, miszerint „Minden m?vészet haszontalan. Nem a m?vészet utánozza az életet, hanem az élet a m?vészetet.”[5]

 

Az 1890-es év volt Oscar Wilde számára talán a legsikeresebb egész életében. Magánélete rendezett volt, boldogságban élt családjával, neve ismert volt, ott forgott a legjelent?sebb elit körökben és tehetségéhez sem fért kétség. Ám éppen ekkor, legnagyobb sikerei csúcsán érte el ?t végzete. 1891-ben egy fiatal író megkereste ?t, hogy bírálja el verseit és tehetségét az irodalomhoz. Ez az ifjú volt Lord Alfred Douglas (‘Bosie’), akivel e hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb, barátibb viszonnyá változott. Több id?t töltött Wilde e fiatal fiú társaságában, mint saját családjával, ami házasságon belüli konfliktusokhoz vezetett és botrányba torkollott. Az 1891-es év termékeny év volt Wilde számára, kötetei sorra jelentek meg. Az érdem részben a fiatal Douglas-é volt, hisz ? ihlette meg, b?völte el Wilde-ot.

 

Oscar Wilde és Lord Alfred Douglas (1893)

  

A canterville-i kísértet (The Canterville ghost) cím? m?ve egy igazán „szellemes” történet, melyben egy amerikai gazdag úr megvásárolja Canterville kastélyát bútorral, kísértettel együtt és beköltözik családostól. Ám a szellem látva az amerikaiak hidegvér?ségét, elpusztul. Wilde ezzel a komédiájával az amerikai józan észt kívánta szembesíteni az angolok ósdi, hagyományokhoz ragaszkodó világához.[4]

A Lady Windermere legyez?je (Lady Windermere’s fan) cím? komédiájában Wilde zseniális drámaírói képessége csillan meg. Ez a darab egyszerre hozott óriási sikert és botrányt. Wilde éppen annak a társadalmi rétegnek a hibáit, hazug, öncsaló ideáljait veszi célba, amelyikhez ? maga is tartozik: az arisztokrácia, a nagypolgárság, vagy ha úgy tetszik, a fels? tízezer világát.[6] Valamennyi vígjátékában megtaláljuk az erkölcsösséget képvisel? hölgyet vagy urat, a b?nös múltú n?t (és férfit) és a központi szerepet játszó, olykor ostobának t?n? túlcicomázott dandy figuráját.

A Lord Arthur Saville b?ne (Lord Arthur Saville’s crime) cím? munkájában Wilde Lord Arthur bizarr történetét beszéli el. Egy különleges gyilkosságról olvashatunk, mely kapcsán kirajzolódik a kortársi angol arisztokrácia torzképe. A középpontban a b?n van, a b?n melyet Wilde nem negatív értelemben kívánt az olvasók szeme elé tárni. Wilde úgy gondolja, hogy a b?n „lényeges eleme a haladásnak” és hogy a b?n az individualizmus igazi kifejez?je. Meg is jegyezte Wilde: „Egyetlen b?ncselekmény sem közönséges. A közönségesség: mások viselkedése.”

 

A komédiák után, de még mindig 1891-ben, Wilde írt egy zord, baljós hangulatú tragédiát Salome címmel. E bibliai témát feldolgozó rémdrámát azonban az angol hatóságok betiltották, s a tilalmat csak 1931-ben oldották fel. Ekkor mutatta be a Savoy Theatre óriási sikerrel, Franciaországban és Európában rajongtak a darabért. (1905-ben Richard Strauss operát írt rá.)[7]

Wilde látva tragédiájának kudarcát, visszatért a komédiákhoz. 1892. gyümölcse A jelentéktelen asszony (Woman of no importance) és 1893-ban született meg Az eszményi férj (An ideal husband) cím? két azonos témájú, társadalombíráló komédiája. A kirobbanó sikert az 1895-ben megszület? Bunbury- The Importance of Being Earnest (Magyarul: Bunbury – avagy jó, ha szilárd az ember) cím? vígjáték hozta meg Wilde-nak. A 19. század egyetlen igazi mulatságot adó komédiája volt ez a darab, egy igazi felpezsdülés az angol színházi életben. Wilde kirobbanó sikert aratott, sikerült megmulattatnia az angol közönséget. A történetet különleges fordulatai teszik egyszerre mulatságossá és bonyolulttá, er?sen koncentrálnia kell az olvasónak, hogy ne veszítse el a történet fonalát. A szerepl?k: Jack Worthing falusi békebíró; barátja, Algernon Moncrieff; Algernon nagynénje, Lady Bracknell; lánya, Gwendolen; és Worthing gyámleánya, Cecily. A történet lényege, hogy Jack elmondja Algernonnak, hogy kitalált magának egy haszontalan magaviselet? Earnest (magyar fordításban Szilárd) nev? öccsöt, akinek csínytevései miatt s?r?n kell Londonba utaznia. Ennek f? oka: Gwendolen iránti szerelme, akivel csak Londonban tud találkozni. Barátja, Algernon bevallja, hogy ? pedig egy Bunbury nev? barátot talált ki magának, hogy kellemetlenségei kötelezettségei el?l elt?nhessen. Közben Algernon beleszeret Cecilybe. E két szerelmi szál végül összefonódik, ám ekkor Wilde egy váratlan fordulattal él: a hölgyek kijelentik, hogy csak Ernest nev? férfiúhoz hajlandóak feleségül menni. Ekkor fellép a színen Lady Bracknell szolgálója, Prism és elmesél egy régi történetet. ? volt ugyanis a kis Algernon nevel?n?je, de mint kiderül, volt még egy id?sebb kisfiú. Ám egy nap, amikor Prism elvitte babakocsival leveg?zni a nagyobbik babát, (és magával vitte saját regényét is) véletlenül fekete táskájába tette a kisgyereket, a papírokat pedig a babakocsiba. Wilde itt egy teljesen abszurd helyzetet teremt és csavar egyet a történet szálán. Végül kiderül, hogy az elhagyott baba Jack Worthing volt, s?t nem is Jack az igazi neve, mert édesapja után Ernest-nek nevezték el. A komédia happy enddel végz?dik, Jack mindvégig Ernest/earnest (?szinte) volt, hiszen van egy öccse Londonban és ?t magát Ernestnek hívják. Elnyeri Gwendolen kezét, Algernon pedig Cecilyét. A bemutatót követ? fergeteges siker egyetlen szépséghibája az volt, hogy utána néhány hónappal Wilde már a pentonville-i börtönben kétévi kényszermunkára ítélt fegyenc volt.

 

Az ifjú lord apjának, Queensberry márkinek egyáltalán nem tetszett ez az „abnormális” viszony fia és az író között, és felel?sségre vonta Wilde-ot, aki azonban meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Ez nagy hiba volt, mert így saját magát állította vádlói elé. Wilde abban is hibát követett el, hogy az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszer?en abszurdnak tartotta. Mint elmondta: „Sokan azt gondolták, hogy az életem mer? valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszer?.” A bíróság b?nösnek találta Wilde-ot a fajtalankodás büntettében és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. 1895-97-ig raboskodott a börtönben. Teljesen megtört. Ezalatt az id? alatt megbánva b?neit megtért és megírta De Profundis c. alkotását, amelyben a verg?d? lélek ?szinte vallomása fogalmazódik meg, s mellyel sikerült megszereznie az európai közönség rokonszenvét és együttérzését.[7]

 

 

1896-ban meghalt édesanyja, Lady Wilde, ami nagyon mélyen érintette a börtönben raboskodó írót. „Anyám halála oly szörny? volt nekem, hogy én, aki egykor a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. ? és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ?k nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre.” 1897-ben szabadulva a börtön sötétségét?l azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy feleségének, Constance-nak ítélte a bíróság a két gyermeket. A fiukat, Cyrilt és Vyvyant – anyjuk gerincbántalmai miatt- egy házban nevelték, ahol Wilde neve tabunak számított, s?t Constance lecserélte a Wilde családnevet a Holland-ra. Még mindig szerette Oscart, csak fiait akarta megóvni a szégyent?l és megaláztatásoktól. Hazája elfordult Wilde-tól, aminek következtében kitaszítottnak és magányosnak érezte magát. Barátai mindenben mellette álltak, 1897-ben ott várták a börtön kapujában, amikor kiszabadult. Elmondásuk szerint Wilde olyan méltóságteljesen lépdelt, mint egy szám?zetéséb?l visszatér? király. Constance rendszeresen támogatta Wilde-ot pénzzel.Oscar mégis azt érezte, egyedül van a világban, Anglia népe nem érti ?t meg és ez fájt neki. „Keservesen sírnék, ha nem sírtam volna már el minden könnyemet.” Ezért úgy döntött, hogy Franciaországba távozik. Azonban itt is azzal kellett szembesülnie, hogy azok az emberek, akik egykor barátságát keresték, most sértegették vagy semmibe vették. Ezért Wilde egy kis tengerparti faluba, Berneval-ba utazott tovább. Itt egy rövid ideig még együtt voltak Alfred Douglas-szal, mert a vádak ellenére is ragaszkodtak egymáshoz, de ezután végleg megszakadt kettejük kapcsolata és elváltak útjaik. Wilde A readingi fegyház balladája (The Ballad of Reading Goal) cím? munkáját 1898-ban adják közre, szerz?ként C. 3. 3.-at jelölve meg. (Ez volt Wilde rabzárkájának száma.) Az emberek Wilde iránti gy?lölete kezdett átalakulni szánalommá. „A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját; a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költ? szereti a fiúkat.” Wilde ezzel azt akarta kihangsúlyozni, hogy sosem fog megváltozni, és tényleg, Wilde mit sem változott, ugyanúgy költötte a pénzét, még azt is ami nem volt, és sorra járta a kávéházakat. A legfélelmetesebb a fantommá vált emberek sokasága volt számára, régi ismer?sei úgy mentek el mellette, mintha Wilde nem létezne.

 

1900-ban fülfert?zése, amelyet a börtönben kapott, súlyossá vált. Javasolták neki a m?tétet, de heves fájdalmai közepette is az egyetlen dolog, ami bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Viccesen jegyezte meg: „Egyikünknek mennie kell.” Mivel köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyik kezei közül, az orvosa sürget?en faggatta kifizetetlen kezelési számlái miatt, ? csak ennyit válaszolt: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála el?tt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban elérte végzete és meghalt. H? barátok kis csoportja kísérte ?t el utolsó útjára.

 

Wilde egész élete egy nagy paradoxon volt: írként született, angolul és franciául publikált; ugyan családapa volt, mégis tartott férfi szeret?t; egy életen át protestánsként élt, de utolsó óráiban megtérve, katolikus hit?ként halt meg; s bár a romantikusok követ?je volt, a modernek el?futára lett.[8] Wilde-ért rajongott egész Európa, de egy kínos botrány kapcsán, amikor kiderült vonzalma saját neméhez, egy csapásra megváltozott minden. Wilde neve tabu lett évtizedekig, hazája kitaszította magából. Csak 1954-ben, Wilde születésének centenáriuma alkalmából ébredt rá Anglia, hogy e kivételes m?vész meséi mennyire tiszták, és hogy költeményei mennyire erkölcsösek. Készítettek neki egy emléktáblát, melyre nem fért ki Wilde sokszín?ségének minden színe, tehát mindaz, ami ? volt: író, költ?, drámaíró, novellista, színi kritikus… és még sorolhatnánk, hanem frappánsan csak ennyi került rá: „Itt élt Oscar Wilde, szellemes ember és drámaíró. (1854-1900)”[2]

 

Vitathatatlan, hogy egy igazi zseni volt, hiszen csak egy zseni tudja ilyen széls?ségesen megosztani a közvéleményt, amennyire Wilde tette. Szinte minden m?vét egyszerre fogadták ellenszenvvel és imádattal. Valószín?leg azok nem ismerik el Wilde-ot, akik nem olvasták egyetlen m?vét sem, mert akik olvasták, azok nemcsak hogy kedvelik e nagyszer? és ellentmondásos szerz?t, de a 19. századi irodalom legnagyobb alakjának is tartják ?t. Oscar Wilde a modern világ része volt, ez kétségtelen. Életében sokan támadták, halálakor kevesen gyászolták. M?vészetét igazolta az id?

 

1900. november  30.

 

M?vei

-Oscar Wilde összes m?vei I.-II.-III.

-Az élet titka a m?vészet- Oscar Wilde füves könyve

-A boldog herceg és más mesék

-Dorian Gray arcképe

-Lord Arthur Savile b?ne

-Sebastian Melmoth paradoxonjai

-Teleny

-A divat rabszolgái

-Eszmék

-Szerelemb?l a királyért!

-Toll, irón, méreg

-Vera-Az eszményi férj

-Gondolatok-Ötletek

-A páduai hercegn?

-Eros kertje

-Bunbury

 

Jegyzetek

1. ^ www.mek.oszk.hu (Világirodalmi arcképcsarnok)

2. ^ a b Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe – utószó, 323. oldal

3. ^ Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe – utószó, 324. oldal

4. ^ a b Világirodalmi lexikon – 553. oldal

5. ^ Szerb Antal: A világirodalom története – 793. oldal

6. ^ Világirodalmi lexikon – 554. oldal

7. ^ a b Világirodalmi lexikon – 555. oldal

8. ^ Jörg W. Rademacher: Oscar Wilde – hátlap

 

Bibliográfia

Jörg W. Rademacher: Oscar Wilde, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001

Világirodalmi lexikon, F?szerk.: Szerdahelyi István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970

Szerb Antal: A világirodalom története, Budapest, Magvet? Könyvkiadó, 1941

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe (utószó)

Oscar Wilde összes m?vei (hátlap) Szerk.: Szántai Zsolt, Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2000

 

Küls? hivatkozások

A canterville-i kísértet teljes szöveg a MEK-ben

A kritikus mint m?vész. Tanulmányok teljes szöveg a MEK-ben

Oscar Wilde Szobra és épigrammai Merrion Square-en Dublinben (en)

Dorian Gray arcképe(MEK)[

Oscar Wilde magyarul és angolul Bábel Web Antológia

 

wikipedia.org

literatura.hu

 

 

 

A KRITIKUS MINT MÃ?°VÉSZ

Tanulmány

PÁRBESZÉD

I. RÉSZ

A semmittevés értékér?l való megjegyzésekkel

Személyek: GILBERT és ERN?.

(Szín: A Piccadilly egyik házának könyvtárszobája, kilátással a Green parkra.)

 

GILBERT (zongoránál ül). Mit nevetsz, kedves Ern??

ERN? (felpillant). Egy nagyszer? történeten nevetek, amelyet az asztalodon lev? Emlékezések cím? kötetben olvastam.

GILBERT. Miféle könyv az? Ó, már látom. Én még nem olvastam. Ér valamit?

ERN?. Míg te játszottál, élvezettel lapozgattam benne, bár általában nem vagyok barátja a modern memoároknak. Emlékezéseket rendesen olyan emberek írnak, akik már egyáltalán nem tudnak emlékezni, vagy akik soha semmi emlékezésre méltót nem cselekedtek. Kétségtelenül ez magyarázza közkedveltségüket. Az angol közönség csak akkor érzi magát otthonosan, ha középszer?ségek szólanak hozzá.

GILBERT. Az igaz, a mi közönségünk csodálatosan türelmes. Mindent megbocsát – csak a lángészt nem. De bevallom, nekem mindenfajta memoár tetszik. Tetszik a formájánál és a tárgyánál fogva. Az igazi egoizmus az irodalomban rendkívül vonzó. Innen ered az olyan különböz? személyek leveleinek varázsa, mint Cicero, Balzac, Flaubert és Berlioz, Byron és Madame de Sévigné. Bárhol találkozunk velük – és csodálatosképen ritkán találkozunk – mindig örömmel kell üdvözölnünk ?ket; bajosan esnek ki az emlékezetünkb?l. Az emberiség azért fogja mindig szeretni Rousseau-t, mert nem papnak, hanem a világnak gyónt meg. Az alvó nimfák, melyeket Cellini Ferenc király kastélya számára bronzba öntött, az aranyoszöld Perseus, mely Firenze nyilt loggiáján mutogatja a holdvilágnak azt a halálrameredt borzalmat, mely k?vé változtatta az él?t: ezek a szoborm?vek mind nem szereztek annyi gyönyör?séget az embereknek, mint Cellini önéletrajza, melyben ez a reneszanszkorbeli csirkefogó elmondja dics?ségének és gyalázatának történetét. Az ember nézetei, lénye, tettei nem sokat jelentenek. Lehet skeptikus, mint a nemes Sieur de Montaigne vagy szent, mint Mónika elkeseredett fia – amint titkait elénk tárja, elb?völi fülünket és hallgatásra int. A gondolkodásnak az a módja, amelyet Newman kardinális képviselt – ha ugyan a gondolkodás módjának lehet nevezni azt a törekvést, hogy szellemi problémákat az ész uralmának megtagadásával oldjunk meg – nem lehet hosszúélet?. De abba sosem fog belefáradni a világ, hogy végignézze, amint ezek a megfélemlített lelkek sötétségb?l sötétségbe botorkálnak. A littlemorei elhagyott kis templom, «melyben ködösen lengedez a reggeli szell? és néhány hív? összegyül», mindig drága lesz nekünk. Ha a Trinity falain virágzik a sárga oroszlánszáj, arra az istenfél? diákra kell gondolni, aki a virágok állandó visszatéréséb?l azt a próféciát olvasta ki, hogy a kegyelem anyjával örökre egyesülve marad – ezt a jóslatot a vallás bölcsen vagy balgán nem engedte beteljesedni. Igen, az önéletrajzban ellenállhatatlan varázs van. A szegény, együgy?, önhitt Pepys szekretánus a halhatatlanok közé pakkolta be magát. Mivel igen jól tudta, hogy a bátorság jobbik része a dolgok indiszkrét kifecsegése, sokszor lefestett «biborszín? szárnyaskabátjában, arany gombokkal, zsinórokkal és rojtokkal» fontoskodva járkál körül a gyülekezetben. A maga és a mi végtelen mulattatásunkra fecseg a feleségének vásárolt indiai-kék alsószoknyáról, a «jó disznósültr?l», a «kitün? francia borjúfricasséer?l», melyeket annyira szeretett, Will Joyce-szal való bowlingjátékáról és szép asszonyok körülrajongásáról. Elmeséli, hogy vasárnaponkint Hamletet szavalgatta, hétköznapokon brácsán játszott s elmesél más hasonlóan unalmas mindennapi dolgot. De még a valóságos életben is megvan az egoizmus varázsa. Ha másokról beszélnek az emberek, többnyire unalmasok, de ha magukról beszélnek, majdnem mindig érdekesek. Semmi kifogásunk sem volna ellenük, ha abban a pillanatban, amint untatnak, könnyedén összecsukhatnók a szájukat, mint egy könyvet, amelybe belefáradtunk.

ERN?. Ebben a «ha» szócskában végtelten er? van, mondaná Próbak?. De valóban azt óhajtanád, hogy mindenki a maga Boswellje legyen? És mi lenne azokból a serény emberekb?l, akik életrajzokhoz és memoárokhoz gy?jtik az anyagot?

GILBERT. Mi lett bel?lük eddig? Koruknak fekélyei. Minden jelentékeny embernek megvannak a tanítványai és Judás írja meg az életrajzukat.

ERN?. Ugyan, édes barátom!

GILBERT. Attól tartok, igazam van. Azel?tt h?seinket szentté avattuk. Most az a szokás, hogy a tömeg színvonalára helyezik. Nagy m?vek olcsó népies kiadásai lehetnek nagyszer?ek, de jelentékeny emberek olcsó kiadásai egyszer?en undorítóak.

ERN?. Szabad tudnom, Gilbert, hogy kire célzol?

GILBERT. Ó, minden másodrangú íróra. Olyan emberekkel vagyunk megnyomorítva, akik egy költ? vagy fest? halálakor a temetésrendez?vel együtt berontanak a házba; akik elfelejtik, hogy csak egy feladatuk van: a hallgatás. De ne beszéljünk róluk. ?k az irodalom hullarablói. Az egyik összeszedi a port, a másik a hamut, de a lélek már túl van az ? birodalmukon. Majd Chopint játszom neked, vagy jobban szereted Dvorakot? Játsszam egy Dvorak-fantáziát? Szenvedélyes a stílusa és csodálatosan színes.

ERN?. Ne játsszál, nem vágyom most zenére. A zene túlságosan határozatlan. És különben is, tegnap Bernstein bárónét vezettem asztalhoz s bár igen bájos hölgy, de szünetlenül zenér?l beszélt, mintha a zenét németül írták volna. Hát akárhogyan hangzik is a zene, de hál’ istennek németül semmiesetre sem, legkevésbbé sem. A patriotizmus néha igazán a legalacsonyabb módon nyilatkozik meg. Nem, Gilbert, ne játsszál többet. Beszélgessünk inkább, míg a fehérszarvú nap nem tör a szobába. Van valami varázs a hangodban.

GILBERT (feláll a zongora mell?l). Ma nincs hangulatom az éjszakai beszélgetéshez. Miért nevetsz oly visszataszítóan? Igazán így van. Hol a cigaretta? Köszönöm. Milyen pompásak ezek a sárga nárciszok! Mintha borostyánból és h?s elefántcsontból volnának kifaragva. Olyanok, mint valami remekm?vek a görög m?vészet legszebb napjaiból. Mi hát az a történet a «bánattól lesujtott akadémikus» vallomásaiban, amely annyira felvidított? Mondd el. Ha Chopint hallgattam, annyira meg vagyok indulva, mintha b?nök miatt sírnék, amelyeket sosem követtem el, tragédiákat gyászolnék, amelyekhez nincs közöm. Azt hiszem, a zenének mindig ilyen a hatása. Eddig nem ismert multat kelt életre, könnyeink el?l is elrejtett szenvedéseket éreztet. El tudom képzelni, hogy valaki egészen mindennapi életet élt, véletlenül valami különös zenét hall s egyszerre megtudja, hogy lelke szörny? tapasztalatokon ment keresztül, ijeszt? örömöket, vad romantikus szerelmet, borzalmas lemondást élt át. Mondd el hát azt a történetet, Ern?. Szükségét érzem, hogy felvidítson valami.

ERN?. Ó – a dolog egyáltalán nem jelent?s. Csak azt gondoltam, hogy ez a történet jól megvilágítja a köznapi m?kritika igaz értékét. Egy hölgy ugyanis nagyon komolyan megkérdezte egyszer a «búsujtotta akadémikust», ahogy te nevezed, hogy a «Tavaszi nap Whiteleyben» vagy «Várakozás az omnibuszra» vagy más hasonló képeket egészen a kezével festett-e?

GILBERT. Hát a kezével festette?

ERN?. Javíthatatlan vagy. De beszéljünk komolyan: mi a m?kritika haszna? Miért nem hagyják szabadjára a m?vészt, hogy egy új világot teremtsen, ha arra van kedve, vagy utánozza a meglev?t, az ismertet, amellyel már mind torkig volnánk, ha a m?vészet finom szellemével nem válogatná ki és nem szitálná át nekünk tisztán, úgy, hogy egy pillanatra tökéletesnek látszik. Azt hiszem, hogy a fantáziát az egyedüllét légköre veszi körül vagy kellene, hogy körülvegye; csendben és elszigetelve a legjobban tud alkotni. Miért kell a kritika éles hangjával kizavarni a m?vészt nyugalmából? Azok az emberek, akik maguk nem tudnak alkotni, micsoda jogon bírálják meg egy alkotás értékét? Mit értenek ?k hozzá? Ha a m?alkotás értelme könnyen felfogható, fölösleges a magyarázat…

GILBERT. Ha pedig a m?alkotás érthetetlen, csak káros minden magyarázat.

ERN?. Ezt nem mondtam.

GILBERT. Ah! De mondanod kellett volna. Manapság már oly kevés titok van, hogy egyetlenegyr?l sem mondhatunk le. Azt hiszem, hogy a «Browning-társaság» tagjai csakúgy, mint a liberális egyházi párt teológusai és a «Nagy írók életrajzgyüjteményének» szerz?i arra pazarolják az idejüket, hogy addig magyarázgatják bálványaikat, míg semmi sem marad bel?lük. Ha Browning valamelyik sorából azt remélnéd, hogy misztikus volt, rögtön bebizonyítják nagy fáradsággal, hogy csak nem fejezte ki magát világosan. Máshonnan azt a következtetést vonod le, hogy valamit el akar rejteni – rögtön felvilágosítanak, hogy nagyon kevés volt a rejtegetnivalója. De én most csak az összefüggésb?l kiemelt egyes m?vekr?l beszélek. Egész megjelenésében ez az ember nagy volt. Nem az olimpusbeliek sorából került ki; megvolt benne a titánok minden tökéletlensége. Áttekint? pillantása nem volt s csak ritkán volt verskölt?. M?vei küzdelemnek, heves izgalomnak, er?feszítésnek nyomait mutatják. Nem indul ki az érzésb?l, hogy formába öntse, hanem inkább a gondolatban gyökerezik és eloszlik a kaoszban. És mégis nagy. Gondolkodónak mondták – és bizonyára mindig gondolatok mozgatták és mindig hangosan gondolkodott. De nem a gondolkodás izgatta, hanem inkább az el?zmények, amelyek gondolkodásra ingerelték. A gépet szerette és nem a gép termékét. Az az út, amelyen a bolond a maga bolondságához eljutott, többet ért neki a bölcsek minden bölcsességénél. A szellem finom mechanizmusa b?völte el, úgy hogy nem sokba vélte a beszéd m?vészetét, inkább csak a kifejezés tökéletlen eszközét látta benne. A rím, ez a nagyszer? visszhang, amely a múzsák hullámos dombvidékén a hangot szüli és visszhangozza; a rím, amely az igazi m?vész kezében nemcsak a metrikus szépség érzéki eleme, hanem szellemi elemévé lesz a gondolkodásnak és szenvedélynek – mert talán új hangulatokat vagy gondolatsorokat kelt, vagy felpattantja a csengés édes és megveszteget? erejével azt az aranykaput, amelyen maga a fantázia is hiába kopog – a rím, amely az emberi dadogást istenek beszédévé teszi; a rím, ez az egyetlen húr, amelyet mi er?sítettünk fel a görög lantra – a rím groteszk torzszülötté vált a Robert Browning kezében. Költészetét sokszor valami kis komédiás maskarájához tette hasonlatossá és gyakran olyannak mutatta ?t, mintha nyelvét foga közé szorítva nyargalna a Pegazuson. Sokszor fáj a szörny? disszonanciájával. Ha a muzsikájának szüksége van rá, szétszakítja lantjának húrjait, a hangok diszharmóniában csapnak össze s hiányzik az attikai tücsök, mely remeg? szárnyát dallamosan rezegtetve leereszkednék az elefántcsontszarvra és tökéletes ritmust hozna ki vagy enyhítené az intervallumot. És mégis nagy volt: ha nemtelen agyaggá gyúrta is a nyelvet, mégis eleven férfiakat és asszonyokat formált ki bel?le. Shakespearet senkisem közelítette meg ennyire. Shakespeare miriád ajakkal énekelt, Browning ezer ajakkal tudott dadogni. Még most is, mikor nem ellene, hanem mellette szólok, keresztülsuhannak a leveg?n alakjainak árnyai. Nem Fra Lippo Lippi oson itt egy ifjú lány csókjától ég? arccal? Itt áll a szörny? Saul, turbánján csillognak a hercegi nagy zafírok. Itt van Mildred Tresham és a gy?lölett?l sárga arcú spanyol barát és Blougram és Ben Ezra és szt. Praxea püspöke. A sarokban kucorog Setebos fajzatja. Ottima zord arcára tekint Sebaldus, mikor észreveszi Pippa elsuhanó lépteit; irtózik t?le, saját b?nét?l, önmagától. A mélabús király fehér, mint ujjasának selyme és álmodozó, áruló szemekkel tekint a vesztébe men?, h? Straffordra. Andrea megremeg, amint meghallja a kertben atyafiai füttyét és kéri nemes hitvesét, menjen le. Browning nagy volt. Hogy fog fennmaradni az emberek emlékezetében? Mint költ?? Nem, nem mint költ?. Úgy fogjuk emlékezetünkben ?rizni, mint aki versben mesélt, mint a legnagyobb vers-mesél?t, aki valaha élt. A drámai helyzetek megérzésében nincs párja. Ha nem tudja is megoldani a maga kigondolta problémákat, legalább problémákat adott. Tehet-e m?vész ennél többet? Alakjai megteremtésében Hamlet alkotójához áll legközelebb. Ha érthet? és határozott lett volna, mellette állhatna. Az egyetlen, aki saruját megoldhatja, George Meredith. Meredith: Browning prózában, de Browning is prózaíró. Neki a költészet a prózaírás eszköze volt.

ERN?. Van némi igazság abban, amit mondasz, de nem mondasz meg mindent. Némely dologban igazságtalan vagy.

GILBERT. Nehéz igazságosnak lenni, amikor az ember szeret. De térjünk vissza oda, ahonnan kiindultunk. Mit akarsz még mondani?

ERN?. Egyszer?en ennyit: a m?vészet fénykorában nem volt m?kritika.

GILBERT. Már hallottam egyszer ezt a megjegyzést; olyan szívós élet?, mint egy tévedés, s olyan unalmas, mint egy régi barát.

ERN?. Az igazságot fejezi ki. Ne rázd olyan gúnyosan a fejedet. A teljes igazságot. A m?vészet fénykorában nem volt m?kritika. A szobrász a márványtömbb?l kifaragta a benne szunnyadó, nagy, fehér, síma Hermest. A csiszolók és aranyozók színt és símaságot adtak a szobornak. S a világ tisztelettel elnémult láttára. A forró bronzot homokformába öntötte, az áramló vörös érc nemes vonalakban leh?lt s egy isten testének a körvonalai bontakoztak ki bel?le. Emailból vagy csíszolt drágakövekb?l életre kelt a vak szem. Játszintos fürtök göndörödtek a vés? alatt. S mikor aztán ott állott talapzatán Létó fia a homályos, freskóval díszített templomban, vagy a napban csillogó oszlopcsarnokban, az arrajárók Ã?¬βρως βαÃ?¯υουτες διÃ?¬ λαμπροτÃ?¬του αÃ?¯υÃ?­ρος, úgy érezték, hogy életüket valami új hatalom tette magáévá. Álmodozva vagy valami csodálatos örömérzést?l eltelve tértek haza s napi munkájukba fogtak vagy a város kapuján keresztül elmentek arra a mez?re, ahol nimfák játszadoztak s a fiatal Phædrus a lábát áztatta. A puha f?ben, a szélben susogó karcsú platánok tövében, a virágzó agnus castus alatt álmodoztak a szépség csodájáról és nem közönséges áhítattal hallgattak. Akkor szabad volt a m?vész. Újjaival a patakból merítette a lágy hangot. Fából vagy csontból oly nagyszer? formákat faragott ki, hogy a halottaknak adták játékszerül. Tanagra sárgás dombjai alatt, a komor sírokban találunk ilyeneket, a hajon, ajkon, ruhán még látszik a tompa arany, az elhalványodó piros szín. Frissen mázolt, vörösesen ragyogó vagy tejjel és sáfránnyal színezett falra a biborszín?, fehércsillagos Asphodelosmez?n fáradt léptekkel tovasiet? alakot rajzolt: Polyxenát, Priamus leányát, «akinek szempilláján a trójai háború titka szunnyadt». Vagy a bölcs, ravasz Odysseust ábrázolta kemény kötéllel az árbochoz kötözve, hogy veszedelem nélkül hallgathassa a szirének énekét, vagy amint az Acheron partján járt, ahol a halak lelkei siklanak a kavicsokon. Vagy a perzsákat festette a maguk viseletében, nadrágban és mitrával, amint Marathonnál menekülnek a görögök el?l, vagy mikor a kis salamisi öbölben egymásba akadtak orrukkal a gályák. Ezüst ceruzával és faszénnel rajzolt pergamenre vagy finom cédrusfára. Elefántcsontalapra vagy rózsaszín? agyagra folyékony olívaolajba mártott viasszal festett és izzó vassal beleégette. A fatábla, a márvány, a vászon gyönyör?en csillogtak, ha ecsetjével végigsimított rajtuk. És az élet elhallgatott, mert önmagát látta tükröz?dni s egy hang sem mert megszólalni. Igazán az övé volt az egész élet, a piacon ül? árusoktól a dombon heverész?, köpönyegbe burkolt pásztorokig. Övé voltak a babérligetekben rejt?z? nimfák, a déli órákban fuvolázó faunok, övé volt a király, akit olajtól csillogó vállakon rabszolgák vittek zöld függönnyel elaggatott függ?ágyban és pávafarkkal legyezgettek. Örvendez? vagy bánatos arcú férfiak és n?k vonultak fel el?tte; a m?vész csak egy pillantást vetett rájuk és ismerte titkukat. Színnel és formával új világot teremtett. Az iparm?vészet egész birodalmát ismerte a m?vész. A forgó lemezhez tartotta a drágakövet – s az ametiszten Adonis biborágya látszott, az erezett szardonixon Artemis hajszolta kutyáit. Aranyból rózsákat vert ki és nyakdísszé meg karköt?vé f?zte össze. Aranyból koszorút vert ki a gy?z? sisakjára, tyrusi ruhák szegélyét és halott királyok álarcát. Az ezüst tükör hátsó lapján a nereidáktól vezetett Thetist ábrázolta vagy a szerelemt?l sorvadozó Phædrát dajkájával, vagy az emlékezésbe belefáradt Persephonet, amint mákot fon a hajába. Kunyhójában ült a fazekas s mint a virág, úgy n?tt ki keze alól a korongból a váza. A váza talpát, szárát, fülét olajfalevéllel cifrázta, vagy akantuszlevéllel vagy hajladozó, tarajos hullámokkal. Fekete és piros színnel birkózó meg futó fiúalakokat festett, teljes fegyverzet? h?söket, akik kagylóformájú kocsijukból a tajtékzó lovak fölé hajolnak, paizsukon különös címerek, sisakrostélyuk csodálatos formájú. Lakomázó vagy csodatev? isteneket, gy?ztesen ujjongó vagy fájdalmas h?söket festett. Néha finom vörös vonallal bevéste a vágyakozó v?legénynek és menyasszonynak a képét. Eros körülöttük röpdös, ez a Donatelló angyalkáihoz hasonló, aranyos vagy azúrkék szárnyú, nevet? kis jószág. A hátsó oldalára talán valamelyik barátja nevét írta: KAΛOΣ AΛKΙBIAΔHΣ vagy KAΛOΣ XAPMIΔHΣ – ilyen szavak beszélnek napjainak történetér?l. A széles, lapos kehely peremére talán legelész? szarvast vagy nyugvó oroszlánt rajzolt, ahogy a fantáziája parancsolta. A kis ken?olaj-üvegecskér?l Aphrodite mosolyog felénk, éppen ékesíti magát; mezítelen, bortól nedves lábával Dionysos táncol a meztelen-síma menadokkal, az öreg Silenus pedig, mint egy szatir, szétveti lábát buja b?rökön, vagy feny?vel és örökzöld lombjával koronázott varázsbotját suhogtatja. És senkisem zavarta a m?vészt munkájában. Nem kínozták véleményekkel. Az Ilyssos partjain nem voltak együgy? m?vészeti kongresszusok, amelyek a provincializmust kiviszik a vidékre és a középszer?séget arra tanítják, hogy kitátsa a száját. Az Ilyssus partjain nem voltak sivár m?vészeti folyóiratok, amelyekben serény emberek olyasmir?l beszélnek, amihez nem értenek. Ennek a kis folyónak sással ben?tt partjain nem élt a nevetséges zsurnalizmus, amely a bírói székbe ül, ahelyett, hogy a vádlottak padjáról védené magát. M?kritikusok nem voltak a görögöknél.

GILBERT. Elragadó vagy, Ern?, de a nézeteid teljesen hamisak. Azt hiszem, magadnál id?sebb emberek beszédét hallgattad ki. Ez mindig veszélyes. Ha megmaradsz ennél a szokásodnál, majd észreveszed, hogy ez minden szellemi fejl?désnek kerékköt?je. Ami pedig a modern zsurnalizmust illeti, nem születtem a védelmére. Létezését a nagy Darwin-elmélet igazolja, hogy a legközönségesebb lény is fenntartja a létét. Nekem csak irodalommal van dolgom.

ERN?. De mi a különbség irodalom és zsurnalizmus között?

GILBERT. Ó, az ujságokat nem lehet olvasni, az irodalmat pedig nem szokták olvasni. Ennyi az egész különbség. Ami pedig azt az állításodat illeti, hogy a görögöknek nem voltak m?kritikusaik – biztosíthatlak, hogy ez a véleményed teljesen abszurd. Jogosabban mondhatnók azt, hogy a görög a m?kritikusok népe volt.

ERN?. Igazán?

GILBERT. Igen, a m?kritikusoké. De nem akarom elrontani azt a bájosan hamis képet, melyet a görög m?vésznek kora szelleméhez való viszonyáról festettél. Pontosan leírni azt, ami sohasem történt meg, nemcsak a történetírónak tulajdonképeni hivatása, hanem ki nem mondott joga mindenkinek, akiben tehetség és kultúra van. Még kevésbbé akarok tudós társalgást folytatni. Ilyesmivel csak a tudatlan ember próbálkozik meg s csak az tartja hivatásának, akinek a szelleme nem dolgozik. Az úgynevezett nemesít? beszélgetések együgy? emberbarátok még együgy?bb kisérletei, melyekkel a b?nös osztályok igazságos haragja ellen vértezik fel magukat. Nem, akkor inkább eljátszom neked Dvoraknak egy ?rült, biborszín? álmát. A sz?nyeg halvány figurái ránkmosolyognak, a bronz Narcissus nehéz szempillái álomba borulnak. Kérlek, csak semmiféle ünnepélyes magyarázgatást semmir?l. Nagyon is meg vagyok gy?z?dve arról, hogy olyan korban élünk, amely csak unalmas embereket vesz komolyan. Állandóan abban a félelemben élek, hogy nem fognak félreérteni. Nem alacsonyodom le annyira, hogy téged hasznos ismeretekre tanítsalak. A nevelés egészen csodálatos valami, csak jusson eszünkbe id?nkint, hogy semmi tudásra érdemeset nem lehet tanítani. Az ablakfüggony hasadékán át látom a holdat, olyan, mintha egy szelet ezüst volna. Mint az arany méhek, úgy veszik körül a csillagok. Az ég élesen határolt, kivájt zafir. Gyerünk ki az éjszakába. Gondolkodni csodaszép dolog, de még szebb a csodáknak a megélése. Hátha Florizel herceggel találkozunk vagy talán az isteni kubai asszony szavát halljuk: nem az vagyok, akinek látszom.

ERN?. Rettent? makacs vagy. Ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a témát megvitassam veled. Azt mondod, hogy a görög: m?kritikusok népe volt. Hát miféle m?kritikát hagyott ránk?

GILBERT. Édes Ern?m, ha egyetlen m?kritikai töredék sem maradt volna ránk a görög vagy a hellenisztikus korból, akkor is fennállana ez az igazság a görög m?kritikusok népe volt. Az találta ki a m?vészet kritikáját, csakúgy, mint minden kritikát. Végtére mit is köszönhetünk legels?bben a görögöknek? A kritikai szellemet. Ugyanazzal a kritikai szellemmel, amellyel a vallás és tudomány, az etika és metafizika, a politika és pedagógia kérdéseit tárgyalták, ugyanazzal ismertették a m?vészeti kérdéseket is. És valóban a két legmagasabb és legnemesebb m?vészet eddig megnyilatkozott kritikai rendszerének legtökéletesebbjét hagyták ránk.

ERN?. Melyik szerinted a két legnemesebb és legmagasabb m?vészet?

GILBERT. Az élet és az irodalom. Az élet és legtökéletesebb kifejez?je az életnek. Az életnek a görögök által felállított törvényeit nem merjük megvalósítani egy olyan korban, amely, mint a mienk, meg van rontva hamis ideálokkal. A görögökt?l meg?rzött m?vészeti törvények pedig sok tekintetben oly finomak, hogy alig értjük meg ?ket. ?k felismerték, hogy az a m?vészet a legtökéletesebb, amely az embert végtelen sokféleségében tükrözi vissza. Ezért m?velték ki annyira a nekik csak m?vészi anyagszámba men? nyelvnek a kritikáját, hogy mi a gondolatok és érzelmek által kiemelt helyek hangsúlyozásával meg sem közelítjük. Például a próza metrikus elemeit olyan tudományos alapossággal kutatták, mint ahogy a modern zenész ellenpont-tant és összhangzat-tant tanul. És még hozzá – ami magától ért?dik – sokkal er?sebb esztétikai ösztönnel. Ezzel a módszerrel csakúgy, mint mindennel, amibe belefogtak, teljesen igazuk volt. A könyvnyomtatás feltalálása óta és azóta, hogy az olvasás a nép alacsonyabb rétegei között oly káros módon elterjedt, mind er?sebb az írókban az a hajlam, hogy ne a fülnek, hanem a szemnek beszéljenek. Pedig az igazi kritika szempontjából éppen a hallás az az érzék, amelynek tetszését kell fölkelteni. Csak ahhoz kellene ragaszkodnunk, ami fülnek tetszik, s a fül törvényeihez. Még Mr. Pater m?ve is, aki pedig közöttünk leginkább ura az angol prózának, inkább mozaik, mint zenei kép. Szavai itt is, ott is nélkülözik az igazi ritmikus elevenséget, az el?kel? szabadságot és a gazdag hatást, pedig ezekben van a ritmikus élet. Mi végleges m?vészi formává tettük és abszolút végcélnak tekintjük az írást. A görögnek az írás a kronológiai feljegyzések formája volt. A próba a kiejtett szó volt metrikus-zenei vonatkozásában. A hang a zenei eszköz volt s a fül gyakorolta a kritikát. Már sokszor gondolkoztam azon, hogy vajjon a Homeros vakságáról szóló történet nem valami m?vészi mitosz-e? Kritikai szemlél?dés napjaiban keletkezett és talán arra emlékeztet, hogy egy nagy költ? nemcsak lát – persze nemcsak a testi, hanem a lelki szemével – hanem igazán dalol, dalát zenéb?l szövi, minden sorát újra meg újra addig ismétli hangosan, míg megérzi melódiája titkát, míg a világosságtól áthatott szavakat sötétben énekli. Akár igazam van, akár nincs, egy bizonyos: Anglia nagy költ?je fenséges megjelenéséb?l, dallamos fényéb?l sokat köszönhet ennek az alkalomnak vagy szervi oknak: vakságának. Mikor már Milton nem tudott írni, énekelni kezdett. Nem lehet a Comust ugyanazzal a mértékkel mérni, mint a Harcos Sámsont vagy az Elveszett – vagy Visszanyert paradicsomot. A vak Milton a hang csengése szerint költött, mintahogyan mindenkinek kellene, így lett a nádból, a fuvolából – mert ez volt kezdetben – a hatalmas, gazdaghangú orgona, melynek zúgva visszhangzó hangjai a homerosi vers pompáját mutatják, ha nem is olyan gyors és könny? menet?ek. M?ve az angol irodalomnak elmulhatatlan öröksége. Minden koron keresztül ragyog, mert túlragyogja. Örökké közöttünk él m?vészi formájában, halhatatlanul. Bizony, az írás sok kárt okozott az íróknak. Megint a hanghoz kell alkalmazkodnunk, az a mi próbakövünk. Talán akkor majd méltányolni tudjuk a görög m?bírálat némely finomságát. Egyel?re azonban még nem tartunk ott. Sokszor, ha prózát írtam, amelyet szerényen hibátlannak tartok, az a rettent? gondolat fog el, hogy talán a trocheikus és tribrachikus ritmus használatával vétkeztem, oda nem ill?en meglágyítván a nyelvet. Augustus korának egy tudós kritikusa igazságos szigorral ezt a b?nt veti szemére a ragyogó, de néha paradox Hegesiasnak. Keresztül fut a hideg rajtam, ha erre gondolok. Gyakran kérdezem, hogy vajjon nem semmisül-e meg a hatása amaz elragadó író csodálatos erkölcsi hatású prózájának, aki társaságunk kultiválatlan része ellen való kíméletlenül ?szinte hangulatában azt a tant hirdette, hogy a modor az élet háromnegyed része – mondom, nem semmisíti-e meg tökéletesen a hatását az, hogy pæonjait rossz helyen alkalmazza.

ERN?. Ó, most nem beszélsz komolyan.

GILBERT. Hogy legyek komoly, mikor egészen komolyan mondod, hogy a görögöknek nem volt m?kritikusuk? Fel tudnám fogni azt a véleményt, hogy a görögök alkotószelleme belepusztult a kritikába. De nem tudom megérteni azt a véleményt, hogy a görögök, akiknek e kritikai szellemet köszönhetjük, ne gyakoroltak volna soha kritikát. Remélem, nem kívánod t?lem a görög m?kritika áttekintését Platotól Plotinusig. Ehhez nagyon is szép ez az éjszaka. Ha meghallana bennünket a hold, még több hamut hintene az arcára. Emlékezz vissza csak egy kis tökéletes kritikai-esztétikai munkára, Aristoteles poetikájára! Formájában semmiesetre sem tökéletes, mert rosszul van írva. Talán csak valami felolvasásra szánt jegyzetek gy?jteménye vagy töredékek egy terjedelmesebb könyv számára. De hangulatban és az el?adás hangjában tökéletes. A m?vészet erkölcsi értékét, nagy kulturális jelent?ségét, jellemképz? fontosságát, ezeket a kérdéseket Plato egyszersmindenkorra eldöntötte. De itt Aristoteles a m?vészetet nem erkölcsi, hanem tisztán esztétikai szempontból tárgyalja. Természetesen Plato is foglalkozott sok, tisztán m?vészi témával: a m?alkotás egységével, a hangzás és összhangzás szükségességével, a kifejez? forma esztétikai értékével, a látható m?vészetnek a küls? világhoz s a költészetnek a valósághoz való viszonyával. ? volt talán az els?, aki az emberi lélekbe oltotta azt a még ma sem kielégített vágyat, hogy felismerjük a szépség és valóság kapcsolatát és a szépség helyét a világegyetem erkölcsi és szellemi rendjében. Az idealizmus és realizmus problémája abban az elvont metafizikai szférában, ahova Plato helyezte, sokaknak talán terméketlennek látszik. De ha a m?vészet szférájába viszed át, meglátod, hogy még ma is eleven és mély értelm?. Lehet, hogy Plato arra van hivatva, hogy mint a szépség bírája éljen tovább, lehet, hogy egy új filozófiát nyerünk, ha gondolatkörének nevét megváltoztatjuk. Anstoteles azonban, mint Goethe, a m?vészetnek f?ként látható megnyilvánulásaival foglalkozott. Például a tragédiát tárgyalja, vizsgálja anyagát: a nyelvet, tárgyát: az életet, módszerét, amellyel dolgozik, ez a cselekvény; el?feltételeit, vagyis színpadravitélét; kutatja logikus felépítését, a bonyodalmat, az esztétikai kifejlést, a szépérzékre való hatását a szánalom és félelem felkeltése által. Az érzésnek ez a megtisztulása és szellemivé válása, melyet ? katharsisnak nevez, mint Goethe mondja, kizárólag esztétikai és semmiesetre sem, mint Lessing állítja, morális természet?. Aristoteles els?sorban azt a hatást tanulmányozta, melyet a m?alkotás kelt, megpróbálja széttagolni ezt a benyomást, megtalálni az eredetét, felfedezni a keletkezését. Mint fiziológus és pszichológus tudta, hogy valamely er? egészséges fennmaradásának feltétele: megnyilatkozása. Csak érezni egy szenvedélyes érzést és nem valóban átélni, annyi, mint magunkat elhatárolni, a teljesedésig el nem jutni. Az életnek az a színészi látványa, melyet a tragédia mutat, «veszélyes elemekt?l» tisztítja meg lelkünket. Azzal, hogy érzelmeinek nemes és méltó tárgyat adnak, megtisztul és megnemesedik az ember. De azonfelül nemes érzelmek is szentelik meg, melyeket különben talán nem ismert volna meg soha. A katharsis szó – úgy tetszik nekem sokszor – a felszentelés szertartására céloz. Néha azt hiszem, hogy ez ennek a szónak az egyetlen igazi értelme. Ezekkel természetesen csak vázlatát adom a könyvnek. De már ebb?l is láthatod, hogy mennyi esztétikai kritika van benne. Csak egy görög tudhatta a m?vészetet ilyen élesen széttagolni. E könyv elolvasása után nem lehet csodálkozni azon, hogy Alexandria teljesen a m?kritikára adta magát, hogy ama kor m?vészi hajlamú emberei a stílusnak és technikának minden kérdését megvizsgálták és hogy éppen olyan heves viták folytak a nagy akadémiai fest?iskolákról, például a Sikyon-ról, amely az antik nagy tradiciókat akarta meg?rizni, mint a realisták és impresszionistákról, akiknek a jelen élet visszatükrözése volt a céljuk. Olyan modern korban, mint az volt, az arcképfestészet ideális irányáról vagy az eposz m?vészi jelent?ségér?l vagy a m?vész tárgyának határairól is esett szó. De valóban attól tartok, hogy még a nem m?vészi hajlamú emberek is serényen foglalkoztak irodalommal és m?vészettel, mert végtelenül sok plágiumvád támadt. Ezek a vádak rendszerint a tehetségtelenek vékony ajkáról hangzanak el, vagy azok mondják ki, akik nem m?vészek ugyan, de azzal remélnek tekintélyt szerezni, hogy tolvajt kiáltanak. Biztosítalak róla, kedves barátom, hogy a görögök ugyanannyit fecsegtek a fest?kr?l, mint mi manapság. Megvoltak a magánvéleményeik, a belép?díjas kiállításaik, m?vészeti céheik, præraffaelita és naturalista mozgalmaik és m?vészeti el?adásaik. Bizonyára írtak m?vészeti essay-ket, voltak m?történészeik és archeológusaik meg miegymás. S?t: színházi vállalkozók magukkal vitték vendégszereplésekre a színházi referensüket és dicsér? cikkeiért tekintélyes honoráriumot adtak neki. Mindent, ami modern életünk jellegét megadja, mindent a görögöknek köszönhetünk. Ami korszer?tlen, az a középkorból való. A görögök ránkhagyták a m?kritika rendszerét. Hogy milyen finom volt a kritikai ösztönük, látszik abból, hogy a kritikai szempontból leggondosabban elrendezett anyag, mint már mondtam, a nyelv volt; a szóhoz képest szegényes volt a fest? vagy szobrász matériája. Nemcsak a viola vagy lant hangjainál édesebb zenéje van a szavaknak, hanem színeket szórnak, olyan gazdag és eleven színeket, mint a nekünk oly kedves velencei vagy spanyol fest?k vásznainak színpompája. Plasztika és tömörség van a szavakban, akár a bronzban vagy márványban. Gondolat, szenvedély és szellemiség árad a szavakból és ez csak a szavak sajátja. Ha a görögök csak a nyelvkritikát alkották volna meg, akkor is a világ legnagyobb m?kritikusai lettek volna. A legnagyobb m?vészet törvényeit ismerni annyi, mint ismerni minden m?vészet törvényeit. Megjegyzem azonban, hogy a hold elbujt egy kénszín? felh? mögé. Tüzessárga felh?sövényéb?l úgy ragyog ki, mint az oroszlán szeme. Attól fél, hogy Lucianusról és Longinusról, Quintilianusról és Dionysiusról, Pliniusról és Frontóról meg Pausaniasról és azokról a férfiakról fogok neked beszélni, akik az antik világban m?vészi témákról írtak vagy szóltak. Nyugton lehet. Elfárasztott már a kutatás a tények sötét, tompa mélységében. Már nem marad számomra más, mint egy friss cigaretta isteni μονδχρονος Ã?®δονÃ?®-ja. A cigarettában legalább az az egy ingerl? van, hogy nem ad megnyugvást.

ERN?. Végy az enyémekb?l. Elég jók. Egyenesen Kairóból hozatom. Az attachéink csak arra valók, hogy kitün? dohánnyal lássák el a barátaikat. De minthogy a hold ismét elrejtette arcát, beszélgessünk még egy kicsit. Szívesen beismerem: amit a görögökr?l mondtam, tévedés volt. Ahogy bebizonyítottad: valóban m?kritikus nép volt. Tudomásul veszem és szinte sajnálom ?ket egy kicsit. Mert az alkotótehetség magasabbrend? dolog, mint a kritikai. Ezt a kett?t igazán nem lehet egymással összehasonlítani.

GILBERT. Ez az ellentét teljesen önkényes. Kritikai tudás nélkül még sohasem jött létre m?alkotás, amely megérdemli ezt a nevet. Az imént a kiválasztás finom érzékér?l, a megrostálás gyöngéd ösztönér?l beszéltél, amellyel a m?vész megvalósítja számunkra az életet s egy pillanatra tökéletességet ad neki. Nos hát, ez a kiválasztó érzék, ez a finoman érz? tapintat a kiválogatásban semmi egyéb, mint a kritikai érzéknek egyik leglényegesebb megnyilvánulása. Akib?l ez a kritikai képesség hiányzik, nem hozhat létre semmiféle alkotást. Arnold meghatározása az irodalomról, hogy az az élet kritikája, formájában nem nagyon szerencsés ugyan, de mégis látszik, hogy a m?alkotásban milyen nagy jelent?séget tulajdonít a kritikai elemnek.

ERN?. Én azt hiszem, nagy m?vészek öntudatlanul alkotnak, «bölcsebbek, mint maguk is hiszik», ahogy, ha jól tudom, Emerson mondja valahol.

GILBERT. De ez a valóságban nincs így, Ern?. A fantáziának minden munkája tudatos és megfontolt. Egy költ? sem dalol azért, mert dalolnia kell, legalább a nagy költ? nem. A nagy költ? azért dalol, mert dalolni akar. Igy van ez ma és így volt mindig. Sokszor hajlandók vagyunk azt hinni, hogy egyszer?bbek, frissebbek, természetesebbek voltak azok a hangok, amelyek a költészet hajnalán szóltak, mint a maiak. Azt hisszük, hogy természett?l fogva poétikus volt az a világ, amelyre a korábbi költ?k tekintettek, amelyben éltek, s változatlanul énekbe lehetett foglalni. Az Olympuson magasan áll a hó s meredek, szakadékokkal teli lejt?i fagyos-terméketlen puszták. De hajdan – így álmodozunk – anemonák hajnali harmatától volt nedves a múzsák fehér lába s alkonyatkor jött Apolló s dalt énekelt a völgyben a pásztoroknak. Más korra ruházzuk azt, amire a mi korunk vágyik, vagy legalább azt hisszük, hogy vágyik. Tévedésben leledzik a történeti érzékünk. Minden század költ?i század, ha költeményeket hoz létre, s az a m?, amely kora egyszer? gyümölcsének látszik, mindig egy nagyon is tudatos akaratnak az eredménye. Hidd el nekem, Ern?, nincs öntudatlan m?vészet. Öntudat és kritikus szellem pedig egy és ugyanaz.

ERN?. Látom, hova akarsz kilyukadni; sok igazság van benne. De azt csak elismered, hogy a régi id?k nagy költeményei, a primitiv, névtelen, összefoglaló költemények inkább a nép képzeletéb?l születtek, mint egy emberéb?l?

GILBERT. De nem akkor, amikor verssé váltak. Nem akkor, amikor isteni formájukat nyerték. Mert nincs m?vészet stílus nélkül és nincs stílus egység nélkül. Az egység pedig feltételezi az egyéniséget. Kétségtelenül talált Homeros is m?ve számára balladákat és meséket, mint Shakespeare krónikákat, színdarabokat és novellákat, amelyekb?l merített; de ez csak nyersanyag volt neki. Felhasználta ?ket és énekké formálta. Az ? m?vei voltak, mert ? adta nekik a bájt. Hangokból épültek:

«Így nem is épültek,
S csak azért épültek örökre.»

Minél mélyebben tanulmányozza az ember az életet és az irodalmat, annál világosabban érzi, hogy minden csodálatos dologban egyéniség rejlik, hogy nem a pillanat alkotja az embert, hanem az ember alkotja korát. Engem nagyon vonz az a nézet, hogy mind a mitoszok és legendák, amikr?l azt tartjuk, hogy egy törzs vagy nép csodahitéb?l, félelméb?l, képzel?erejéb?l születtek, egyetlen leleményes fejnek köszönhetik eredetüket. Ezeknek a mitoszoknak meglep?en korlátozott száma támogatja ezt a hitet. De ne merüljünk el az összehasonlító mitológia kérdéseibe. Maradjunk a kritikánál. A következ?t akarom bebizonyítani: ha egy kornak nem volt m?kritikája, akkor hieratikusan merev m?vészete meglev? típusok ismétl?désére szorítkozott, vagy egyáltalán nem volt m?vészete. Voltak kritikai korok, melyek a szó köznapi értelmében kimeríthetetlenek voltak – és mások, amelyekben az emberi szellem azzal foglalkozott, hogy kincsesládája kincseit rendezgette, kiválogatta az aranyat az ezüstb?l, az ezüstöt az ólomból, megszámlálta az ékszereket, neveket adott a gyöngyöknek. De sohasem volt alkotó kor, amely egyben kritikai is ne lett volna. Mert a kritikai szellem az, amely új formákat talál. Minden alkotás hajlandó megismételni önmagát. Mai m?vészi formáink között nincs egyetlen egy se, amelyet ne Alexandria kritikai szellemének köszönhetnénk; ott er?sítették meg ezeket a formákat, vagy ott találták ki ?ket, vagy ott tették tökéletessé. Nemcsak azért mondom Alexandriát, mert a görög szellem ott vált legtudatosabbá és végre elveszett a skepticizmusban és teológiában, hanem azért is, mert nem Athén, hanem ez a város volt Róma példaképe. És csak a latin nyelv valamilyen fennmaradásával maradt ránk kultúra. Mikor a renaissance idején Európában felragyogott a görög irodalom, bizonyos tekintetben már kedvez? volt számára a talaj. De hagyjuk ezeket a történelmi részleteket, fárasztóak és rendszerint nem is pontosak. Elégedjünk meg azzal az általános megjegyzéssel, hogy a m?vészeti formákat a görög kritikai szellemnek köszönhetjük. A szó legteljesebb értelmében neki köszönhetjük az epikát, a lirát, a drámát minden fejl?dési fokán, a bohózatot is vele, az idillt, a romantikus és kalandos regényt, az essayt, a dialógot, a szónoklatot, sajnos, a felolvasást is – amit talán nem is kellene megbocsátani neki – és az epigrammot. Valóban minden formát neki köszönhetünk a szonett kivételével – de még ehhez is találunk a görög antológiában néhány csodálatos gondolatbeli párhuzamot – az amerikai zsurnalizmus kivételével, amelynek megfelel?jét sehol nem találjuk és az ál-skót dialektusban megírt balladák kivételével, amelyekre támaszkodva indította meg nemrég egyik legszorgalmasabb irodalmárunk azt az állandó és egyhangú mozgalmat, mellyel másodrangú költ?knek igazi romantikus színezetet adott. Úgy látszik, minden új irány hibáztatja a kritikát, pedig csak neki köszönheti létezését. A csupán teremt? ösztön megújhodik és régi formákban alkot.

ERN?. Az alkotó er? egyik szerves részének mondtad a kritikát; most már teljesen egyetértek az elméleteddel. De mi célja van akkor az alkotástól független kritikának? Megvan az az ostoba szokásom, hogy id?szaki folyóiratokat olvasok és azt hiszem, hogy a mai kritika legnagyobb része teljesen értéktelen.

GILBERT. Ez a legtöbb mai alkotásra is vonatkozik. Középszer?ség egyensúlyozza a középszer?séget, a tehetségtelenség megtapsolja testvéreit – Anglia m?vészi mozgalmai ezt a képet mutatják id?nként. De azért érzem, hogy nem vagyok egészen igazságos. Általában a kritikusok – természetesen az els?rangúakról beszélek, akik hetilapokba írnak – sokkal m?veltebbek, mint azok, akiknek a m?veit bírálják. Ez teljesen megfelel várakozásunknak, mert a bírálat sokkal nagyobb m?veltséget követel, mint az alkotás.

ERN?. Igazán?

GILBERT. Természetesen. Mindenki meg tud írni egy háromkötetes regényt. Ehhez csupán az életnek és irodalomnak teljes nemismerése szükséges. De a bíráló számára abban van a nehézség, hogy ítéletében valamilyen mértékhez kell igazodnia. Természetesen a stílustalansággal szemben nem lehet mértéket felállítani. Szegény kritikusok sokszor kénytelenek az irodalmi rend?ri hírek reporterévé lealacsonyodni. Mert hát megrögzötten b?nös m?vészek tetteit kell számontartaniok. Gyakran hallani, hogy végig sem olvassák azokat a m?veket, melyeket meg kell bírálniok. Nem is olvassák. Legalább is nem kellene. Ha elolvassák ezeket a dolgokat, hátralev? napjaikra valóságos embergy?löl?k lennének. És nem is szükséges. Nem kell meginni az egész hordó bort, hogy felismerjük a bor korát és jóságát. Egy fél óra elég annak megítélésére, hogy ér-e valamit egy könyv, vagy sem. Akinek van formaérzéke, annak tíz perc is elég. Minek keresztülverg?dni egy vastag köteten! Csak meg kell kóstolni, annyi teljesen elég – vagy sok is, azt hiszem. Tudom, a festészetben és irodalomban is vannak egészen derék mesteremberek, akik tagadják a kritika létjogosultságát. Ezeknek az embereknek teljesen igazuk van. Az ? m?veik semmiféle összefüggésben sincsenek a korral. Az örömnek egy árnyalatát sem keltik fel bennünk. A gondolat, szenvedély, szépség új útjait nem mutatják. Nem kellene beszélni sem róluk. A jól megérdemelt feledésbe kell merülniök.

ERN?. De bocsáss meg, barátom, hogy félbeszakítlak – a kritikáért való lángolásod túlságos messzire visz. Azt csak te is elismered, hogy sokkal könnyebb beszélni valamir?l, mint megcsinálni.

GILBERT. Nehezebb csinálni valamit, mint beszélni róla? Semmiesetre sem. Ez egy nagy és általános tévedés. Sokkal nehezebb beszélni valamir?l, mint megcsinálni. A küls? tények világában ez egészen nyilvánvaló. Mindenki tud történetet csinálni, de megírni csak jelentékeny ember tudja. A cselekvésnek, a kedélymozgalmaknak mindegyikében részt vesz lényünk alsóbbrend? része. Csak a beszéd által kerekedünk föléje vagy embertársaink fölé is – csakis a nyelv által, az pedig anyja a gondolatnak, nem gyermeke. A cselekvés igazán mindig könny?. Ha az állandó cselekvés legtúlzottabb formájában, szorgalom képében mutatkozik, akkor nem egyéb, mint a dologtalanok menedéke. Nem, Ern?, ne is beszéljünk róla. A cselekvés mindig némiképen vak. Küls? befolyások, öntudatlan ösztönök mozgatják. Lényegénél fogva minden cselekvés tökéletlen, mert a véletlen korlátozza, nem ismeri el?re az irányát, nem a kit?zött célhoz vezet. Fantáziahiány az alapja. Utolsó menedéke azoknak, akik nem tudnak álmodni.

ERN?. Te úgy beszélsz a világról, mint egy üveggolyóról. Kezedben tartod s kedved szerint kell forognia. Te nem teszel egyebet, mint újra írod a történelmet.

GILBERT. Ez is az egyetlen kötelességünk a történelemmel szemben: újraírni. És ez nem éppen legkisebb feladata a kritikai szellemnek. Ha egészen megismerjük egyszer azokat a tudományos törvényeket, amelyek az életet irányítják, meg fogjuk látni, hogy a tettek embere az önmaga megtévesztésében még elfogultabb, mint az álmodozó. Mert nem ismeri cselekvéseinek sem az eredetét, sem következményeit. Azt hiszi, töviseket vetett el a mez?n és mi bort szüretelünk le róla. A fügefa pedig, melyet a mi kedvünkért ültetett, terméketlen, mint a bogáncs s még keser?bb. Csak mert sohasem tudta az emberiség, hogy merre lép, ezért tudta mindig megtalálni az útját.

ERN?. Hát te azt hiszed, hogy a cselekvés világában csak ámítás a céltudatosság?

GILBERT. Még annál is rosszabb. Ha elég soká élnénk ahhoz, hogy meglássuk cselekedeteink eredményét, könnyen megtörténhetnék, hogy azok, akik jónak mondják magukat, belepusztulnának a sötét lelkifurdalásokba, az úgynevezett gonoszok keble pedig büszke örömt?l dagadna. Minden legkisebb cselekedetünk az élet nagy gépezetébe tartozik. Talán porrá zúzza erényeinket és letörli értékük látszatát is, S abból, amit b?nnek nevezünk, egy új kultúra elemét formálja ki, egy olyan kultúráét, amely nagyszer?bb, fényesebb minden eddiginél. De az ember rabszolgája a szónak. Nagyon kikelünk az úgynevezett materializmus ellen és elfelejtjük, hogy nincs olyan materiális haladás, amely ne tette volna eszményibbé a világot és majdnem minden szellemi felébredés hiábavaló reményekben, terméketlen vágyódásban, üres és gátló hitvallásokban ?rölte fel a világ erejét. Amit közönségesen b?nnek neveznek, a haladásnak lényeges eleme. Nélküle megállna, megöregedne és színtelenné válna a világ. A b?n kíváncsisága gyarapítja a faj tapasztalatait. Az egyéninek tudatos és er?s hangsúlyozásával megóv bennünket a tipikusnak egyhangúságától. Azzal, hogy elveti az útszéli erkölcsi fogalmakat, a magasabb etikával válik eggyé. Hát még az «erények»! Mi az «erény?» A természet, mondja Renan, nem tör?dik sokat a szüzességgel. A mai Lukréciák szepl?tlenségüket a Magdolnák szégyenének és nem a maguk sz?zi tisztaságának köszönhetik. A jótékonyság – ezt még azok is elismerték, akiknek a hitvallásában nagy helyet foglal el – egy sereg b?nt idéz fel. Már maga az a tény, hogy a lelkiismeretünkr?l oly sokat fecsegünk, hogy kérkedünk vele, fejl?désünk tökéletlenségét bizonyítja. A lelkiismeretnek ösztönné kell válnia – addig nem lehetünk tökéletesek. Az önmegtagadással saját lényünk továbbfejl?dését akadályozzuk meg. Az önfeláldozás csak a barbár id?kb?l való öncsonkításnak a maradványa, a szenvedés imádásának, amely az emberiség történetében olyan borzasztó helyet foglal el s még napjainkban is szedi áldozatait és még mindig állítanak fel neki oltárokat. Erény! Ki tudja pontosan, hogy mit jelent ez a szó? Te sem. Én sem. Senki. Hízeleg a hiúságunknak, hogy a b?nöst megöljük. Ha tovább engedn?k élni, egyszer csak bebizonyítaná, hogy mennyire hasznunkra volt az ? b?ne. A szent lelkinyugalmáért kell, hogy vértanuhalált haljon. Így megóvjuk attól, hogy meglássa vetésének szörny? aratását.

ERN?. Gilbert, nagyon kegyetlen kezdesz lenni. Térjünk vissza a költészet kedvesebb berkeibe. Mit is mondtál az el?bb? Hogy nehezebb beszélni valamir?l, mint megcselekedni.

GILBERT (szünet után). Igenis, ha jól tudom, ezt az egyszer? igazságot mondottam. De most már bizonyára belátod, hogy igazam van? Az ember báb, ha cselekszik. Ha leír valamit, költ?. Ebben van az egésznek a titka. Nem volt nehéz dolog a vihartól övezett Ilion homokos csataterein a színes íjról ell?ni a hegyes nyilat vagy tölgyfadárdát vetni a b?rb?l és ércb?l készült pajzsra. Könny? volt a házasságtör? királynénak ura el?tt kiteríteni a tyrusi sz?nyeget, biborhálót vetni a fejére, mikor a márványfürd?ben hevert, s aztán símaarcú kedvesét hívni, hogy a hálószemek között döfje át azt a szívet, melynek Aulisban kellett volna megtörni. Antigonénak is, akinek a halál volt a v?legénye, könny? volt a déli dögvészes leveg?ben felmenni a dombra és szelíd földdel beszórni a meztelen, szerencsétlen tetemet, melynek nem volt sírja. De mit mondjunk azokról, akik ezt leírták? Akik életet adnak nekik és örökkévalóságot? Nem nagyobbak ?k, mint azok a férfiak vagy n?k, akik a tettet végrehajtották? «Hektor, a drága h?s halott» és Lucianus elmondja, hogy mint pillantotta meg Menippos az alvilág sötétjében Helena fehérl? koponyáját és mint csodálkozott azon, hogy egy ilyen borzalmas látványért bocsátottak vízre annyi görbeorrú hajót, ezért kellett annyi páncélos h?snek elesni és annyi tornyos városnak porbahullani. És mégis minden reggel megjelenik a tet?kön Lédának hattyúhoz hasonlatos leánya és letekint a zsibongó harcosokra. ?szszakálú aggok megbámulják kedvességét és ott áll a király oldalán. Termeiben tarka elefántcsonton nyugszik kedvese. Ékes fegyverzetét tisztogatja és megcirógatja skarlátvörös sisakját. Pajzshordókkal és apródokkal sátorról-sátorra jár a férje. Az asszony megpillantja sz?ke haját, hallja vagy hallani véli tiszta, hideg hangját. Lenn az udvarban Priamus fia felölti ércpáncélját. Andromache fehér karja nyaka köré fonódik. Sisakját a földre teszi, hogy gyermeke ne ijedjen meg t?le. Hímzett függönyök mögött ül sátrában, illatos ruhában Achilles, míg lelkének barátja felveszi az arany és ezüstb?l való vértet, hogy harcba menjen. Különösen faragott szekrénykéb?l, melyet anyja, Thetis, vitt a hajóra, el?veszi a myrmidonok ura a titokzatos kelyhet, melyet emberi száj még nem érintett, kénnel megtisztogatja és megtölti friss vízzel. Megmossa kezét, fekete borral tölti meg a kehely síma üregét és kiönti a földre a sz?l? s?r? vérét annak a tiszteletére, akit mezítlábas jóspapok Dodonában imádnak. Hozzá könyörög, nem tudván, hogy hiába könyörög, hogy a barátok barátjának, Patroklusnak sorsa betelt két trójai h?s kezében, Euphorbus az egyik, Panthous fia, szerelmes fürtei arannyal voltak átfonva, oroszlánszív? Priamus fia a másik. Fantomok ezek az alakok? Ködök és hegyek h?sei? Árnyképei egy dalnak? Nem, igazán élnek. Cselekedni! Mit jelent a cselekvés? Az er?teljes kibontakozás pillanatában már meg is hal. A cselekvés aljas megalkuvás a tényekkel. A világot a költ? teremti az álmodozónak.

ERN?. Amíg beszélsz, igazat adok neked.

GILBERT. Igazat beszélek. Trója összeomlott várfalainak porában tekn?sbékát találsz, mint valami zöld bronzalakot. Priamus palotájában bagoly fészkel. Az üres pusztán birka- és kecskenyájak vonulnak el pásztoraikkal; ott, ahol az olajos borszín? tengeren, az οÃ?¯νοφ πÏÅ?ντος-on, mint Homeros mondja, a danaok vörösre mázolt gályái vonultak be, kis csónakjában magános halász ül és hálója mozgó parafáját figyeli. És mégis felnyitják mindennap a város kapuit és csatába vonulnak a harcosok gyalog vagy lovaktól vont szekereken és vasálarcuk mögül gúnyolják az ellenséget. Nappal keményen harcolnak. De ha leszállott az éjszaka, lágyulnak a fáklyák a sátrakban s a csarnokban füstölög a triposz. A márványban vagy vásznon él? alakok a létnek csak egyetlen nagyszer? pillanatát ismerik, amely ha örökkévaló is, de a szenvedélynek csak egy hangját vagy a nyugodt szemlél?dést érzékelteti. De akiket a költ? hívott életre, megszámlálhatatlan boldog és fájdalmas érzelmet éreznek. Remélnek és kétségbeesnek, ujjonganak és búsulnak. Az id? száll, száll, vígan vagy komolyan, az évek gyors vagy nehéz léptekkel vonulnak el felettük. Végigélik az ifjúkort, férfikort, gyermekkort és az öregséget. És szent Helena körül mindig ott lebeg az a hajnal, amelyben Veronese látta. A hajnali légben elhozzák neki az angyalok az ? istenük szenvedésének szimbólumát. A h?s reggeli szell? meglebegteti homlokán az arany szálakat. Firenze mellett, azon a kis dombon, ahol a Giorgione szerelmesei tanyáznak, még mindig ugyanaz a déli nap ragyog a zeniten. Oly bágyasztó a nyári nap, hogy a karcsú, meztelen lány alig tudja bemártani a márvány kútba az áttetsz? kerek kelyhet és a hárfás vékony újjai lustán nyugosznak a hurokon. A táncoló nimfák körül még mindig ott lebeg az a tompa fény, amely Corot képein Franciaország ezüstös nyárfái körül játszadozik. Örökös félhomályban suhannak tova a finom, áttetsz? alakok. Fehér, reszket? lábuk alig érinti a harmatos füvet. De az eposz, a dráma a regény alakjai kisérhetik az éjszakát estét?l a hajnali csillagig és napfelkeltét?l naplementéig figyelhetik a ragyogó és árnyékba boruló napot. Nekik éppen úgy nyílnak és hervadnak a virágok, mint nekünk s ?k is örülnek, mikor a föld, a zöldfürt? istenasszony, ahogy Coleridge nevezi, ruhát cserél. A szobor egy tökéletes pillanatot örökít meg. A vászonra vetett képnek nincs lelke, nem n? és nem fejl?dik. Nem ismerik e képek a halál borzalmát, de csak azért nem, mert az életr?l alig tudnak. Mert annak nyilatkoznak meg az élet és halál titkai, aki érzi az id? körforgását, aki magában hordja nemcsak a jelent, hanem a jöv?t is, akit felemel vagy lesujt az elmult dics?ség és elmult gyalázat. Az érzékelhet? m?vészetek problémáját, a mozgást csak az irodalom tudja híven megvalósítani. Csak az irodalom mutatja meg a tevékeny testet s a nyugtalan lelket.

ERN?. Most már értem, hogy mire gondolsz. Egy azonban bizonyos: minél magasabbra helyezed az alkotó m?vészt, annál alacsonyabban áll a kritikus.

GILBERT. Miért?

ERN?. Mert nem adhat mást, mint egy gazdag zene visszhangját, élesen körülhatárolt formák halvány árnyékát. Az élet valóban kaosz lehet, ahogy te mondod. Talán szegényes a martiriuma és nemtelenek a h?stettei. És talán valóban a költészetnek a feladata, hogy az élet nyersanyagából egy olyan világot teremtsen, amely csodálatosabb, tartósabb, igazabb, mint az, amelyet szemünk közönségesen lát, amelyben a köznapi természet tökéletességre törekszik. De az is bizonyos, hogy ha egyszer ezt az új világot egy nagy m?vész ereje és szelleme megalkotta, oly tökéletes lesz, hogy a kritikusnak nem marad dolga. Nagyon jól megértem most már és készségesen elismerem, hogy sokkal nehezebb beszélni valamir?l, mint megcselekedni. De mégis úgy látom, hogy ez az egészséges és okos vélemény, amely úgy megnyugtat s amelyet a világ minden irodalmi akadémiája jelmondatául választhatna, csak a m?vészet és az élet viszonyára vonatkozik és nem a m?vészet és kritika viszonyára.

GILBERT. Dehát nem m?vészet-e a kritika is? Amennyire szüksége van a m?vészi alkotó munkának a kritikai szellemre, úgy hogy – azt lehet mondani – nélküle meg sem lehet, annyira önmagából teremt? valami a kritika a szó legmélyebb értelmében. A kritika alkotó és független.

ERN?. Független?

GILBERT. Igen, független. A kritikát épp oly kevéssé szabad az utánzás vagy hasonlóság alacsony szempontjából megítélni, mint a költ?nek vagy képz?m?vésznek a m?vét. A kritika ugyanazt a szerepet játssza a megbírálandó m?alkotással szemben, mint a m?vész a látható világ formáival és színeivel vagy a láthatatlan világ szenvedélyeivel és gondolataival szemben. A kritikusnak nincs is szüksége nemes anyagra, hogy m?vészete tökéletes legyen. Céljának minden megfelel. Mintahogy Gustave Flaubert klasszikus m?vet alkotott, a stílus remekét, egy kis falusi orvos együgy? feleségének szerelmi történetéb?l, Rouen mellett, Yonville-l’ Abbaye-ban, egy piszkos faluban, úgy hozhat felszínre az igazi kritikus makulátlan szépségeket és mély gondolatokat kis érték? vagy teljesen jelentéktelen dolgokból – mint például a királyi akadémia ebb?l vagy abból az évb?l való képeib?l vagy Mr. Lewis Morris költeményeib?l, Ohnet regényeib?l vagy Mr. Artur Jones vígjátékaiból: feltéve, hogy érdemesnek tartja ilyen dolgokra irányítani, helyesebben elpazarolni a figyelmét. De miért is ne? A sötétség ellenállhatatlanul kicsalja a világosságot s az ostobaság az örök «bestia trionfans», amely el?hívja barlangjából a bölcsességet. Olyan alkotóm?vésznek, mint a kritikus, mit jelent a téma? Annyit, mint az elbeszél?nek vagy fest?nek. Motivumaival ? is mindenütt találkozhatik. Csak a feldolgozás fontos. Hangulatoknak és hatásoknak mindenütt van lehet?sége.

ERN?. Dehát valóban alkotóm?vészet a kritika?

GILBERT. De miért is ne volna az? Megvan az anyaga, melyet új és elragadó formába önt. A költészetr?l vajjon többet mondhatunk-e? A kritikáról azt mondhatnám, hogy alkotás magában az alkotásban. Mintahogy a nagy m?vészek Homerostól és Aschylos-tól kezdve egészen Shakespeare-ig és Keats-ig sohasem vették tárgyukat egyenesen az életb?l, hanem mitoszokban és legendákban meg régi elbeszélésekben kutattak, így a kritikus is felhasználja azokat a tárgyakat, amelyeket mások megtisztítottak, költ?i formába öntöttek számára és színt adtak nekik. De még tovább megyek. Azt merem állítani, hogy a kritika legmagasabb fokán – mivelhogy a személyes érzelmeket legtisztább formájukban adja – alkotóbb az alkotásnál; mert csak önmagával mérhet?, létjogosultsága önmagában van, mintahogy a görögök mondanák, önmagában és önmagáért van a célja. Az életh?ségnek semmiféle bilincse sem köti soha. Nem akadályozza a valószer?ségre való nemtelen törekvés, ez a gyáva megalkuvás magán- és közéletünk végtelenül unalmas megismétl?déseivel. A költészet a valóságra appellálhat. A léleknél nincs magasabb bíró.

ERN?. A léleknél?

GILBERT. Igen, a léleknél. A legmagasabb fokú kritika igazában saját lelkünknek ismertetése. Ezért vonzóbb, mint a történelem; hiszen csak magával az íróval foglalkozik. Lebilincsel?bb, mint a filozófia, mert a tárgya kézzelfogható, nem fogalmi, való és nem határozatlan. Az önéletrajznak egyetlen m?velt emberhez méltó formája; nem eseményekkel foglalkozik, hanem egy élet gondolataival, nem megfogható tényekkel vagy véletlenségekkel, hanem a lélek hangulataival és szenvedélyeivel. Állandó derültséggel tölt el mai íróknak és m?vészeknek együgy? hiúsága, akik azt hiszik a kritikus legfontosabb feladatának, hogy az ? középszer? m?veikr?l beszéljen. A legtöbb, amit a mai modern alkotóm?vészet legnagyobb részér?l el lehet mondani, annyi, hogy nem olyan közönséges, mint a valóság. Ezért a kritikus finom megkülönböztet?képességével, a szelid finomságok iránt kifejlett ösztönével inkább az ezüsttükörbe néz vagy a fátyolszöveten pillant keresztül. S ha vak is a tükör vagy szakadt a fátyol, mégis elfordítja szemét a való élet forgatagától és zajától. Célja: hogy feljegyezze benyomásait. Neki festik a képeket, neki írják a könyveket, neki faragják a márványt.

ERN?. Azt hiszem, a kritika lényegér?l más elméletet tanultam.

GILBERT. Igen, attól a férfiútól, akinek drága képét tisztelettel ?rizzük emlékezetünkben. Az ? fuvolájának hangjai csalták ki egykor Proserpinát a sziciliai mez?kr?l és fehér lábai megmozgatták Cumnor fehér primuláit. ? mondotta, hogy a kritika igazi célja, hogy a dolgokat úgy lássa, amint a valóságban vannak. De ez igen nagy tévedés, amely nem vesz tudomást a kritika legtökéletesebb formájáról, a tisztán szubjektív kritikáról, amely a benne szunnyadó titkot és nem a másét akarja feltárni. Mert a kritika legtökéletesebb formájában csak annyiból érinti a m?vészetet, amennyiben benyomásokat kelt fel, de nem gondol vele, hogy hogyan iparkodik kifejezni valamit.

ERN?. Igazán így van?

GILBERT. Egészen bizonyosan. Ki tör?dik vele, hogy Mr. Ruskin nézetei Turnerr?l alaposak-e vagy sem. Miért volna ez fontos? Ez a csillogó, csodaszép próza, oly izzó, tele lángoló színekkel, nemes lendület?, gazdag átérzett szimfonikus hangokban, a f?nevek és melléknevek megválasztásában határozott és találó; ez a próza van olyan remekm?, mint valamelyik isteni naplemente, amely meghalványodott vásznon oszladozik és pusztul egy angol képtárban. S?t azt kell hinnem, hogy nagyobb m?remek, nemcsak azért, mert szépsége nem csekélyebb és állandóbb, hanem, mert a hangok tarkább sokaságát kelti fel bennünk. A lélek szól a lélekhez ezekben a hosszan cseng? kádenciákban, nemcsak a formák és színek útján – bár azokban mindenesetre a legteljesebben – hanem a szellem és érzés kifejez? eszközeivel: fenséges szenvedéllyel és még fenségesebb gondolatokkal, intuitiv belátással és költ?i szándékkal. Igen, nagyobb a Ruskin m?ve, mintahogy általában az irodalmi m?vészet a legnagyobb. Ki gondol arra, hogy Mr. Pater a Mona Lisa képébe olyan dolgokat magyarázott bele, amelyek Leonardónak álmában sem jutottak eszébe. A fest? talán – mintahogy sokan hiszik – csak egy archaikus mosoly rabszolgája volt. De valahányszor keresztül megyek a Louvre h?s termein és megállok ez el?tt a különös alak el?tt, «aki márványszékére támaszkodik, fantasztikus sziklák félköre veszi körül, a tenger mélységének bágyadt fényében», ezt suttogom magamnak: «öregebb, mint a sziklák, amelyek között pihen, meghalt már régen és ismeri a sírboltok titkát, mint a vámpir. Lemerült a tenger mélyére és ennek bágyadt fényét viseli; alkudozott Kelet keresked?ivel ritka szövetekért; Leda volt, a trójai Helena anyja és szent Anna, Mária anyja. És mindez nem volt több neki, mint a lant vagy fuvola hangja; változó arcjátékának finoman bevésett vonalain fejez?dik csak ki; csak érintette szemhéját és kezét». És így szólok barátaimhoz: «Ez a lény, amely oly csodálatosan lépett el? a vizek mell?l, azt fejezi ki, amire az ember vágyott évszázados vándorlások után». S egyikük így felel: «A világ minden sarka az ? fején nyugszik, azért olyan fáradt a szempillája». És így csodával teltebb lesz ez a kép, mint amilyen a valóságban. Önmagának is ismeretlen titkokat tár fel; a titokzatos prózának hangja oly édesen cseng a fülünkbe, mint a fuvola hangja, amely a Gioconda ajkának azt a finom, megrontó vonalat adta. Azt kérded, mit felelt volna Lionardo, ha valaki ezeket mondja neki e képr?l: «A világ minden gondolata és tapasztalata teljes erejéb?l formált és alkotott ezen a m?vön, hogy megfinomítsa kifejezését és még több lelket adjon neki: görög szenzualizmus, római érzékiség, a középkor álma érzékentúli törekvéseivel és túlzott szenvedélyeivel, a pogány világ visszatérése és a Borgiák b?ne». Valószín?leg azt felelte volna, hogy ? mindebb?l semmire se gondolt, csak a vonalak és tömegek bizonyos elrendezésére, a kék és zöld színnek új és ritka harmóniájára. És éppen ezért az ilyen kritika, amilyenr?l én beszélek, a kritika legtökéletesebb formája. Neki a m?alkotás csak új alkotás kiindulópontja. Végérvényesen nem elégszik meg azzal, – tegyük fel, hogy egy pillanatra igen – hogy a m?vész célját kikutassa. És ebben teljesen igaza van. Mert egy szép alkotásnak az értelme legalább is annyira megvan a szemlél?ben, mint annak a lelkében, aki alkotta. A szemlél? útján találja meg a m? értelmének számtalan lehet?ségét. Csak a szemlél? útján válik csodálatossá és nem sejtett kapcsolatba kerül az id?vel, úgy hogy énünknek egy része lesz, érzékelhet? képe lesz annak, amiért könyörögtünk vagy annak, amit?l féltünk, hogy könyörgésünkre megadatik. Édes Ern?m, minél tovább gondolkozom, annál világosabban látom, hogy a látható m?vészetek szépsége csakúgy, mint a zene szépsége, els?sorban abban az értelemben van, amelyet bennünk kelt. Könnyen elhomályosodik, ha a m?vész eszmei célja túlsúlyra jut. Mert ha a m? készen áll, önálló életet él; lehet, hogy más üzenetet hoz, mint amelyet a m?vész küldött vele. Néha, mikor a Tannhäuser-nyitányt hallgatom, valóban úgy tetszik, hogy a nemes lovagot látom, amint a virágos mez?n lépeget; hogy a hegyi barlangból ?t hívó Venus hangját hallom. Máskor meg ezer más dologról beszél nekem ez a zene: önmagamról, talán a magam életér?l vagy másokról, akiket szerettem és akiknek a szerelmét megelégeltem. Vagy átélt szenvedélyekr?l beszél vagy olyan szenvedélyr?l, amelyet nem éltünk át s ezért vágyunk utána. Éjszaka talán eltölt bennünket ez a zene az ΕΡΩΣ ΤΩΝ ΑΔΥΝΑΤΩΝ-nal, az «Amour de l’Impossible»-lel, mely ?rület gyanánt fogja el azokat, akik azt hiszik, hogy biztonságban élnek, kívül a szenvedés birodalmán, míg egyszerre megbetegednek a végtelen vágyakozás mérgét?l. Fáradhatatlanul üldözik azt, amit sose fognak elérni, végre elgyengülnek, lehanyatlanak vagy botorkálnak tovább. Holnap pedig ezek a hangok, mint a nemes dór zene, amelyr?l Aristoteles és Plato szólanak, mint az orvos, enyhít?en hatnak majd ránk. A bánat ellen orvosságot adnak és meggyógyítják a sebzett szivet, «minden igaz dologgal összhangba ringatják a lelket». S ami a zenére áll, nem kevésbé áll a többi m?vészetre is. A szépséget annyiféleképen lehet értelmezni, ahányféle az ember hangulata. A szépség a szimbólumok szimbóluma. A szépség mindent felfed, mert semmit sem akar megmondani. Amikor saját arcát mutatja meg, megnyilatkoztatta el?ttünk az egész t?zszín? világot.

ERN?. Szabad-e az ilyen m?vet kritikának nevezni?

GILBERT. Ez a kritika csúcspontja, mert nem egy bizonyos m?alkotás a tárgya, hanem maga a szépség. Csodával tölti meg azt a formát, amelyet a m?vész maga talán üresen hagyott, amelyet nem fogott fel, vagy legalább is nem teljesen.

ERN?. Hát ez a legmagasabbrend? kritika alkotóbb az alkotásnál? A kritika legfontosabb feladata volna eszerint, ha jól értettem a teóriádat, hogy másképen lássa a dolgot, mint ahogyan a valóságban van.

GILBERT. Igen, ez a teóriám. A m?alkotás csak alkalmat adjon a kritikusnak egy új m?re, saját m?vére, amelynek azonban semmi esetre sem kell szükségszer? hasonlóságot mutatnia a megbírálandó m?vel. Ez éppen a nagyszer? forma ismertet?jele: amit akarunk, azt olvashatjuk ki bel?le s amit meg akarunk pillantani, azt pillantjuk meg benne; alkotó szellemmé teszi a kritikust az a szépség, amely általános érvény? esztétikai értéket ad a m?alkotásnak. Ezer olyan dolgot súg neki, amely nem élt annak a lelkében, aki a szobrot alkotta, a képet festette vagy a drágakövet faragta. Sokszor halljuk olyanoktól, akik sem a legmagasabbrend? kritika lényegét, sem a legmagasabb m?vészet varázsát nem fogják fel, azt a véleményt, hogy a kritikus legszívesebben olyan festményr?l ír, amely a fest?i anekdotakört dolgozza fel vagy az irodalomból és világtörténetb?l ábrázol jeleneteket. Err?l szó sem lehet. Az ilyen természet? képek valóban kelleténél inkább hatnak az észre. Általánosságban az illusztrációk színvonalán állnak s még ebb?l a szempontból sem szerencsések. Nem bontják ki a fantázia szárnyát, s?t korlátozzák. A fest? birodalma, mint már az el?bb kifejtettem, mer?ben különbözik a költ?ét?l. A költ?é az egész élet, teljességében és egészében; nemcsak az a szépség, amelyet megpillantunk, hanem az is, amelyet meglesünk, nemcsak a forma tova sikló bája vagy a szín elhalványuló fénye, hanem az érzelemnek egész birodalma, a gondolatnak teljes köre. A fest?t korlátozza az, hogy a lélek titkait csak a test köntösében tudja megmutatni. Eszméket csak köznapi jelekkel érzékeltethet, s a lelkit csak testi kifejezéssel tudja megközelíteni. És mily tökéletlen egy ilyen ábrázolás! Egy szerecsen széttépett turbánjában érezzük Othello nemes haragját, a viharban bolyongó bolondban Lear vad ?rületét! És úgy látszik, még sem szabad ezeket az embereket elhallgattatni. Régi angol mestereink legtöbbje azzal vesztegette el szomorúan elvesztett életét, hogy betört a költészet birodalmába. Elrontják a tárgyukat azzal, hogy nehézkesen ábrázolják, hogy azon fáradoznak, mint adják vissza látható formával és színnel a láthatatlannak csodáit, a soha nem látott dolgok fényét. Festményeik ezért természetesen elviselhetetlenül unalmasak. A látható m?vészeteket általánosan érthet?kké alacsonyították le és semmisem méltatlanabb figyelmünkre, mint az, ami általánosan érthet?. Semmiesetre sem állítom, hogy költ? és fest? nem választhatják ugyanazt a tárgyat. Mindig megtették és meg is fogják tenni. De ám legyen a költ? kedve szerint fest?i vagy nem, a fest?nek fest?nek kell lenni. Nem arra kell szorítkoznia, amit a természetben érzékel, hanem ami a vásznon érzékelhet?. És ezért, édes barátom, ilyen természet? festmények sohasem fogják vonzani a kritikust. El fogja fordítani tekintetét ezekr?l olyan m?alkotásokra, amelyek gondolkozni, álmodozni és költeni engedik, olyan m?vekre, amelyek titokzatosan ösztökélik, mintha azt mondanák: Bel?lünk egy távolabbi világba juthatsz. Sokszor mondották, hogy a m?vészéletnek az a tragédiája, hogy a m?vész nem tudja megvalósítani ideálját. Pedig az igazi tragédia, amely a legtöbb m?vészt utoléri, az, hogy az ideálját nagyon is megvalósítja. Ha egyszer megvalósult, meg van fosztva csodájától, titokteljes illatától; új, az el?bbit?l eltér? ideálnak lesz a kiindulópontja. Ezért a zene a m?vészet legtökéletesebb típusa. A zene sohasem fedi fel legvégs? titkát. Így értjük meg a korlátozás értékét a m?vészetben. A szobrász könnyen lemond a színr?l, a fest? a való méretr?l. Ezzel a lemondással elkerülhetik a valóságnak nagyon is érthet? visszaadását, a csupasz utánzást és a gondolatoknak túlságosan érthet?, értelemhez szóló ábrázolását. Éppen tökéletlensége által éri el a m?vészet a tökéletes szépséget. Csak ezáltal nem fordul a felismerés képességéhez és az értelemhez, hanem csupán az esztétikai érzékhez. Ez ugyan az értelmet és a felismerést az érzékelés fokozatainak tekinti, de a m?alkotásnak mint egésznek tiszta szintetikus benyomása alá rendeli ?ket. Ha vannak is a m?ben más érzékekre ható elemek, ez a sokféleség csak arra való, hogy a végs? benyomás gazdagabb egység? legyen. Megértheted tehát, hogy jóízlés? kritikus miért húzódik el a m?vészetnek attól a túlságosan érthet? fajtájától, amely csak üzenetet hoz, de semmitmondó és terméketlen. Megértheted, miért szereti jobban azokat a formákat, amelyek álmokat és hangulatokat keltenek fel benne és valószer?tlen szépségükkel minden értelmezést valószer?vé tesznek és egyet sem véglegessé. Valami hasonlóság összef?zheti a kritikus alkotóm?vét azzal a m?vel, amely alkotásra indította. De ez a hasonlóság nem az, amely a természet és a között a tükör között van, melyet a tájkép- vagy alakfest? mutat, hanem amely a természet és egy díszít? m?vész képe között van. Mintahogy – mily kedves látvány – a virágtalan perzsa sz?nyegen tulipánok és rózsák virágoznak, bár látható formájukkal és vonalaikkal nincsenek rajta, mintahogy a Márkus-templomban, Velencében a tengeri kagyló gyöngy- és biborszíne ver?dik vissza, mintahogy a csudaszép ravennai kápolna boltozatos mennyezete a pávafark arany, zöld és zafir színeiben ragyog, bár Juno madarai nem repülnek keresztül a csarnokon: úgy a kritikus sem reprodukálja utánzással azt a m?vet, amelyet bírál – a kritika bajának nagy része éppen abban van, hogy ezt mell?zi. Így a kritikus nemcsak értelmét fejti meg a szépségnek, hanem titkát is. Igy minden m?vészetet irodalmi formába önt s megoldja a m?vészi egység problémáját. De most veszem észre: itt a vacsora ideje. Most majd egy kicsit a Chambertinnel és a sármánysülttel szórakozunk. Azután rátérhetünk a kritikusra, mint tolmácsra.

ERN?. Á, hát elismered, hogy a kritikus néha nézheti a dolgokat úgy is, ahogy a valóságban vannak?

GILBERT. Nem tudom bizonyosan. Talán vacsora után elismerem. A vacsorának igen sajátságos hatása szokott lenni.

 

II. RÉSZ.

Néhány megjegyzéssel a mindent megvilágítás szükségességér?l.

Ugyanazok a személyek. Ugyanaz a szin.

ERN?. A sármányok nagyszer?ek voltak és a Chambertin is kifogástalan. De most térjünk vissza oda, ahonnan kiindultunk.

GILBERT. Ah, elég ebb?l! A beszélgetésnek mindent érintenie kellene, de semmiben sem szabad elmélyedni. Beszéljünk az «erkölcsi felháborodásról, okairól, gyógyításáról», err?l a témáról írni is szeretnék. Csevegjünk «Thersites élete folytatásáról» – az angol vicclapokban, tudniillik. Vagy beszélgessünk akármir?l, ami az utunkba kerül.

ERN?. Nem! A kritikusról s a kritikáról szeretnék vitatkozni. Azt mondottad: a legmagasabbrend? kritika nem azzal tör?dik, hogy mit fejez ki a m?vészet, hanem azzal, hogy milyen benyomásokat kelt föl benne. A kritika eszerint alkotó és független, maga is m?vészet s a m?alkotással olyan viszonyban van, mint az a forma- és szín látható világával, vagy a szenvedélyek és gondolatok láthatatlan világával. De mondd, nem lehet a kritikus néha valóságos magyarázó?

GILBERT. De lehet az is, ha az a vágya, hogy magyarázzon. A m?r?l való általános felfogása után rátérhet magának a m?nek elemzésére vagy megvilágítására. Ebben az alacsony szférában is – mert ezt alacsonyabbnak tartom – sok szépet mondhat és tehet. De semmiesetre sem lesz mindig a m?alkotás értelmezése a feladata. Talán inkább azon fog fáradozni, hogy elmélyedjen a m? titkaiba, beborítsa a csoda fátyolával a m?vet és alkotóját, ami az isteneknek és híveiknek egyaránt drága. «Szörny? kellemesen érzik magukat a Sionban» az emberek. Elhatározzák, hogy karöltve fognak sétálgatni a költ?kkel. Tudatlanságukból fakadó könnyedséggel kérdik: «Miért olvassuk azt, amit Shakespeare-r?l és Miltonról írnak? Elolvashatjuk magukat a színm?veket és költeményeket. Ennyi elég». De mint a lincolni megboldogult rektor mondotta, Milton megértése nagyon intenziv tanulmányozás jutalma. Ha valaki igazán érteni akarja Shakespeare-t, ismernie kell azt a viszonyt, amelyben Shakespeare állott a renaissance-szal és a reformációval, Erzsébet korával és Jakab korával. Ismernie kell a klasszikus formának az új romantikus szellemmel az uralomért vívott harcát, azt a harcot a Sidney, Daniel és Jonson iskolája és a Marlowe nagyobbik fiának iskolája között. Tudnia kell, hogy miféle tárgyak állottak Shakespeare rendelkezésére és hogyan használta fel azokat. Ismernie kell a tizenhatodik és tizenhetedik század színpadját, korlátait és szabadságait, a Shakespeare korának irodalmi kritikáját, céljait, módszerét, elveit. Tanulmányoznia kell az angol nyelv növekedését, a blank-verset és a rímes verset, különféle fejl?dési fokán. Át kell tanulmányoznia a görög drámát és Macbeth írójának viszonyát az Agamemnon írójához. Egyszóval képesnek kell lennie arra, hogy összekapcsolja Erzsébet Londonját Perikles Athénjával és ismernie kell Shakespeare igazi helyét az európai dráma történetében és a világirodalomban. A kritikus kétségtelenül magyarázó és értelmez? lesz, de nem fogja a m?vészetet talányos szfinksznek tekinteni, amelynek sötét titkát csak az a vándor fejtheti meg, akinek lába meg van sebezve s aki nem ismeri a saját nevét. Inkább istenasszonynak fogja a m?vészetet nézni, s hivatásának azt tartja, hogy titkaiba elmélyedjen, jogának pedig azt, hogy fens?bbségét még csodálatosabbnak mutassa az emberek el?tt.

És ekkor csodálatos dolog történik. A kritikus valóban magyarázó lesz, de nem olyan értelemben, hogy más formában közöl egy üzenetet, amelyet reábíztak. Mintahogy csak az idegen nemzetek m?vészetével való foglalkozás adja meg egy ország m?vészetének azt a bizonyos személyes és sajátos jelleget, amelyet nemzetinek nevezünk, úgy a kritikus csak az önmagával való sajátságos érintkezés és az énjébe való elmélyedés útján magyarázhatja a más egyéniségét és m?vét. És minél inkább beleviszi saját egyéniségét a magyarázatba, annál valószín?bbnek, megnyugtatóbbnak, meggy?z?bbnek és igazabbnak fog hatni.

ERN?. Én azon a véleményen volnék, hogy az egyéniség csak zavaró elem.

GILBERT. Semmiesetre sem, a feltárásnak szükséges eleme. Aki másokat akar megérteni, saját énjébe kell elmélyednie.

ERN?. És mi az eredmény?

GILBERT. Megmondom neked; talán legvilágosabban egy határozott példával értethetem meg. Szerintem az irodalmi kritikus a legfels?bb helyen áll, mert legnagyobb a köre, legátfogóbb a tekintete és legnemesebb az anyaga. De minden m?vészetnek bizonyos fokig megvannak a kirendelt kritikusai. A színész a dráma kritikusa. Új lehet?ségek szerint és a maga sajátos módján mutatja meg nekünk a költ? m?vét. Itt van a leírott szó; mozdulattal, gesztussal, hanghordozással tárja fel az értelmét. Az énekes, a fuvolajátékos és lantos a zene kritikusai. A metszet megfosztja színpompájától a képet, de egy más anyag alkalmazásával a m? igazi színbeli sajátosságait, árnyalatait, tömegének el?nyeit és vonatkozásait mutatja meg; ilyen módon a metszet alkotója bírálója lesz a m?nek. Hiszen kritikus csak az, aki egy m?alkotást ett?l az alkotástól elüt? formában világít meg és új anyagnak az alkalmazása éppen annyira kritikai, mint alkotó elem. A szobrászm?vészetnek is megvan a kritikusa. Vagy a drágak?faragók, mint Görögországban, vagy a fest?k, mint például Mantegna, aki lapos reliefalakok plasztikus vonalainak nagyszer?ségét, ünnepi meneteinek szimfonikus méltóságát iparkodott vászonra vetni. Az alkotó m?kritikának ezekb?l a példáiból az az egy dolog világosan kit?nik, hogy minden igazi m?vészeti magyarázóinak lényeges feltétele az egyéniség.

Amikor Rubinstein Beethoven Sonata Appassionataját játssza, nemcsak Beethovent játssza, hanem önmagát is; s így az egész Beethovent adja, aki egy gazdag m?vészlelken keresztül, az er?s, új egyéniség által elevenné válik. Mikor egy nagy m?vész Shakespearet játssza, ugyanezt tapasztaljuk: az ? egyénisége az értelmezésnek alkotó részévé válik. Sokszor halljuk: valamelyik színész a maga Hamletjét játssza, nem Shakespearét. Ezt a helytelen megjegyzést – mert helytelen – ismétli, sajnos, az az elragadó és bájos író is, aki csak nemrég menekült az irodalom izgatott légköréb?l a békés alsóházba; az Obiter Dicta szerz?jére gondolok. Igaz, olyan lény, mint Shakespeare Hamletje, nincs. Ha Hamletben van is valami egy m?alkotás határozottságából, de reáborul az élet egész homálya. Minden mélabús emberben Hamlet él.

ERN?. Hát annyiféle Hamlet van, ahány mélabús ember?

GILBERT. Igen; és minthogy a m?vészet az egyéniségb?l fakad, csak az egyéniségnek fedheti fel magát. Ha ez a két feltétel összetalálkozik, akkor születik meg az igazi, értelmez? kritika.

ERN?. A kritikus tehát, mint értelmez?, ugyanannyit ér, mint amennyit kap? Annyit ad kölcsön, amennyit kölcsön kap.

GILBERT. A m?alkotást mindig korunkkal való újabb összefüggésében fogja megmutatni. Mindig emlékeztetni fog arra, hogy nagy m?alkotások eleven lények – hogy valójában csak ?k azok a lények, amelyek élnek. Ennek teljes tudatában van a kritikus, s?t meg vagyok gy?z?dve arról, hogy a kultúra haladásával, a magunk magasabb fejl?désével korunk kiválasztott szellemei, a kritikai kim?velt szellemek mind kevésbbé fognak résztvenni a valóságos életben. Arra fognak törekedni, hogy abból merítsenek, amihez m?vészet tapad. Mert az életnek rettenetesen csekély a formaérzéke. Katasztrófáival – szerencsétlen módon – éppen az ártatlanokat sujtja. És az élet komédiáiban valami groteszk humor lebeg, tragédiái pedig bohózatba fulladnak. Mindig megsebesülünk, ha közelébe kerülünk. Vagy soká tart minden, vagy nem elég hosszú ideig.

ERN?. Ó, szegény élet! Szegény emberélet! Még a könnyei sem hatnak meg? Egy római költ? azt mondja, hogy az élet lényének fontos része a könny.

GILBERT. Attól félek, hogy túlságosan meghat. Mert ha az ember visszapillant az életére, amilyen elevenen, érzésekkel elhalmozva, az elragadtatás és ujjongás pillanataival telítve volt, álomnak és káprázatnak látszik. Azok a szenvedélyek azok, amelyek egykor t?zként éltek bennünk? Mik ezek a hihetetlen dolgok? Azok, amiket egykor oly ?szintén hittünk. És mi a valószín?tlen? Amit egykor magad megtettél. Nem, Ern?, az élet úgy mozgat bennünket káprázatokkal, mint egy marionettszínpad zsinórfogója. Örömöket koldulunk ki az élett?l. Meg is kapjuk ?ket, de keser?ségekkel és csalódásokkal együtt. Nemes fájdalom akad az utunkba, t?le várjuk létünk tragédiájának biboros méltóságát. De ez a bánat is elsiklik mellettünk. Semmitmondóbb lép a helyére és egy szürke, viharos alkonyon vagy illatos estén az ezüstös csöndben ijedten vesszük észre, hogy eltompultan bámulunk a csodára, hogy érzések nélkül szemléljük az arany hajfürtöt, amelyet egykor oly vadul szerettünk, oly ?rülten csókoltunk.

ERN?. Hát az élet akkor el van hibázva.

GILBERT. M?vészi szempontból el. És éppen az, amiért m?vészi szempontból legf?képen sikerületlennek látszik, az adja meg az élet közönséges biztonságát: az a tény, hogy ugyanazt az érzelmet nem lehet pontosan megismételni. Milyen más mindez a m?vészetek világában. Mögötted a könyves szekrény egyik polcán van Az isteni színjáték. Ha ezt a könyvet egy bizonyos helyén kinyitom, tudom, hogy elfog a haragos gy?lölet valaki ellen, aki nekem sohasem vétett és heves szerelmet érzek valaki iránt, akit sohasem fogok meglátni. Nincs olyan hangulat, olyan szenvedély, amelyet a m?vészet ne éreztethetne velünk. Aki megismeri titkait, el?re meg tudja mondani, hogy tapasztalataink milyenek lesznek. Magunk választhatjuk ki a nekünk tetsz? napot, az órát. Így szólhatunk magunkhoz: «Holnap, alkonyatkor az árnyak völgyében fogunk lépdelni az ünnepélyes Vergiliusszal». És íme! Az alkonyat már ott talál a sötét erd?ben, a mantuai Vergilius ott áll mellettünk. Keresztülmegyünk a kapun, melyre fel van írva, hogy minden reményt megöl; szánalommal vagy örömmel pillantjuk meg egy más világ borzalmait. Elvonulnak a színesked?k bemázolt arcukkal és aranyozott ólmos sapkájukkal. Szembetalálkozunk a kéjenccel, kit szünetlenül zúgó viharok kergetnek. Az istenkáromló húsát marcangolja, a sokatfalót veri az es?. A hárpiák ligetében letörünk egy száraz gallyat a fáról és minden sötétszín? mérges ág keser? fájdalmában vérzik el?ttünk és jajgat. Odysseus a szarvaslángból beszél hozzánk. A nagy ghibellin kiemelkedik lángsírjából és egy pillanatra magunk is érezzük azt a büszkeséget, mely sírja martiriumán diadalmaskodik. Komor, biborszín? leveg?ben röpködnek azok, akik b?neik szépségével gyalázták meg a világot. A pénzhamisító Adamo di Brescia ott fekszik az undorító betegségek barlangjában; mint egy óriási tömeg, olyan vízibetegségt?l feldagadt teste. Könyörög, hogy hallgassuk meg nyomorúsága történetét. Megállunk s ? száraz, nagyra nyitott szájával elmondja, hogy éjjel-nappal a Casento dombjairól h?sen alácsörgedez? tiszta vizekr?l álmodik. Sinon, a trójai ravasz görög gúnyolja. Arcába sujt és birkóznak egymással. Szégyenükt?l megb?völten állunk és késlekedünk. Odasandít Vergilius és az óriásoktól megostromolt városhoz vezet, ahol a hatalmas Nimród kürtjébe fú. Itt ismét új borzalmak várakoznak ránk. Dante köntösében és Dante szívével sietünk elébük. Átlépünk a Styx mocsarain és Argenti az iszapos hullámokon át csónakunkhoz úszik. Felénk kiált, mi visszalökjük. Halljuk sötét kétségbeesését és boldogan fellélegzünk, hogy Vergilius megdicséri g?gös keménységünket. Keresztüllépjük a Cocytus kristályfolyamát, amelyben, mint f?szál, annyi az áruló. Lábunk Bocco fejébe botlik. Nem akarja megmondani nevét. Ordító koponyájáról teli marokkal tépjük a haját. Alberigo arra kér, törjük össze arcán a jeget, hogy sírhasson kissé. Megigérjük neki, elbeszéli fájdalmas történetét, de mi nem tartjuk meg igéretünket és tovább megyünk; kötelességünk ez a kegyetlenség. Mert nincs aljasabb dolog, mint szánni az istent?l elkárhozottakat. Lucifer torkában pillantjuk meg azt, aki Krisztust elárulta és Lucifer torkában azt, aki Cæsart megölte. Remegünk és tovasietünk, hogy ismét megláthassuk a csillagokat.

A tisztító t?zben szabadabb a leveg? s a szent hegy a nappal tiszta leveg?jébe emelkedik. Itt béke int felénk; és egy kis öröm jut mindazoknak, akik egy ideig itt laknak. Sáppadtan Maremma mérgét?l elsiklik mellettünk Madonna Pia és Ismene; arcán honol még a föld bánata. Minden lélek érezteti velünk bánatát vagy örömét. Akit özvegyének gyásza megismertetett a fájdalom édes ürömével, a magános fekhelyén imádkozó Nelláról beszél nekünk. Buonconte-tól megtudjuk, mint mentheti meg az ördög hatalmától a haldokló b?nöst egyetlen könny; Sordello, az el?kel? és g?gös lombard egy nyugvó oroszlán tekintetével néz reánk messzir?l. Hanyatt esik, amint megtudja, hogy Vergilius mantuai polgár. Tudatják vele, hogy ? Róma dalnoka, akkor lábához borul. Akik egykor királyok voltak a földön, abban a völgyben énekelnek, amelynek virágai csillogóbbak a csiszolt smaragdnál és indus fánál, ragyogóbbak a skarlátnál és ezüstnél. De Habsburg Rudolf ajkai nem énekelnek a többivel, francia Fülöp mellére csap és angol Henrik magában ül. Mind tovább és tovább megyünk. Megmásszuk a csodálatos lépcs?t, a csillagok nagyobbak lesznek, a királyok éneke elhangzik és végre elérkezünk a hét arany fához és a földi paradicsom kertjéhez. Griffekt?l vont szekéren megjelenik a hölgy, homlokán olajág, fehér fátyol borítja, zöld köpeny takarja, eleven t?zszín? ruhában. Fellobban bennünk a régi láng. Vérünk szédít?en kering az erekben. Felismerjük: Beatrice, az a hölgy, akit tisztelettel imádtunk. Jéggé fagyott szívünk felolvad. Az aggodalom vad könnyei törnek fel szemünkb?l, fejünket földre hajtjuk, mert tudjuk, hogy vétkeztünk. Vezekelünk, megtisztulunk, iszunk Lethe forrásából s megfürdünk az Eunœ forrásában; s akkor lelkünk királyn?je az égi paradicsomba emel bennünket. A holdból, az örök gyöngyb?l Piccarda Donati arca hajlik felénk. Szépsége megzavar egy pillanatra. S mikor eltünik, mint a vízbe hullott k?, vágyó pillantással nézünk utána. Venus édes csillaga szerelmesekkel van tele. Itt van Cunizza, Ezzelino testvére, Sordello szívekirályn?je és Folco, a szenvedélyes provencei dalnok, aki Azalaisért való bánatában otthagyta a világot és a kánaáni leányzó, akinek a lelkét Krisztus els?nek szabadította meg. Flórai Joachim ott áll a napon és a napon mondja el Aquinói szt. Tamás szt. Ferenc történetét, Bonaventura pedig Domonkosét. A Mars izzó rubinjában közeleg Cacciaguida. A számüzetés íjáról elpattant nyílról beszél. Elmondja, milyen keser?en sós a mások adta kenyér, milyen meredek a lépcs? az idegen házban. A Saturnuson nem énekelnek a lelkek, még ? sem mer mosolyogni, a vezet?nk. Aranyos lépcs?n lángok törnek fel és lecsapódnak. Végre megpillantjuk a pompázó misztikus rózsát. Beatrice Isten arcára emeli tekintetét és elmélyed benne. Mi is részesedünk e boldog jelenésben. Most megismerjük a szerelmet, amely a napot és csillagokat mozgatja.

Igen, hatszáz körforgással visszafordíthatjuk a földet, a nagy firenzeivel eggyéválhatunk, vele egy oltárnál térdelhetünk, elragadtatásában és g?gjében részesek lehetünk. S ha torkig vagyunk az elmult napokkal s a saját id?nket akarjuk feleleveníteni minden fáradságával és b?nével, nincs-e elég könyv, amely egyetlenegy órában er?sebben érezteti velünk az életet, mint ahogyan az élet sok szégyenteljes éven keresztül képes rá. Ott a kezed alatt van egy kis könyv aranyozott víznyomással díszített niluszöld b?rbe kötve, kemény elefántcsonttal foglalva: Baudelaire mesterm?ve, az a könyv, amit Gauthier úgy szeretett. Üsd fel ott, ahol az a madrigál van, amely e sorokkal kezd?dik:

Que m’importe que su sois sage?
Sois belle! et sois triste!

és majd meglátod, milyen áhítattal fogod tisztelni ezután a fájdalmat, ahogy az örömet sohase tisztelted. Aztán lapozd fel azt a költeményt, amely az önmagát sanyargató férfiúról szól. Hadd lopózzék szívedbe szelid muzsikája és fesse be gondolataidat, akkor az leszel egy pillanatra, aki e dalt írta. Nem, nemcsak egy pillanatig, sok rideg holdas éjszakában, sok naptalan, terméketlen nappalon fog benned élni az a kétségbeesés, amely nem is a tiéd, s rágódni fog rajtad a más bánata. Olvasd el az egész könyvet, hadd nyilatkozzék meg lelkednek az ? valamelyik átka. S akkor a többit is kívánni fogja. Mérgezett mézzel fog táplálkozni lelked s próbálja megbánni azokat a b?nöket, amelyekben ártatlan. Termékeny elragadtatásokért fog b?nh?dni, amelyeket nem is ismer. És ha elárasztottak e romlás virágai, fordulj a Perdita kertjében nyíló virágokhoz, azok harmatos kelyhében h?tsed le izzó homlokod és kedvességükkel gyógyítsd és er?sítsd lelkedet. Vagy támaszd fel sírjából Meleagrost, az édes sziriait és kérd meg Heliodorus kedvesét, hogy el?tted csendítse meg zenéjét. Az ? dalában is virágok nyílnak, vörös gránát virágok, mirrha illatú irisek, kerek asphodelosok, sötétkék jácintok és majoránák, recézett székf?virágok. Szerette a babföldekr?l este felszálló jó illatot, a szir dombokon term? kalászok illatát, szerette a friss zöld timiánt, a borospohár díszét. Ha kedvese a kertben sétálgatott, olyan volt, mintha liliomok suhannának liliomok felett. Ajkai szelidebbek az álomhozó mák szirmainál, szelidebbek, mint az ibolya és éppen olyan illatosak. Felemelkedett a f?b?l a lángszín? krokusz, hogy meglássa. A karcsú nárciszok neki gy?jtötték a h?s es?cseppeket. Érette elfelejtették az anemonák a hizelg? sziciliai szell?t. És sem a krokusz, sem az anemona, sem a nárcisz nem oly isteni, mint ?.

Csodálatos valami ez az érzelemátvitel. Érezzük a költ? betegségét, nekünk ajándékozza szenvedéseit. Halott ajkak üzennek, porbahullott szívek közlik velünk örömüket. Sietünk, hogy megcsókoljuk Fantina véres száját, az egész világon keresztül követjük Manon Lescaut-t. Magunkban érezzük ama tirusinak szerelmi ?rületét és Orestes borzalmát. Nincs szenvedély, amelyet ne tudnánk érezni, öröm, amely ne tölthetne el. Megválaszthatjuk a szent áldozás, a szabadság óráját. Élet! Élet! Nem azért fordulunk-e az élet felé, hogy eljussunk a magunk teljességéhez, tapasztalatainkhoz? Az életet körülmények korlátozzák, megnyilatkozásaiban nincs összefüggés, nincs meg a formának és szellemnek finom egymásra vonatkozása, amely egyedül elégítheti ki a m?vészi és kritikai hajlamú embert. Gy?zelmeiért nagy árat fizetünk és legkisebb titkát is kalandosan nagy összegért kell megvásárolnunk.

ERN?. Hát mindent a m?vészett?l kell kapnunk?

GILBERT. Mindent, mert a m?vészet nem sebez meg bennünket. Azok a könnyek, melyeket egy színdarab felett sírunk, példái annak az isteni, céltalan izgalomnak, amelynek felkeltése a m?vészet feladata. Sírunk, de nem érzünk sebet. Fájdalmat okozunk magunknak, de fájdalmunkban nincs keser?ség. Az ember igazi életében a bánat – mint Spinoza mondja valahol – kapu, amely valami csekélyebb tökéletesedéshez vezet. De az a fájdalom, amelyet a m?vészet okoz – hogy még egyszer idézzük a nagy görög m?kritikust, «megtisztít és megszentel egyszersmind». A m?vészet és csak a m?vészet által érjük el a tökéletességet; a m?vészet és csak a m?vészet fegyverez fel bennünket jelen életünk mocskos veszedelmei ellen. De ezt nemcsak az a tény okozza, hogy mindabból, amit elgondolunk, semmisem méltó a megvalósításra és hogy minden elképzelhet?t el tudunk gondolni, hanem az a titokzatos törvény, amely szerint az érzelmi er?k terjedelme és ereje éppen annyira korlátozott, mint az érzékelhet? világé. Csak egy bizonyos határig lehet érezni, azontúl nem. Nem fontos, hogy milyen gyönyörökkel csalogat az élet, micsoda kínokkal akarja szétdarabolni és megsemmisíteni lelkünket, ha azok életének a szemléletében, akik sohasem éltek, megtalálja az öröm titkát, ha azok halálán ontja könnyeit, akik, mint Cordélia vagy Brabantio leánya sohasem halhatnak meg.

ERN?. Állj meg egy pillanatra. Azt hiszem, mindabban, amit mondasz, valami rendkívül erkölcstelen van.

GILBERT. Minden m?vészet erkölcstelen.

ERN?. Minden m?vészet?

GILBERT. Igen. Az önmagáért való izgalom, ez a m?vészet célja, az életnek pedig és az élet ama gyakorlati szervezetének, melyet társadalomnak nevezünk, a célja a cselekvésre indító izgalom. A társadalomnak, amely minden erkölcs gyökere és alapja, az a célja, hogy koncentrálja az emberi er?t. Saját továbbfejl?désének és egészséges fennmaradásának biztosítására azt kívánja minden polgártól – és kétségtelenül joggal kívánja – hogy a közösség javára valami hasznos munkát végezzen, hogy kínozza és fárassza magát, hogy napi munkáját elvégezze. A társadalom sokszor megbocsát a b?nösnek, az álmodozónak soha. Gy?löletesek neki azok a csodaszép, haszontalan izgalmak, amelyeket a m?vészet kelt föl bennünk. Ennek a rettenetes társadalmi ideálnak annyira rabjai az emberek, hogy magánkörökben vagy más hozzáférhet? helyeken stentori hangon így támadnak egymásra: «Mit csinálsz?» Pedig az egyetlen civilizált lényhez méltó kérdés, melyet egyik a másiknak odasúghat: «Mit gondolsz?» Ezek a szilárd jellem?, sugárzó emberek bizonyára jóhiszem?ek. Talán ez az oka, hogy olyan rettenetesen unalmasok. Fel kellene világosítani ?ket arról, hogy amíg a szemlél?dés súlyos b?n lesz az emberek szemében, addig a magas kultúrájú emberek szemében ez lesz az egyetlen hozzájuk méltó foglalkozás.

ERN?. A szemlél?dés?

GILBERT. Igen, a szemlél?dés. Az imént mondottam: nehezebb beszélni valamir?l, mint megtenni. És most engedj még egy megjegyzést tennem: semmitsem csinálni a legnehezebb foglalkozás a világon, a legnehezebb s a legtöbb szellemet kívánja meg. Plato, aki szenvedélyesen fáradozott a bölcseség körül, benne látta a legel?kel?bb tevékenységet. Aristoteles, aki a megismerésért küzdött szenvedélyesen, ugyanazon a véleményen volt. Ugyanehhez a megismeréshez jutottak el a szentek és a középkor misztikusai.

ERN?. Hát azért vagyunk a világon, hogy semmitse csináljunk?

GILBERT. A kiválasztottak nem csinálnak semmit. Minden tevékenység elhatárolt és valamit?l függ? dolog. Csak annak az álma határtalan és teljesen szabad, aki nyugszik és figyel, ha kedve tartja, magányosan jár és gondolkodik. De mi, akik e csodaszép kor hanyatlásában születtünk, mi sokkal m?veltebbek, kritikusabbak, szellemileg elfinomodottabbak és választékos élvezetekre sóvárgóbbak vagyunk, semhogy beérnénk az élet helyett az élet elgondolásával. Nekünk színtelen a «città divina» és semmitmondó a «fruitio Dei». A metafizika nem felel meg már a hangulatunknak és a vallásos túlzások nem id?szer?ek. Az a világ, amely az egyetemi filozófust «minden korok és lények szemlél?jévé teszi», nem eszményi többé, hanem egyszer?en az elvont eszmék világa. Ha belépünk ebbe a világba, elsorvadunk a hideg matematikai gondolatformák között. Isten városának udvara nem nyílik meg el?ttünk. A tudatlanság ?rzi kapuit. Hogy keresztüljuthassunk rajtuk, minden bennünk rejl? istenit ki kell szolgáltatnunk. Elég, hogy apáink hív?k voltak. Bennük kimerült a faj hite. Reánkhagyták örökségül a szkepticizmust, amelyt?l úgy féltek. Ha szavakba foglalták volna, nem hatolt volna bele gondolatainkba. Nem, nem, Ern?. Ami szent, ahhoz nem találjuk meg többé az utat. A b?nöst?l sokkal többet lehet tanulni. A filozófushoz nem találunk vissza s a misztikus félrevezet. Ahogy Mr. Pater valahol oly meggy?z?en kifejti, ki adná oda egyetlen rózsalevél hajlását azért az alaktalan, megfoghatatlan létért, melyet Plato olyan nagyra becsül? Mit jelent nekünk Philo illumináltsága, Eckhart mélysége, Böhme vizionárius képe, s?t maga az a roppant ég, amely Swedenborg káprázó szeme el?tt feltárult? Mindez kevesebbet mond nekünk egyetlen egy mezei nárcisz sárga kelyhénél, sokkal kevesebbet, mint a látható m?vészetek legjelentéktelenebbje; mert a természet anyag, amely szellemmé küzdötte magát, a m?vészet pedig szellem, mely az anyag köntösében jelenik meg. Ezért a m?vészet legalacsonyabb megnyilatkozásaiban is az érzékekhez és a lélekhez szól. Az esztétikai érzelem elfordul a bizonytalantól. A görögök között azért volt annyi m?vész, mert a határtalan iránt való érzékük hiányzott. Mint Aristoteles, mint Goethe Kant olvasása után, a kézzelfoghatóra vágyunk. Csak a kézzelfogható elégít ki bennünket.

ERN?. Hát mit tegyünk?

GILBERT. Azt hiszem, a kritikai szellem fejl?désével képesek leszünk nemcsak a magunk szellemi életét, hanem a faj együttes életét élni és így teljesen modernek lehetünk a szó igazi értelmében. Mert akinek csak a jelen van jelen, az nem tud semmit a maga koráról. Hogy végigélhessük a tizenkilencedik századot, végig kell élnünk az el?z? századokat, amelyek kialakulásához hozzájárultak. Hogy magunkról csak valamit is tudjunk, másokat lelkük mélyéig ismernünk kell. Nem szabad hangulatnak lenni, melyet ne tudjunk átérezni, elmult életformának, melyet ne tudjunk elevenné tenni. Lehetetlenség ez? Nem hiszem. Az átöröklés tudományos törvénye felvilágosít arról, hogy minden cselekvés teljesen mechanikus. Így megszabadultunk az erkölcsi felel?sség akadályozó terhét?l, amelyet magunk raktunk fel magunkra és valamennyire biztosítottuk kontemplativ életünk fennmaradását. Bebizonyította nekünk, hogy sohasem vagyunk kevésbbé szabadok, mint mikor cselekedni akarunk. A vadász csapdájába csalt minket s a falakra írta fel sorsunk jóslatát. Mivel bennünk él, nem tudjuk kikutatni. Csak abban a tükörben láthatjuk meg, mely lelkünket tükrözi vissza. ? a nemezis, minden álarc nélkül. Végs? és legborzalmasabb sorsunk. Az egyetlen az istenek között, akinek igazi nevét ismerjük.

De ha a tevékeny és küls? életben megfosztotta is magát szabad tetterejét?l, akaratának cselekvését?l, az egyéniség b?vkörébe, oda, ahol a lélek lakik, eljön ez a szörny? kisértet és ajándékokat hoz a kezében, a különös lelket, a túlfinomodott érzékenységet, a vad szenvedély tüzet, a hideg közömbösséget, ellentmondó gondolatot és egymással harcoló szenvedélyeket. És így nem a magunk életét éljük, hanem a halottakét és a bennünk lakó lélek nem olyan szellemi lény, amely az egyéniség bélyegét viseli, a mi szolgálatunkra van teremtve és a mi örömünkre szolgál. Szörny? helyeken élt ez a lény, régi kriptákban lakott. Sok fogyatkozása van és különös b?nöknek ?rzi emlékét. Bölcsebb nálunk és keser? az ? bölcsesége. Teljesülhetetlen vágyakat olt belénk és olyan dolgok után ?z bennünket, amelyekr?l tudjuk, hogy soha el nem érhetjük. De egy haszna mégis van. Kivezethet bennünket abból a környezetb?l, amelynek szépségét elhomályosítja a meghittség köde s amelynek nemtelen csúnyasága és közönséges céljai fejl?désünk tökéletesedését zavarják. Segítségével elmenekülhetünk abból a korból, amelybe születtünk, olyanba, amelynek légkörében otthon vagyunk. Megtaníthat bennünket arra, hogy tapasztalataink birodalmából meneküljünk és nálunk nagyobb emberek tapasztalatait éljük át. Leopardi fájdalma, amely hangosan felzokog az élet ellen, a mi fájdalmunkká válik. Theokritos fuvolájának hangjaira a nimfák és pásztorok ajkával nevetünk. Pierre Vidal farkasb?rében menekülünk a kutyák el?l és Lancelot fegyverzetében lovagolunk ki a királyné lugasából. Abelard csuhájában suttogtuk el szerelmünk titkát és Villon bemocskolt köntösében dalba fojtottuk gyalázatunkat. Az alkonyatot Shelley szemével nézzük. S ha Endymionnal bolyongunk, szerelmében megn? a hold, ifjúságunk láttán. Atys kínját érezzük s a dán királyfi szelid haragját és nemes fájdalmát. Azt hiszed, a fantáziának köszönhetjük azt a képességünket, hogy olyan számtalan sok életet élünk? Mindenesetre a fantáziának, de a fantázia az átöröklés eredménye. Nem egyéb, mint költ?i formát öltött faji tapasztalat.

ERN?. De hol van mindezekben a kritikai szellem feladata?

GILBERT. A kultúra, amelyet csak ennek a faji tapasztalatnak az átvitele tesz lehet?vé, csak a kritikai szellem által juthat el a tökéletességhez; s?t azt mondhatnám: azonos vele. Mert nem az-e az igazi kritikus, aki nemzedékek miriádjainak gondolatait és érzelmeit ?rzi, akinek nem idegen a gondolatnak egy árnyalata sem, nem homályos egy érzelemimpulzus sem. És nem az-e igazán m?velt ember, akinek sikerült megfinomodott m?veltséggel és válogatós elhárítással ösztönét oly tudatossá és élessé tenni, hogy meg tudja különböztetni a kiválasztott m?vet a közönségest?l. Kicsoda, ha nem az az ember, aki bens? elmélyedéssel és összehasonlítással megfejtette a stílus és az iskolák titkát, megértette céljaikat, figyel a hangjukra és kifejleszti annak az önzetlen kíváncsiságnak szellemét, amely a szellemi életnek igazi gyökere és igazi virágja. Ki más jutott el ekkora szellemi világossághoz és – ezt túlzás nélkül lehet mondani – él együtt a halhatatlanokkal, miután magába szívta «a legjobbat, amit a világ tud és gondol?»

Igen, Ern?, a kritikai szellemnek köszönhetjük a szemlél?d? életet, azt az életet, amelynek célja nem a cselekvés, hanem a lét, s?t nemcsak a lét, hanem a levés. Az istenek tehát élnek; tökéletességükbe elmerülve, mint Aristoteles mondja vagy pedig ahogy Epikuros rajzolja, a néz? nyugodt tekintetével nézik végig a világ tragikomédiáját, amelyet maguk alkottak. A mi életünk is hasonló lehetne az övékhez, az emberi életnek és a természetnek sokféle jelenetét ilyenféle érzelmekkel nézhetn?k végig. Szellemi lényekké alakulhatnánk, ha megsz?nnénk cselekedni és tökéletessé válhatnánk, ha lemondanánk arról, hogy energiát fejtsünk ki. Sokszor az a benyomásom, hogy Browning is ilyesfélét érzett. Shakespeare belelöki Hamletjét a cselekv? életbe: küldetését ereje megfeszítésével teljesítteti. Véletlenségek és események valószer?tlenek és lényegtelenek voltak neki. Az élet tragédiájában a lelket tette meg protagonistának és a dráma egyetlen drámaiatlan elemének a cselekvést tekintette. A mi igazi ideálunk azonban kétségtelenül a BIOΣ ΘEΩPHTIKOΣ. A gondolat csúcsáról szemlélhetjük a világot. Nyugodtan, önmagában elpihenve és önmagában tökéletessé válva szemléli az esztétikai kritikus az életet és páncélja nyílásaiba nem hatolhat egy véletlenül elpattant nyíl. ? legalább ép marad. Fölfedezte, hogyan kell élni.

Erkölcstelen ez az élet? Igen: minden m?vészet erkölcstelen, csak az érzéki vagy tanító m?vészetnek azok az alacsony fajtái nem, amelyek valami gonosz vagy jó tettre akarnak indítani. A tettek, bármilyenek is, az etika körébe tartoznak. A m?vészet célja egyszer?en az, hogy egy hangulatot keltsen. Gyakorlatiatlan élet ez? Ah, nem olyan könny? gyakorlatiatlannak lenni, mint a tudatlan filiszter képzeli. Ha így volna, jó volna Angliának. Egy országnak sincs oly nagy szüksége gyakorlatiatlan emberekre, mint a mi országunknak. Nálunk megfosztották a gondolatot méltóságától azzal, hogy mindig gyakorlatian mérlegelik. Lehet-e azoktól az emberekt?l, akik a mindennapi élet forgatagában és nyüzsgésében forognak, a lármás politikustól, a fecseg? társadalmi reformátortól vagy a szegény rövidlátó paptól, akinek a tekintetét elhomályosította a társadalom ama jelentéktelen részének szenvedése, amelynek körébe sorsa helyezte – lehet-e komolyan ezekt?l az emberekt?l valamir?l önzetlen ítéletet várni? Az életpálya szükségessége mindenkit arra kényszerít, hogy pártot vállaljon. Olyan korban élünk, amelyben sokat dolgoznak; olyan korban, amelyben az emberek egészen elbutulnak a nagy szorgalomtól. És bármily keményen hangzik is, ki kell mondanom: az emberek megérdemlik sorsukat. A legbiztosabb út ahhoz, hogy semmitse tudjunk az életr?l, az, ha valami hasznos foglalkozást választunk.

ERN?. Elragadó egy tanítás, Gilbert.

GILBERT. Talán. De mindenesetre megvan legalább az a csekély érdeme, hogy igaz. Az, hogy a pedánsok bakot l?nek, mert másokkal jót akarnak cselekedni, az még a legkisebb hiba. A pedáns rendkívül érdekes, tanulmányozni való tárgy és bár minden póz közül az erkölcsi póz a legbosszantóbb, az is valami, ha pózol az ember. Ebb?l is világosan meglátszik, hogy milyen fontos az életet egy bizonyos megfontolt szempontból nézni. Az a tény, hogy a felebaráti szeretet és szánalom természetellenesek, mivel az alkalmatlannak a fennmaradását mozdítják el?, lelohasztja a tudomány emberének örömét e két könnyen megszerezhet? erényével szemben. A nemzetgazdának kellene felszólalni ellene, mert e két erény egy sorba helyezi a könnyelm?en él? embert a takarékossal s így megfosztják az életet leger?sebb, mert legközönségesebb ösztönét?l: a szorgalomtól. De a gondolkodó ember szemében azzal okoznak igazi kárt a szánalomérzések, hogy tudásunknak gátat emelnek s megakadályoznak abban, hogy bármilyen szociális problémát megoldjunk. Jelenleg azon fáradozunk, hogy közeled? kríziseket, közeled? forradalmakat könyöradományokkal – ahogy barátaim, a Fabianusok mondják, feltartóztassunk. Ha egyszer a forradalom vagy a krizis igazán itt lesz, tudatlanságunk következtében tehetetlenek leszünk. Ne áltassuk magunkat, édes barátom. Anglia nem lesz addig kulturált ország, míg Utópia tartományt nem csatolja birtokaihoz. Nem egy gyarmatát nyereséggel cserélhetné el egy ilyen pompás birodalomért. Olyan emberekre van szükségünk, akik gyakorlatiatlanok, nem látják a jelent s a távolba gondolnak. Akik a népet vezetni próbálják, azoknak csak úgy sikerül ez, hogy maguk csatlakoznak a cs?cselékhez. A pusztában prédikálók szava kell, hogy el?készítse az istenek útját.

De te talán azon a véleményen vagy, hogy csak a szemlél?désért és látásért való szemlél?désben és látásban valami önzés van. Ha így gondolkozol, ne áruld el. Csak egy olyan önz? kor, mint a mienk, emelheti istenséggé az önfeláldozást. Csak egy ilyen mindenképen kapzsi kor, amilyen a miénk, emelheti a szellemi erények fölé az érzelmeknek azt a sekély erényét, amely önmagában azonnal megleli jutalmát. De ezek a filantrópok és érzelmes emberek, akik mindig a felebarátok iránti kötelességr?l fecsegnek, elvétik céljukat. Mert a fajnak a fejl?dése az egyén fejl?dését?l függ és ott, ahol nem az én fejl?désében látják az ideált, lesülyed a szellemi mérték s néha egészen elvész. Ha asztalnál olyan ember mellé kerülsz, aki életét a maga nevelésével töltötte el – elismerem, manapság ritka típus – azzal az érzéssel gazdagabban állasz fel az asztaltól, hogy egy pillanatra valami magas ideál suhant el el?tted és megszentelt. De ó jaj, édes Ern?m, olyan ember mellett ülni, aki azzal a kisérlettel töltötte életét, hogy másokat neveljen! Micsoda szörny? tapasztalatra teszünk szert! Milyen borzalmas az a tudatlanság, amely elkerülhetetlen amellett az átkos szokás mellett, hogy másokba véleményeket akarunk belepréselni. Mily korlátolt az ilyen ember látóköre! Mennyire kifáraszt bennünket és magát, végnélküli ismétléseivel és ellenszenves újrakezdéseivel! Mennyire hiányzik bel?le a szellemi fejl?dés minden feltétele! A hamis következtetések micsoda forgatagában forog!

ERN?. Gilbert, túlságosan fel vagy indulva. Talán nemrégen te magad tetted ezt a borzalmas tapasztalatot, amint te nevezed?

GILBERT. Ezt csak kevesen kerülik ki. Azt mondják, a súlmájszter kivesz?ben van. Ó, bár így lenne! De az a típus, amelynek bizonyos mértékben képvisel?je s még csak nem is legfontosabb képvisel?je, ez a típus, úgy látszik, egész életünkön uralkodik. És amint erkölcsi téren az emberbarát okozza a legtöbb bajt, szellemi körben az a legnagyobb kártev?, akit annyira elfoglal a mások nevelése, hogy az önnevelésre nincs ideje. Nem, édes Ern?m, énünknek fejlesztése az igazi férfiideál. Goethe felismerte ezt s ezért neki nagyobb hálával tartozunk, mint bárkinek a görögök óta. A görögök felismerék ezt az ideált; a kontemplativ élet fogalmát és a kritikai módszert, amely nélkül az ilyen lét nem juthat tökéletességre, ?k adták a modern gondolkodásnak. Csak ezzel érte el nagyságát a renaissance, csak ennek köszönhetjük a humanizmust. És a mi korunk is csak ezáltal válhatott naggyá. Mert nem fegyvereinek tökéletlenségében, nem meger?sítetlen partjaiban, nem a sötét utcákon tanyázó nyomorban, a sivár udvarokon hangoskodó részegségben van Anglia gyengesége, hanem abban a tényben, hogy országunk ideáljai az érzelmekb?l és nem az értelemb?l támadnak.

Nem tagadom, hogy nehéz elérni egy ilyen szellemi ideált. És még kevésbbé tagadom azt, hogy a tömeg szemében nem kedves még ez az ideál és még sok éven keresztül nem lesz kedves. Oly könny? az embernek a szenvedést szánni és oly nehéz a gondolatot szeretni. Valóban a hétköznapi ember oly kevéssé érti, hogy mit jelent a gondolkodás, hogy azt hiszi, elítél egy elméletet, ha veszedelmesnek mondja, pedig éppen ezeknek az elméleteknek van csupán szellemi értékük. Veszélytelen gondolatok nem érdemesek a gondolat névre.

ERN?. Gilbert, te egészen megzavarsz engem. Az imént azt mondtad, hogy a m?vészet lényegénél fogva erkölcstelen. Most már annyira mégy, hogy azt állítod, hogy a gondolat lényegénél fogva erkölcstelen?

GILBERT. Igen, a való élet körében így van. A társadalom biztonsága a szokásokon és öntudatlan ösztönökön épül. A társadalomnak, mint egészséges organizmusnak a fennmaradása feltételezi tagjainál a teljes intelligenciahiányt. Az emberek többsége igen jól tudja ezt. És így természetesen hívei lesznek az embert géppé lealacsonyító nagyszer? rendszernek. Ezért tiltakoznak oly vadul az értelmi elemnek az élet bármely kérdésébe való bevitele ellen. Az ember kisértésbe jön, hogy olyan értelmes lénynek nevezze az embert, amely magánkívül van, mihelyt valami értelmeset kívánnak t?le. De hagyjuk a gyakorlati életet és ne beszéljünk többet a visszataszító emberbarátról. Bízzuk Chuang Tsunak, a sárga folyammenti, mandulaszem? bölcsnek a kegyelmére. ? volt az, aki bebizonyította, hogy ezek a szorgalmas, agresszív emberkék semmisítették meg az emberben eredetileg szunnyadó erényeket. De ez unalmas téma. Térjünk vissza abba a szférába, amelyben a kritikai szellem szabadon mozoghat.

ERN?. A szellemi szférába?

GILBERT. Igen. Emlékszel, azt mondottam, hogy a kritikus a maga módján nem kevésbbé alkotó, mint a m?vész. Igen, a m?vész m?ve talán csak annyiban értékes, hogy a kritikusban a gondolkodásnak vagy érzelemnek egy új árnyalatát kelti fel, amelynek a kritikus egyenl? érték? vagy még választékosabb alakban tud formát adni és egy új kifejez?eszköz alkalmazásával tökéletesebb szépséget adhat. Én azt hiszem, kissé szkeptikus vagy az elméletemmel szemben. Vagy nincs igazam?

ERN?. Ebben a tekintetben egy cseppet sem vagyok szkeptikus. De annyit bevallhatok: világosan érzem, hogy egy ilyen m?, amelyet a kritikus a te felfogásod szerint létrehoz, bár kétségtelenül m?alkotás, de szükségszer?en szubjektiv, a legnagyobb alkotások pedig mindig objektivek – objektivek és személytelenek.

GILBERT. Az objektiv és szubjektiv m? között csak a küls? formában van különbség. Ez a különbség nem lényegbeli, csak véletlen dolga. Minden m?alkotás feltétlenül szubjektiv. Még a táj sem volt Corot-nak, aki szemlélte – mint ? maga mondja – egyéb, mint saját lelkének hangulata. Még a görög vagy angol dráma nagy alakjai is, amelyek elszakadva a költ?t?l, aki alkotta és formálta ?ket, látszólag a maguk igazi életét élik, még ezek az alakok is, ha szétboncoljuk ?ket, nem mások, mint maguk a költ?k – de nem úgy, amilyennek hiszik magukat, hanem amilyennek nem hiszik. Különösképen ezzel a hittel, hacsak egy pillanatra is, valósággá válnak. Mert sohasem léphetünk ki önmagunkból. És magában az alkotásban sem lehet semmi olyan, ami ne volna meg alkotójában. S?t azt merném mondani, hogy minél objektivebbnek látszik az alkotás, annál szubjektivebb a valóságban. Shakespeare találkozhatott London fehér utcáin Rosenkranzcal és Güldensternnel, láthatta, amint ellenségesked? családok szolgái nyilt piacon ökölre mentek, de Hamlet a lelkéb?l fakadt, Romeo a szenvedélyéb?l született. Lényének alkotó részei voltak s ? látható kifejezést adott nekik. Hatóer?k voltak ezek benne, amelyek úgy felzavarták, hogy kénytelen volt, ha er?szakosan is, szabadjára engedni ?ket, de semmiesetre sem a való lét alacsony színterére, mert ott meggátolták és megakadályozták volna szabad kibontakozásukat, hanem a m?vészet álomországába, ahol a szerelem igazi beteljesedését a halálban találja, ahol a kárpit mögött hallgatódzót ledöfik, ahol birkóznak a frissen ásott sírban, ahol a b?nös királyt méregpohárra kényszerítik, ahol végignézheti valaki, hogy teljes vasfegyverzetben, hold fényénél, mint suhan a ködfalak között tulajdon apjának szelleme. A határokhoz kötött cselekvés nem elégíthette ki Shakespearet és lénye sem jutott volna benne kifejezésre. Mintahogy mindent meg tudott csinálni, mert semmi feladata nem volt, éppen úgy teljesen leleplezi magát darabjaiban, mert sohasem beszél magáról. Ezekben a drámákban sokkal jobban megnyilatkozik az igazi énje és igazi hajlamai, mint azokban a különös, fenséges szonettekben, melyekben szemünk el?tt kitárja szívének elzárt rejtekét. Igen, az objektiv forma valósággal a legszubjektivebb. Az ember akkor legkevésbbé önmaga, ha saját alakjában beszél. Adj neki álarcot s az igazságot fogja mondani.

ERN?. Tehát akkor a kritikus, mivel a szubjektiv formához van kötve, szükségképpen kevésbbé tudja a maga lényét kifejezni, mint a m?vész. Hiszen a m?vésznek mindig minden objektiv és személytelen forma rendelkezésére áll.

GILBERT. Ez semmiesetre sem szükségszer? és nem is következik be, ha a kritikus belátja, hogy mindenfajta kritika legmagasabb fejl?dési fokán csak egy hangulatot fejez ki és hogy sohasem vagyunk magunkhoz hívebbek, mint következetlenségünk perceiben. Az esztétikai kritikus, aki föltétlenül hódol a szépség alapelvének, mindig új benyomások után fog kutatni és a különböz? iskolákból meríti a szépség varázsának titkát. Ezért talán térdet hajt idegen oltárok el?tt vagy ha úgy tetszik neki, új, idegen istenekre mosolyog. Amit mások a mi multunknak neveznek, másokat talán igen érdekel, bennünket kevésbbé. Aki mindig a multba tekint vissza, nem méltó arra, hogy olyan jöv?je legyen, amely felé érdemes volna nézni. Amely hangulatot egyszer kifejeztünk, azzal készen vagyunk. Te nevetsz, pedig hidd el nekem, ez így van. Tegnap a realizmus b?völt el minket. Az a bizonyos «nouveau frisson» fogott el t?le, amelynek felkeltése a célja. Elemeztük, megmagyaráztuk és jóllaktunk vele. A hunyó nappal a «luministák» léptek fel a festészetben és a «szimbolisták» a költészetben. A középkor szelleme, amely nem annyira egy kor, mint inkább egy érzelmi módnak a sajátja, hirtelen fellépett a sebekt?l vérz? Oroszországban. Ez a szellem a szenvedés szörny? varázsával hatott ránk egy pillanatig. Manapság az általános jelszó: romantika. És már megremegnek a völgyben a falevelek és finom aranyszín? lábán a biborszín? halmokon lépdel a szépség. A régi alkotó formák természetesen tovább élnek, a m?vészek önmagukat vagy egymást reprodukálják fárasztó ismétlésekben. A kritikai szellem azonban továbbhalad, a kritikus mindig fejl?dik.

A kritikus sincs a kifejezés szubjektiv formájához kötve. Csakúgy igénybe veheti a drámai, mint az epikus módszert. Alkalmazhatja a párbeszédes formát, mint az az író, aki Miltont és Marvelt beszélteti a komédia és tragédia lényegér?l és akinél Sidney és Lord Brooke irodalmi vitát folytatnak Penshurst tölgyeinek árnyékában. De választhatja az elbeszél? formát is, mint Mr. Pater teszi nagy el?szeretettel. Az Imaginary Portraits – nem ez a címe a könyvének? – mindegyike fantasztikusan költ?i formába öltöztetett finom és választékos kritika. Itt van egy Watteauról szóló értekezés, egy másik Spinoza filozófiájáról; egyik a korarenaissance pogány elemeir?l beszél s az utolsó és legrészletesebb az úgynevezett «felvilágosodásról», amelynek az elmult évszázadban kelt föl a napja Németországban s amelynek a mi kultúránk is oly sokat köszönhet. A párbeszédnek, ennek a csudálatos irodalmi formának, amelyet az alkotó kritikusok mindig használtak Platotól Lucianusig és Lucianustól Giordano Brunoig és t?le addig a nagy öreg pogányig, akiben Carlyle olyan nagy gyönyör?ségét leli: a gondolkodó számára mindig megmarad a vonzóereje mint a kifejezésmódjának. Igy megvan a lehet?sége annak, hogy elrejt?zzék vagy felfedje magát; minden álomnak alakot adhat, minden hangulatot valósággá tehet. Megvitathatja a tárgyat minden szempontból. Mint a szobrász minden oldalról megmutathatja m?vét s a f?gondolatot követve valamelyik oldalról feltárul el?ttünk gazdag eleven hatással egy mellékgondolat, megvilágítva amazt. Utólagosan is felhasználhat szerencsés ötleteket, amelyek megadják a teljességet a gondolatterv magvának s a véletlenség szelid báját árasztják.

ERN?. Ellenfelet is teremthet magának, akit, ha jól esik, egy lehetetlenül szofisztikus érvvel meggy?z.

GILBERT. Ah! Oly könny? másokat s oly nehéz mimagunkat meggy?zni. Hogy a saját hitünkhöz eljussunk, más nyelvével kell beszélnünk. Hogy megtudjuk a valóságot, egy sereg hazugságot kell kieszelnünk. Mert mi az igazság? A vallásban az a vélemény, amely gy?zött; a tudományban a legutolsó feltünést keltett megállapítás; a m?vészetben utolsó hangulatunk. Most már láthatod, édes Ern?m, hogy a kritikusnak ugyanannyi objektiv kifejez? forma áll rendelkezésére, mint a m?vésznek. Ruskin kritikai tanításait költ?i prózába öltöztette és vargabet?ivel meg ellentmondásaival tesz szellemi hatást. Browning blankversekbe öntötte kritikai nézeteit, s fest?kkel és költ?kkel nyilatkoztatta ki titkaikat. Renan a párbeszédes formát használja, Mr. Pater a regényt és Rossetti szonettjeinek zenéjével a Giorgione színeit, az Ingres vonalait s a maga vonalait és színeit adja vissza. ? megérezte a m?vész ösztönével, amely sokféle módon nyilatkozhatik meg, hogy a legmagasabbrend? m?vészet az irodalom s a legtökéletesebb eszköz a szó.

ERN?. Jó, most már bebizonyítottad, hogy a kritikusnak minden objektiv forma rendelkezésére áll. Most azt szeretném megtudni, hogy milyen tulajdonságok jellemzik az igazi kritikust.

GILBERT. Szerinted milyenek?

ERN?. Nos, én azt hiszem, a kritikus mindenekfelett igazságos legyen.

GILBERT. Ah, csak igazságos ne legyen! A kritikus semmi esetre sem lehet igazságos a szó közönséges értelmében. El?ítéletnélküli véleményt csak olyan dolgokról mondhatunk, amelyek nem érdekelnek. Éppen ezért az ilyen vélemény teljesen értéktelen. Aki mindakét oldalát látja egy kérdésnek, nem látja egyiket sem. A m?vészet szenvedély; m?vészi dolgokban a gondolkodást befolyásolja az érzelem s éppen azért nem határozott, hanem hullámzó. Minthogy szelíd hangulatoktól és kiválasztott pillanatoktól függ, nem lehet egy tudományos tételbe vagy teológiai dogmába beleszorítani. A m?vészet a lélekhez szól, ez pedig rabja lehet akár a szellemnek, akár a testnek. Az el?ítéleteknek természetesen nem szabad engedni. Csakhogy – mint már száz évvel ezel?tt megjegyezte egy nagy francia – ilyen dolgokban hivatásunkhoz tartozik némi el?szeretet, s abban a pillanatban, amint el?szeretetr?l van szó, már nem lehetünk igazságosak. Csak az árverez? nézheti elfogulatlan egyformasággal a különféle m?vészi iskolákat. Nem, az igazságosság nem tartozik az igazi kritikus tulajdonságai közé. Még csak nem is feltétele a kritikának. Minden m?vészi forma, amellyel foglalkozunk, annyira hatalmába kerít, hogy kizárja a többit. Ki kell teljesen szolgáltatni magunkat a szóbanforgó m?nek, akárhogyan is, ha a titkát meg akarjuk ismerni. Amíg vele foglalkozunk, nem szabad és nem is tudunk másra gondolni.

ERN?. De legalább értelmes az igazi kritikus, ugyebár?

GILBERT. Értelmes? Édes Ern?m, kett?s úton juthatunk el oda, hogy meggy?löljük a m?vészetet. Vagy tényleg gy?löljük vagy az értelem határain belül szeretjük. Mert a m?vészet – mint Plato, nem minden sajnálkozás nélkül, megjegyezte – a hallgatóban és szemlél?ben az isteni ?rület egy nemét kelti fel. Nem ihletb?l fakad, de mint ihlet hat másokra. Semmiesetre sem az értelem az a képesség, amelyhez fordul. Ha egyáltalán szeretjük a m?vészetet, mindennél a világon jobban kell szeretnünk. De az ilyen szeretet ellen, ha ugyan figyelnénk a hangjára, tiltakoznék az értelem. A szépség tisztelete nem egészséges. Sokkal istenibb annál, semhogy egészséges lehetne. Azok, akiknek életében uralkodó jegy, a világ szemében álmodozók.

ERN?. De legalább ?szinte a kritikus?

GILBERT. Kevés ?szinteség veszélyes dolog, sok bel?le egyenesen káros. Az igazi kritikus a szépség elvével szemben mindenesetre mindig ?szinte lesz. De minden században és minden iskolában keresni fogja a szépet. A gondolkodásnak bizonyos szokásától vagy valamilyen fennálló világnézett?l nem fogja magát korlátoztatni. Sokféle formában és ezer különböz? úton fogja megvalósítani önmagát, mindig új izgalmak és új szempontok után fog fürkészni. Állandó változás és csakis állandó változás által fog eljutni az egységre. Sohasem fog lesülyedni odáig, hogy saját véleményének rabszolgája legyen. Mert mi más a szellem, mint mozgás az intellektus országában? A növekedésben van a gondolkodásnak és az életnek a magva. Édes Ern?m, ne ijedj meg a szavaktól. Amit színeskedésnek mondanak, az nem egyéb, mint eszköz arra, hogy saját egyéniségünknek többféle alakot adjunk.

ERN?. Úgy látom, nincs nagy szerencsém az ötleteimmel.

GILBERT. A három általad említett tulajdonság közül kett?, az ?szinteség és igazságosság az erkölcs birodalmába tartozik vagy legalább is érinti a határait. A legels?, amit egy kritikustól kívánhatunk, annak az elismerése, hogy m?vészet és erkölcs két határozott, egymástól teljesen elkülönített terület. Ha összekavarodnak a határok, itt a kaosz. A mai Angliában nagyon sokszor eltörlik ezeket a határokat. Modern puritánjaink, természetesen, nem tehetik teljesen tönkre a szépet, de erkölcsi csábítások iránt rendkívül fejlett érzékükkel legalább elhomályosítják egy pillanatra a szépséget. Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy ezeknek az embereknek a véleménye leginkább a zsurnalizmus útján jut kifejezésre. Ezt azért sajnálom, mert a modern zsurnalizmus javára igen sokat lehet felhozni. Közvetíti nekünk a m?veletlenek véleményét s ezáltal a közlélek m?veletlenségével állandó érintkezésben tart bennünket. A zsurnalizmus gondosan följegyzi korunk életének futó eseményeit s ezzel megmutatja, hogy ezek a valóságban milyen csekély jelent?ség?ek. Állandóan szükségtelen dolgokról beszél s így megérleli bennünk annak felismerését, hogy kulturánk szempontjából mi lényeges és mi nem. De a zsurnalizmusnak mégsem kellene megengedni, hogy a szegény Tartuffe a modern m?vészetr?l írjon cikkeket. Magából csinál bolondot csupán. De a Tartuffe cikkeinek és Chadband feljegyzéseinek van legalább egy jó következménye. Bebizonyítják, hogy az etikának és etikai megfigyeléseknek a területe mennyire korlátozott. A tudomány kívül áll az erkölcs birodalmán, mert szeme az örök igazságot keresi. A m?vészet kívül áll az erkölcs birodalmán, mert tekintetét az isteni, halhatatlan, örökké változatos dolgokra szegezi. Csak az alsóbbrend?, kevésbbé szellemi körök tartoznak az erkölcs birodalmába. De hagyjuk csak érvényesülni a puritánokat, ezeket a száj h?söket; megvan a komikus oldaluk. De ki tudja visszafojtani nevetését egy átlagzsurnaliszta ama komoly szándékának láttán, amellyel határok közé akarja szorítani a m?vész tárgykörét? Meglesznek a határok, és remélem, minél hamarabb – némely újság és újságíró m?ködésének a határai. Mert ?k az élet meztelen, közönséges, visszataszító jelenségeit adják. Közönséges mohósággal jegyzik fel jelentéktelen emberek b?neit és a m?veletlenek lelkiismeretességével közölnek pontos és prózai részleteket olyan emberek cselekedeteib?l, akik semmiféle érdekl?désre nem tarthatnak igényt. De ki szabhatna határt a m?vészetnek, aki az életb?l vett eseményeket szépséges alakzatokká formálja és szánalom vagy hódolat hordozójává teszi? A m?vésznek, aki egyformán mutatja meg a tények színét, csodálatos titokzatosságát és igazi erkölcsi jelent?ségét? A m?vésznek, aki mindebb?l a valóságnál valóbb és fenségesen nemes jelleg? világot épít fel? Ki szabhatna határt neki? Semmiesetre sem az ennek az új zsurnalizmusnak apostolai, amely semmi más, mint a régi laposság, nagy L-lel írva. Semmiesetre sem az új puritanizmusnak apostolai, amely csak a képmutatók vinnyogása s amely egyformán rosszul ír és beszél. Ennek már a puszta gondolatára is nevetni kell. Hagyjuk ezeket a kártékony alakokat. Lássuk ismét azokat a m?vészi tulajdonságokat, amelyekre a kritikusnak szüksége van.

ERN?. És miféle tulajdonságok ezek? mondd meg te magad.

GILBERT. Temperamentum az els? követelésünk a kritikusnál – ez a temperamentum legyen különösen érzékeny a szép iránt és a tarka benyomások iránt, amelyeket a szépség kelt fel bennünk. Azt most nem akarjuk kutatni, hogy milyen feltételek mellett, milyen eszközök útján jön létre a fajban vagy az egyénben ez a temperamentum. Elég ennyi: van egy ilyen temperamentum. Él bennünk egy szépérzék, elkülönülve a többi érzékekt?l és fölöttük lebegve, elkülönülve az értelemt?l, amelynél nemesebb, elkülönülve a lélekt?l, amellyel értékben felér. Ez az érzék egyeseket tevékenységre késztet, másokat, bizonyára a finomabb szellemeket, szemlél?désre. De kiválasztott környezetre van szüksége ennek az érzéknek, hogy tisztaságra és tökéletességre jusson. Enélkül a környezet nélkül éhezik vagy eltompul. Bizonyára emlékszel arra az elragadó részre, amelyben Plato leírja, hogyan kellene nevelni egy görög ifjút. Milyen nyomatékkal mutat rá a környezet fontosságára! Kifejti, hogy isteni képek és hangok között kellene feln?ni a fiatalembernek, hogy a küls? dolgok szépsége el?készítse lelkét a szellemi szépségek befogadására. Észrevétlenül és öntudatlanul fejlessze ki magában a szépség igazi szeretetét, ami – mint Plato fáradhatatlanul mondogatja – a nevelés igazi célja. Benne kell, hogy lassanként kibontakozzék az a temperamentum, amely a jót a rossz fölé helyezi, a közönségest és erkölcstelent eltaszítja és finom, ösztönszer? ízléssel minden vidámat, bájosat és kedveset követ. Ez az ízlés végül kritikailag tudatossá válik, egyel?re azonban kultivált ösztönként kell fellépnie. «De aki ehhez a bels? m?veltséghez eljutott, az tisztán és világosan meglátja a hibákat a természetben és m?vészetben; csalhatatlan ízléssel fogja dicsérni a jót és örömét leli benne; lelkébe fogja ültetni és maga is jó és nemes lesz általa. Már ifjúságában gy?lölni fogja a gonoszat, miel?tt még ismerhetné e gy?lölet okát». S amikor kés?bb megért benne a tudatos kritikai szellem, «mint barátját, akit nevelése útján már rég ismert, fogja felismerni és köszönteni». Bizonyára nem kell mondanom, édes Ern?m, hogy milyen messze tévedtünk mi Angliában ett?l az ideáltól. El tudom képzelni, micsoda mosoly ragyogna a síma filiszterarcokon, ha valakinek volna bátorsága kimondani, hogy a nevelés eszközeinek legf?bb célja a temperamentum kifejlesztése, az ízlés ápolása és a kritikai szellem felkeltése.

De azért még a mi számunkra is maradt valami a környezet kedvességéb?l. Mit tör?dünk a nevel?k és professzorok unalmasságával, ha a Magdolna-College szürke keresztfolyosóin bolyonghatunk, hallgatjuk a Waynfleet-kápolna fuvolaszer? énekét, zöld pázsiton heverhetünk a császárkorona különös, kígyószer?en foltos virágai között, tekintetünket a tornyok aranyozott szélkakasára szegezve, amely még aranyosabbá teszi ezt a napsütötte déli órát; ha a Krisztus-templom legyez?formában boltozott, árnyas teteje alatt a lépcs?n lépdelhetünk és beléphetünk a faragott kapun át a St. Johns-College-be. Nemcsak Oxfordban és Cambridgeben képezik, fejlesztik és érlelik a szépérzéket. Egész Angliában elterjedt a díszít? m?vészetek renaissance-a. A rútság ideje elmult. Még a gazdagok házában is ízlés uralkodik, a nem gazdagokéi pedig bájossá és otthonossá váltak; öröm bennük lakni. Caliban, a szegény, lármás Caliban szerint, ha ? nem vág valamihez grimaszt, az már nincs is a világon. De ? csak azért hagyott fel az arcfintorítással, mert a magáénál élesebb és vakmer?bb gúnnyal találkozott; egy pillanatra hallgatni volt kénytelen; ez a hallgatás örökre le kellett volna, hogy zárja durván széthúzott ajkát. Eddig csak egyet tettek: megtisztították az utat. Hiszen mindig nehezebb rombolni, mint alkotva építeni. Ha laposságot és butaságot kell ledönteni, akkor a megsemmisítés terve nemcsak bátorságot, hanem megvetést is kiván. És mégis azt hiszem, hogy a munkát egy bizonyos fokig elvégezték. Megszabadultunk a rossztól. Most a mi feladatunk, hogy létrehozzuk a szépet. Bár az esztétikai mozgalomnak feladata az, hogy szemlélésre bírja az embereket, nem tevékenységre, mégis az alkotóösztön nagyon eleven a keltában, mindig ? mutat utat a m?vészetben. Semmi ok sincs arra, hogy jövend? években ez a különös renaissance lassankint a maga módján éppen olyan hatalmasan ki ne virágozzék, mint sok évszázaddal ezel?tt Itália városaiban virágzott a m?vészetnek ama bimbója. Természetesen temperamentumunk nevelésénél e díszít? m?vészeteket kell szem el?tt tartani, azokat a m?vészeteket, amelyekkel érintkezünk, nem amelyek tanítanak bennünket. Modern képeket nézni kétségtelenül nagy élvezet. Legalább id?nkint az. De a környezetükben nem élhetünk. Ezek a képek nagyon okosak, határozottak, tudatosak. Szándékuk túlságosan világos, technikájuk túlságosan nyilvánvaló. A mondanivalójukat nagyon hamar megtudjuk s akkor úgy untatnak bennünket, mint a rokonaink.

Némely párizsi és londoni impresszionista fest? munkáit nagyon szeretem. Még mindig van finomság és el?kel?ség ezekben az iskolákban. Némely csoportjuk vagy színösszhangjuk szinte Gautier halhatatlan Symphonie en Blanc Mojeur-je szépségére emlékeztet, a színnek és zenének erre a tiszta mesterm?vére, amely bizonyára sok fest? legjobb képeinek irányt és nevet adott. Rendkívül tökéleteseknek látszanak annak a társaságnak szemében, amely szimpatikus buzgalommal üdvözli a nem kielégít?t, összecseréli a bizarrt a széppel, a közönségeset az igazzal. Metszeteik kifent fény?ek, mint az epigrammák és pasztelljeik úgy vakítanak, mint a paradoxonok. Ami pedig arcképeiket illeti, bármennyit kifogásoljon is rajtuk a közönséges ízlés, senkisem tagadhatja, hogy megvan az az egészen különösen csodálatos bájuk, amely a tisztán kitalált m?veket jellemzi. De még maguk az impresszionisták, bármily komolyak és serények legyenek is, nem segíthetnek rajtunk. Nekem értékesek. Fehér tónusuk lila variációkkal a színek világában új érát jelentett. A pillanat nem teszi ugyan az embert, de az impresszionistát kétségkívül, és mi minden nem szól a pillanatnak a m?vészet útján való megrögzítése – Rosetti szava szerint «a pillanat emlékköve» mellett? A buzdítás ereje is megvan bennük. Ha nem nyitották is fel a vakok szemét, de a rövidlátókat er?sen feltüzelték. Vezet?ikben ugyan megvan az öreg kor minden tapasztalatlansága, de a fiatalok közöttük sokkal bölcsebbek, semhogy állandóan érzékenységet mutatnának. Változatlanul úgy kezelik tovább a festészetet, mint az önéletrajz egy fajtáját, melyet a m?veletlenek számára találtak ki. Szürke, szemcsés vásznukon saját rendkívül érdektelen lényükr?l és rendkívül érdektelen nézeteikr?l fecsegnek; közönséges túlzásaikkal eltörlik a legjobbat, az egyetlen szerényet, ami bennük van: a természetnek finom megvetését. Végre is beleununk az ilyen m?vek egyéniségeibe, amelyek mindig nagy zajjal lépnek fel és rendszerint semmiféle érdekl?dést nem keltenek. Sokkal több jót lehetne mondani a fiatalabb párizsi iskoláról, az «archaistákról». Ezek a m?vészt nemcsak az id?járás kegyére bízzák és ideáljukat nem pusztán leveg?hatásokban keresik. Inkább a rajz fantáziával teli szépségére, választékos színek kedvességére törekszenek. Elfordulnak annak az iskolának unalmas realizmusától, amely csak azt festi, amit lát. Megpróbálják a látásra érdemes dolgokat látni és nemcsak igazi, testi szemükkel, hanem a léleknek nemesebb tekintetével, amely a szellemit sokkal biztosabban, a m?vészit sokkal nagyszer?bben fogja föl. Ami a díszít? elemet illeti, mindenesetre olyan feltételekkel dolgoznak, amelyekre minden m?vészetnek szüksége van tökéletesedéséhez; van elég szépérzékük ahhoz, hogy elvessék a teljesen modern formára való közönséges és balga korlátozást, ami annyi impresszionistát tönkretett. Azzal a m?vészettel, amely bátran díszít?m?vészetnek nevezi magát, még mindig meg lehet élni. Minden m?vészetek közül ? az egyetlen, amely érzelmet és hangulatot kelt bennünk. A szín maga el nem homályosítva az értelemt?l, a határozott formával összekapcsolva, ezer utat talál a lelkünkhöz. A vonalak és tömegek szelid viszonyában lev? harmónia visszatükröz?dik a lélekben. Ugyanannak a mintának az ismétl?dése nyugalommal tölt el. A rajz csodái felizgatják a fantáziát. Már az alkalmazott anyag bájában is kultúrelemek rejlenek. De ez még nem minden. A díszít? m?vészet nyíltan kijelenti, hogy nem tekinti a természetet igazi szépségideáljának, hogy elveti a köznapi festészetnek utánzó módszerét; ezzel nemcsak fogékonnyá teszi a lelket az igazi fantázia m?vei iránt, hanem kifejleszti benne azt a formaérzéket, amelyre támaszkodik minden alkotó és kritikai tett. Mert az igazi m?vész el?rehalad: nem az érzelemt?l a forma felé, hanem a formától a gondolkodáshoz és szenvedélyhez. Nem az ötlete támad el?bb s aztán szól így: «Gondolataimat egy zárt, mértékes alakzatba foglalom, mely tizennégy sorból áll». A szonettformának a szépsége el?tte lebeg, bizonyos zenei hangok és rímlehet?ségek megindítják. A forma maga adja azt a szellemi tartalmat, amellyel megtölti s értelmileg és lelkileg tökéletessé teszi. Id?nkint megbotránkozik a világ valamelyik elragadóan artisztikus költ?n, mert ama bizonyos elcsépelt, együgy? frázis szerint szólva, «nincs mondanivalója». Ha volna, bizonyára kimondaná, és az egész esemény nagyon unalmas lenne. Éppen mert nem hoz új üzenetet, alkothat valami szépet. A formából meríti az ihletet, tisztán magából a formából, mintahogy a m?vészhez illik. Egy igazi szenvedély megsemmisítené. Ami valósággal megtörtént, el van rontva a m?vészet számára. Rossz versek mindig igazi érzelemb?l fakadnak. Természetesnek lenni annyi, mint egészen érthet?nek lenni s ami egészen érthet?, az a legm?vészietlenebb.

ERN?. Szeretném tudni, hogy valóban hiszed-e mindazt, amit mondasz.

GILBERT. Miért csodálkozol rajta? Nemcsak a m?vészetben a test a lélek. Az élet minden körében a formából indulnak ki a dolgok. Plato mondja, hogy a tánc ritmikus mozdulatai ritmust és harmoniát keltenek a lelkünkben. A formából kapja táplálékát a hit is, így hirdette Newman annyira csodált és elismert ?szinteségének egyik pillanatában. Igaza volt s talán nem is tudta, mily rettenetesen igaza van. Hitvallásoknak nem azért van erejük, mert értelmesek, hanem, mert ismétlik ?ket. Igen, a forma minden. A forma az élet titka. Találd meg valamely bánatnak a kifejezését és drága lesz neked. Találd meg egy örömnek a kifejezését és elragadtatásod még mélyebb lesz. Szerelmet akarsz érezni? Mormold le a litániát és a szavakból megszületik az érzelem, amelyb?l – mint a világ hiszi – a szavak fakadnak. Bánat rágódik a szíveden? Tanuld meg Hamlet királyfitól és Konstancia királynétól kifejezni a bánatot és úgy fogod találni, hogy a puszta kimondásban bizonyos vigasz van. De hogy a m?vészet körébe visszatérjünk: a forma hozza létre nemcsak a kritikai temperamentumot, hanem az esztétikai ösztönt is, ezt a csalhatatlan ösztönt, amely minden dologban a szépség feltételeit kutatja. Tiszteld a formát és a m?vészetnek nem lesz rejtett titka el?tted. Gondolj arra, hogy a kritikában és az alkotásban a temperamentum minden és hogy a m?vészeti iskolákat nem koruk szerint kellene történetileg csoportosítani, hanem aszerint, hogy milyen temperamentumokhoz fordultak.

ERN?. A nevelési elméleted elragadó. De miféle hatása lesz ennek a te nagyszer? környezetben felnevel?dött kritikusodnak? Igazán azt hiszed, hogy a kritika valaha befolyásolt egy m?vészt?

GILBERT. A kritikus hatása nagyjából abban a tényben van, hogy létezik; ? a hamisítatlan típust fogja jelenteni. A század kultúrája benne válik teljessé. Más célt nem kívánhatsz t?le, mint hogy önmagát tökéletessé tegye. A szellemnek, amint helyesen megjegyezték, csak egy vágya van, hogy önmagát teljes erejében érezze. A kritikusnak mindenesetre lehet az az óhajtása, hogy hasson, de akkor nem az egyénnel, hanem a korral fog tör?dni. Meg fogja kísérelni, hogy korát öntudatra keltse, m?velje, új vágyakat és törekvéseket ébresszen benne, saját szélesebb látókörét, saját nemesebb hangulatait belénevelje. A ma m?vészeténél inkább fogja foglalkoztatni a holnapé és még inkább a tegnapé. Ha fáradozik is manapság egyik-másik, mi jelent?ségük lehet e serényked?knek? Kétségtelenül azt adják, ami a legjobb bennük. Ezért természetesen nekünk a legrosszabbat nyujtják. A legrosszabb m?vek mindig a legjobb szándékból fakadtak. És ezenkívül, édes Ern?m – ha valaki betöltötte a negyven évet vagy akadémiai tanárrá lett, vagy az «Athenaeum-Club» tagjává választották, vagy olyan népszer? regényíróvá lett, hogy könyvei igen keresettek a külvárosi pályaudvarokon – akkor kedve telhet valakinek abban, hogy meztelenre vetk?ztesse, de sohasem fogja az a szerencse érni, hogy megtéríthesse. Szerencse reá nézve! Mert a megtérés kétségtelenül sokkal fájdalmasabb a büntetésnél; ez a büntetésnek legrosszabb és legerkölcsösebb fajtája. Ez a tény magyarázza meg a teljes balsikerét mindama társadalmi törekvéseknek, amelyek azt az érdekes jelenséget, a megrögzött gonosztev?t akarják megjavítani.

ERN?. De nem lehetséges, hogy a költ? legjobban ítéli meg a költeményt, a fest? legjobban bírálja meg a képet? Minden m?vészet ahhoz a m?vészhez fordul legszívesebben, aki ugyanazzal a m?vészettel foglalkozik. Az ? ítélete kétségtelenül a legértékesebb lesz.

GILBERT. Minden m?vészet egyszer?en a m?vészi temperamentumhoz fordul és sohasem a specialistákhoz. A m?vészet összefoglaló és minden megnyilatkozásában egységes akar lenni. Valóban, a m?vész nagyon távol áll attól, hogy a legjobb m?kritikus legyen – s?t, az igazán nagy m?vész egyáltalán nem képes arra, hogy ítéljen, alig tud a saját alkotásáról ítéletet formálni. Éppen az a történet teljességébe való elmélyedés, amely m?vésszé teszi, a hangulat mélységével megbénítja azt a képességét, hogy élesen ítéljen. Az alkotás ereje vakon hajtja saját célja felé. Saját szekerének kerekei porfelh?t kavarnak fel körülötte. Az istenek rejtve vannak egymás el?tt. Csak az imádóikat ismerhetik meg, ez az egész.

ERN?. Azt állítod, hogy a nagy m?vész nem képes az övét?l eltér? fajta m? szépségeit megérteni?

GILBERT. Nem képes rá. Wordsworth nem látott mást az Endymion-ban, mint egy darab pogánykort. Shelley a valóság iránt érzett ellenszenve miatt irtózott Wordsworth formájától, süket volt a szavai iránt. Byron, ez a nagy, szenvedélyes, emberileg tökéletlen természet nem méltányolta sem a felh?k, sem a tavak költ?it, Keats megjelenésének nagyszer?ségét sem értette meg, Euripides realizmusa gy?löletes volt Sophoklesnek. Ezeknek a lecsepeg? forró könnyeknek a muzsikáját nem hallotta. Milton a nagy stílus iránt való érzékével éppen olyan kevéssé érthette meg Shakespeare m?vészetét, mint Sir Yoshua Gainsborough modorát. Silány m?vészek mindig kölcsönösen felmagasztalják egymás m?veit és ezt magasztos, el?ítéletekt?l ment felfogásnak mondják. De az igazán nagy m?vész nem tudja máskép kifejezve elképzelni az életet és a szépséget, mint a maga módján. Az alkotás igénybeveszi egész kritikai képességét. A mások világa számára nem marad benne semmi. Ezért éppen az a hivatott bírája a m?nek, aki nem képes egy m?vet megalkotni.

ERN?. Ezt komolyan mondod?

GILBERT. Igen, mert az alkotás korlátozza, a szemlélés pedig tágítja a látókört.

ERN?. De hogy állunk a technikai kérdésekkel? Minden m?vészetnek kétségtelenül megvan a maga sajátos technikája.

GILBERT. Kétségtelenül. Minden m?vészetnek megvan a grammatikája és megvannak a szerszámai. Ebben semmi titokzatos nincsen; ami nem tökéletes, lehet hibátlan. De ha a m?vészet törvényei egészen pontosan meg vannak is határozva: hogy igazán megvalósuljanak, a fantázia által oly széppé kell válniok, hogy mind mint kivételek bájoljanak el bennünket. A technika igazán egyéniség. Ez az oka annak, hogy a m?vész nem tud rá megtanítani, a tanítvány nem tudja megtanulni, az esztétikai kritikus azonban megértheti. Nagy költ? csak egy muzsikát ismer – a magáét. Nagy fest? a festésnek csak egy módját ismeri – azt, amelyiket maga gyakorolja. Az esztétikai kritikus és egyedül csak ? tudja az összes formákat és módokat méltányolni. Neki szól a m?vészet üzenete.

ERN?. Nos, én azt hiszem, kifogytam a kérdésekb?l. Be kell vallanom…

GILBERT. Csak azt ne mondd, hogy egyetértesz velem. Amikor valaki kijelenti, hogy osztja a véleményemet, érzem, hogy bizonyosan nincs igazam.

ERN?. Akkor inkább elhallgatom, hogy igazat adok-e neked vagy sem. De egy más kérdést szeretnék intézni hozzád. Megértetted velem, hogy a kritika alkotó m?vészet. Mi a jöv?je?

GILBERT. A kritikáé a jöv?. Kiterjedés és sokféleség szempontjából napról-napra korlátozottabb lesz az alkotóm?vész rendelkezésére álló tárgykör. A gondviselés és Mr. Walter Besant mindent kimerítettek, ami a felszínen volt. Ha egyáltalán fennmarad még a produktiv elem, ez csak azzal a feltétellel lehetséges, hogy sokkal kritikusabb lesz, mint amilyen ma. A régi ösvényeken és poros országutakon már kelleténél többet jártak. Varázsukat otromba lábak összetiporták; kiveszett bel?lük az, ami oly fontos a költészetre nézve: az új, a meglep?. Aki most költészettel akar felrázni bennünket, az vagy teljesen új hátteret mutasson, vagy legbels?bb szövedékében mutassa meg az emberi lelket. Az el?bbit teszi egyel?re Mr. Rudyard Kipling. Ha Plain Tales from the Hills-ét lapozzuk, az az érzésünk támad, hogy pálmafa alatt ülünk s az életnek a közönségesség villámával megvilágított könyvét olvassuk. A bazárok színpompája vakítja szemünket. Az agyonhajszolt, szegény angol-indusok elragadó ellentétben vannak környezetükkel. Éppen mivel az elbeszél?nek a stílusa hiányzik, leírásában megvan az a bizonyos zsurnalisztikai realizmus. Irodalmi szempontból Kipling az a zseni, aki nem ír irodalmi nyelven. Az élet szempontjából pedig olyan riporter, aki bárkinél jobban ismeri a közönséges világot. Dickens ismerte a köntösét és a komédiáit. Kipling ismeri a lényegét és komolyságát. A másodrangú m?vészek között a legels?; egészen csodálatos dolgokat lesett el a kulcslyukon keresztül, hátterei valóságos m?remekek. Ami az els? kikötést illeti, itt volt Browning és itt van még mindig Meredith. A lélektani kutatás terén is volna még néhány megoldandó feladat. Sokszor hallani azt a véleményt, hogy költészetünk nagyon beteges. Lélektani szempontból azt mondhatjuk: sohasem lehet eléggé beteges. Eddig csak a lélek felületét érintettük, egyebet semmit. Az agynak egyetlen egy csillogó sejtjében csudálatos dolgok vannak felhalmozva s még borzalmasabbak, mint amilyeneket álmodtak volna azok, akik, mint a Le Rouge et le Noir szerz?je, azon fáradoztak, hogy legelrejtettebb zugáig felkutassák a lelket és legkedvesebb b?nének bevallására kényszerítsék. De a még fel nem használt hátterek száma is korlátozva van. Az sem lehetetlen, hogy az önszemlélés szokásának továbbfejl?dése éppen a teremt?képességre nézve válik végzetessé, amelynek új anyagot akar szerezni. Én magam is hajlok ahhoz a nézethez, amely az alkotás ítéletnapját elérkezettnek látja. Túlságosan primitiv, túlságosan természetes ösztönb?l fakad. De akárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy az alkotónak nyitva álló tárgykör egyre jobban sz?kül, míg a kritikus köre terjedelemben folyton n?. A szellem mindig új helyzeteket, új szempontokat találhat. A világ haladásával nem sz?nik meg az a kötelesség, hogy a kaosznak alakot adjanak. Sohasem volt kor, amelynek nagyobb szüksége lett volna a kritikára, mint a mienknek. Csak általa tudja meg az emberiség, hogy meddig jutott el?re.

Néhány órája a kritika hasznáról kérdezted a véleményemet. Éppen úgy érdekl?dhettél volna a gondolkodás hasznáról. A kritika – ezt bizonyítja be Arnold – a kritika teremti meg a kor szellemi légkörét. A kritika az – remélem, hogy ezt egyszer még részletesebben kifejthetem – ami finom eszközzé változtatja a szellemet. Minket arra neveltek, hogy megterheljük az emlékezetünket egy sereg össze nem függ? eseménnyel és nagy fáradságunkba került, hogy tovább vigyük serényen megszerzett tudományunkat. Mindig arra tanítjuk az embereket, hogy emlékezzenek és sohasem arra, hogy fejl?djenek. Sohasem próbáltuk meg kifejleszteni szellemünkben valami finomabb módját a felfogásnak és ítélésnek. A görögök megtették s ha a görögök kritikai intellektusával érintkezünk, nem zárkózhatunk el az el?l a meggy?z?dés el?l, hogy ha a tárgykörünk minden téren szélesebb és színesebb is, mint az övék volt, a kritikai értelmezésnek az útját csak ?k ismerték. Anglia egyet tett: feltalálta a közvéleményt és hatalomra juttatta. Ez arra való kísérlet, hogy a köz tudatlanságát megszervezze és a fizikai hatalom méltóságával ruházza fel. De a bölcseség ez el?tt a közösség el?tt mindig rejtve maradt. Mint a gondolkozás eszköze, az angol szellem mindig esetlen és fejletlen volt. Csak egy módon lehet fejleszteni: a kritikai ösztön növelésével.

Csak a kritikai szellem összegy?jtött ereje teszi lehetségessé a kultúrát. Belenyúl a m?alkotások nehézkes tömegébe és sepr?jéb?l finom esszenciát sajtol ki. Ki tudna keresztülverg?dni formaérzékének elvesztése nélkül a könyvek ?serdején, olyan könyvekén, amelyekben botladozik a gondolkodás vagy a tudatlanság civakodik. A kritika kezében van a fonál, amely kivezet ebb?l a fárasztó labirintusból. De még tovább is van. Ott, ahol semmiféle hagyomány nincs és elvesztek a történelmi feljegyzések vagy nem is írták le ?ket soha, a nyelvnek vagy m?vészetnek legkisebb töredékéb?l ugyanolyan biztonsággal kelti életre a multat a kritikai szellem, mint ahogy a tudomány embere feltámasztja el?ttünk egy picike csontból vagy a sziklába vés?dött puszta lábnyomból a szárnyas sárkányt és óriás gyíkot, amelyeknek lába alatt megremegett a föld, kicsalja barlangjából Behemothot és a Leviathant végigúsztatja a háborgó tengeren. A prehistorikus történet a filológus és archeológus-kritikusnak a dolga. El?tte feltárul a dolgok eredete. Valamely kornak a tudatos hagyományai majdnem mindig félrevezetnek. A filológiai kritika útján sokkal többet tudunk meg azokról az évszázadokról, amelyekr?l nincsenek följegyzéseink, mint azokról, amelyek írott emlékeket hagytak ránk. Nagyobb szolgálatot tesz nekünk a kritika, mint amire a fizika és metafizika képes. Megmutathatja nekünk a gondolkodás pontos történetét a maga fejl?désében. Többet ad nekünk, mint amit a történelem adhat. Feltárja el?ttünk az emberek gondolatait azokból az id?kb?l, amikor még az írást nem ismerték. A kritikai szellem hatásáról érdekl?döl? Azt hiszem, válaszoltam a kérdésedre. De még ezt tehetem hozzá: a kritikai szellem kozmopolitákat nevel bel?lünk. A Manchester-iskola azzal próbálta az általános testvériség álmát megvalósítani, hogy kifejtette a béke el?nyös hatását a kereskedelemre. A csodákkal teli világot eladók és vev?k piacává akarta lealacsonyítani. A legalacsonyabb ösztönökhöz fordult és nem volt sikere. Háború háborúra következett. A keresked?nek a hitvallása nem akadályozta meg Német- és Franciaországot abban, hogy véres csatákban egymásra rontsanak. Manapság az embereknek egy más csoportja az érzékenységhez vagy egy homályos rendszer? elvont etika sekély dogmáihoz fordul. Megvannak a béketársaságaik, amelyek oly drágák szentimentális embereknek; megvannak az indítványaik egy fegyvertelen nemzetközi dönt?bíróságról – igen népszer? indítvány olyanoknál, akik sohasem olvasták a történelmet. De a pusztán résztvev? érzelem nem segít rajtunk. Túlságosan változó és nagyon szorosan hozzá van kapcsolva a szenvedélyekhez. És egy olyan dönt?bíróság, amely a nemzetek általános jólétéért meg van fosztva attól a hatalomtól, amellyel határozatainak érvényt szerezhetne, nem sokat használ. Az igazságtalanságnál csak egy rosszabb: az olyan igazság, amelynek nincs kard a kezében. Igazság hatalom nélkül: csapás.

Amennyire nem sikerült a nyereségvágynak kozmopolitává tenni bennünket, annyira nem fog sikerülni az érzelmeknek sem. Csak annak a szokásnak állandó kultiválása, hogy szellemi kritikát gyakoroljunk, csak az lesz képes bennünket a faji el?ítéletek fölé emelni. Goethe – ne értsd félre megjegyzésemet – a németek között is német volt. Szerette a hazáját – senki nála jobban nem szerette. Drága volt neki a népe és szellemi vezére volt. És mégis, mikor Napoleon ércpatkója keresztültiport a sz?l?kön és rozsföldeken, ajka néma maradt. «Hogy lehet a gy?lölet dalát zengeni, ha nem gy?lölünk» – mondta Eckermannak, «én, akinek csak a kultúra és a barbarizmus fontos, hogyan gy?lölhetnék egy nemzetet, amely a legkultiváltabbak közé tartozik a földön s amelynek saját kultúrám nagy részét köszönhetem?» Ez a hang, amelyen a modern világban els?nek Goethe szólalt meg, ez lesz a jöv?ben – azt hiszem – a világpolgárság kiindulópontja. A kritikai szellem el fogja pusztítani a faji el?ítéleteket, mert ismételten hangsúlyozni fogja a formák sokféleségén belül az emberi gondolkodás egységességét. Ha egy más nép ellen háborúra uszítanak bennünket, eszünkbe jut majd, hogy saját kultúránknak egy részét, talán legértékesebb részét romboljuk szét. Amíg a háborút gonosznak látjuk, addig megmarad a varázsa. De ha aljasnak fogjuk látni, elveszti majd népszer?ségét. Az átalakulás mindenesetre lassú lesz, alig fogjuk észrevenni. Nem fogjuk azt mondani: «Nem akarunk Franciaországgal háborút viselni, mert tökéletes a prózája», hanem a tökéletes francia prózáért nem fogjuk gy?lölni ezt az országot. A szellemi kritika sokkal bens?bben fogja összef?zni Európát, mint a keresked? vagy érzelmi ábrándozó tennék. A megértésb?l fakadó békét fogja ajándékozni nekünk.

De ez még nem minden. A kritika csak a végérvényes álláspontot fogadja el és valamilyen sekély sibbolettel nem köti le magát egy szektához vagy iskolához sem. Éppen ezzel kelti fel ama der?s filozófiai szellemet, amely önmagáért szereti az igazságot és nem szereti kevésbbé azért, mert tudja, hogy elérhetetlen. Mennyire nélkülözzük Angliában ezt a szellemet és milyen nagy szükségünk van reá! Az angol szellem állandó ?rültségben él. A faj intellektusa eltékozlódik másodrangú politikusok és harmadrangú teológusok közönséges és ostoba harcaiban. A tudomány egy emberét tüntette ki a sors azzal, hogy nekünk «az édes értelmesség» magasztos példáját bemutathassa, amir?l Arnold oly bölcsen és ah! oly eredménytelenül beszélt. A Fajok eredete szerz?jében kétségtelenül megvolt ez a filozófiai szellem. Ha Anglia átlagos népszónokait és szószékh?seit tekintjük, csak Julianus megvetését vagy Montaigne nyugalmát érezhetjük. A fanatikus uralkodik rajtunk és legnagyobb b?ne az ?szinteség. Ami csak közel jár a szellem szabad játékához, az nálunk tényleg teljesen ismeretlen. Az emberek felemelik szavukat a b?nös ellen, pedig nem a b?nös, hanem az ostoba válik szégyenünkre. Az ostobaságon kívül nincs más b?n.

ERN?. Ah! Micsoda «ellentmondás szelleme» vagy!

GILBERT. A m?vészi kritikus és a misztikus mindig szemben találják magukat az uralkodó szellemmel. Jónak lenni – köznapi felfogás szerint – nyilvánvalóan egészen könny?. Csak egy bizonyos tömegnek közönséges félénksége, a fantáziával teli gondolkodás bizonyos hiánya és a polgári tisztességnek bizonyos alacsony el?szeretete kell hozzá. Az esztétika magasabban áll az etikánál. Egy magasabb szellem? légkörbe tartoznak. Valaminek a szépségét megérteni, ez a legmagasabb, amit elérhetünk. Még a színérzéknek a fejl?dése is fontosabb az egyénre, mint a jónak és gonosznak megkülönböztetése. A tudatos kultúra szférájában az esztétika ugyanúgy viszonylik az etikához, mint a küls? világ szférájában a mesterséges fajnemesítés a természetes faji kiválasztáshoz. Az etika, mint a természetes faji kiválasztás, lehetetlenné teszi létezésünket. Az esztétika, mint a mesterséges fajnemesítés, kedvessé és csodálatossá teszi a létet, új formákkal tölti meg, fejl?dést, tarkaságot, változatosságot ad neki. És ha elérjük, amire törekszünk, az igazi kultúrát, akkor eljutunk ahhoz a tökéletességhez, amelyr?l a szentek álmodtak, a kiválasztottak tökéletességéhez, akiknél lehetetlen a vétkezés; nem azért, mintha a lemondás erényét gyakorolnák, hanem, mert mindent, amire vágynak, megtehetnek anélkül, hogy lelkük károsodna, mert nem tudnak olyanra vágyni, amit?l károsodna a lelkük. A lélek ugyanis olyan isteni lény, hogy egy gazdagabb tapasztalat, nemesebb fogékonyság, a gondolkodás új módjainak elemeiben olyan cselekedeteket és szenvedélyeket tud átformálni, amelyek a közönséges léleknél közönségesek, a m?veletlennél nemtelenek és a gyalázatosnál gyalázatosak volnának. Veszélyes ez? Igen, veszélyes, minden eszme az, mint már mondottam. Hanem már az éjszaka is elfáradt. Pislog a lámpa fénye. De még egyet akarok mondani: te azt vetetted a kritika ellen, hogy terméketlen. A tizenkilencedik század forduló pontot jelent a történelemben s ez egyszer?en két embernek köszönhet?: Darwinnak és Renannak. Az a természet könyvének kritikusa, ez az isten könyveinek. Ezt be nem látni, annyi, mint a világ fejl?dése történetében egy fontos korszak jelent?ségét félreérteni. Az alkotás mindig a kor mögött halad. A kritika vezet bennünket. Kritikai szellem és világszellem egyet jelentenek.

ERN?. De aki birtokában van ennek a szellemnek vagy át van hatva t?le, az, úgy hiszem, semmit sem fog csinálni.

GILBERT. Úgy fog ülni, mint Persephone, akir?l Landor mesél, az édes, elmélyed? Persephone, akinek fehér lába nyomán asphodelos és amaranthus virágzik, megelégedetten «abban a mély, mozdulatlan nyugalomban, amiért a halandók szánják, az istenek pedig irigylik» Szétnéz a világban és ismerni fogja titkait. Az isteni dolgokkal való érintkezés útján maga is istenné válik. Az élete – és csak az ? élete – tökéletesnek fog látszani.

ERN?. Ma éjszaka különös dolgokat mondtál nekem, Gilbert! Azt mondtad, nehezebb beszélni valamir?l, mint megcselekedni és a legnehezebb dolog a világon semmit sem csinálni. Azt mondtad, minden m?vészet erkölcstelen és minden gondolat veszélyes; hogy a kritika alkotóbb az alkotásnál s a legmagasabbrend? az a kritika, amely a m?alkotásból olyan dolgokat olvas ki, amelyeket a m?vész beléje sem tett. Azt mondtad, éppen azért, mert nem képes valaki valamit megalkotni, legmegfelel?bb bírája lesz; az igazi kritikus nem ?szinte, nem becsületes, nem okos. Barátom, te álmodozó vagy!

GILBERT. Igen, az vagyok. Mert álmodozó az, aki útját csak a holdfényben látja. És büntetése az, hogy a többiek el?tt pillantja meg a virradatot.

ERN?. Büntetése?

GILBERT. És jutalma. De látod, már virrad. Hajtsd vissza a függönyöket, tárd ki jól az ablakot. Milyen hideg a reggeli leveg?! Mint egy fehér, ezüstös szalag, olyan a lábunk el?tt a Piccadilly. Isteni biborillat száll a park fölött, a fehér házak árnyékai biborral vannak borítva. Alvásra már kés? van. Gyere, menjünk a Covent Gardenbe és nézzük a rózsákat! Gyere! Belefáradtam a gondolkodásba.

Fordította: Benedek Marcell

http://mek.oszk.hu/03600/03644/03644.htm

Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: H.Pulai Éva